Budapesti Hírlap, 1891. február (11. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-01 / 32. szám

Budapest, 1898. XI. évfolyam 32. sz. Vasárnap, február 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy bóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő­: Csukácsi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. br.­­Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A tarifa-háború. Budapest, jan. 31. Baross Gábor, a robusztus magyar, a maga négyszögletes tejével, apró szú­rós két szemével és nyughatatlan elmé­jével a nap hőse ma Magyarországon, sőt a határon túl, Ausztriában is, de még azontúl, egy kicsit Németország­ban is. A fővárosi fiatalság fáklyászenét akar neki adni nagy búbánatára Török főkapitánynak, a­ki kerülő utakon akarja e füstös dicsőséget lehetetlenné tenni. Nem mintha sajnálná a minisz­tertől, hanem inkább abbeli félelmében, hogy a füst többet árt, semmint hasz­nál a napirenden levő ügynek. Keres­kedelmi és iparkamarák költői lendü­lettel fogalmazott telegram­mokkal ostro­molják a minisztert s biztatják küzdel­mében. Még a braszli szászok és a zágrábi horvátok is ritka lelkességgel csatlakoznak e nyakas magyar ember dicsőítőihez. Ma már az E. M. E. E., az erdélyrészi kulturegyesület is jelent­kezett, mint a Királyhágón túli részek anyagi érdekeit is szivén hordó testü­let, egy telegrammal. Egy szóval : hegyen-völgyön láng, lelkesedés, izga­lom és nagy fölbuzdulás van. Soha még Magyarországon prózaibb és kal­­máribb dolognak fáklyát nem gyújtot­tak. Az iparos, a kereskedő és a gazda­­világ, szóval az anyagi Magyarország van talpon, csatára indulóban, kiküz­­deni egy hadjáratot, melynek jelentő­ségéről a laikus nézőnek csakis a nagy mozgalom ad fogalmat, a­melyet föl­kerekedni lát. És a jelszó e hadban a­­ tarifa! Nem éppen hallatlan szó, nincsen benne titokzatosság, de a legkomplikáltabb holmik közé tartozik és a modern ke­reskedelmi politikának valóságos bo­szorkánymestersége, melyről olvasóink ama részének kivánunk e helyen némi­leg beszámolni, a melynek e dolog ide­gen, melyet azonban az országos fel­zúdulás a Lajta két partján lehetetlen, hogy ne érdekeljen. Arról van a szó, hogy Baross Gá­bor a maga hatáskörén belül ez év első napjától kezdve a magyar szent korona határain belül a zóna módjára új, tete­mesen leszállított szállítási díjakat lép­tetett életbe, melyeket az osztrák áruk is élveznek. De az általános dijszabáson kívül mintegy 25 cikkre nézve külön sok­kal olcsóbb dijakat szabott, a­mely olcsóbb külön dijak csakis bizonyos kizárólag ma­gyar gyárakból származó termékekre bír­nak érvénynyel. Az ilyen magyar eredetű áru ennélfogva jutányosan jut el a ma­gyar határig, jutányosabban, mint bár­mely más idegen áru, a­mely az álta­lános tarifa szerint utazik. Már most a magyar áru, teszem azt Brassóból, a külön tarifa szerint olcsón jővén Buda­pestre, itt sikeresen versenyez a brünni áruval, a­mely az általános tarifa sze­­rint utazik ugyanide. A magyar nyers­termény az alföldről, ugyancsak a kedvezményes hazai tarifa segítségével, jutányosan kerül az osztrák határra és természetesen nyomja az osztrák nyers­termény árát, a­mely Ausztria külön­­külön részeiből iparkodik kedvezőtle­nebb szállítási feltételekkel Bécsbe. A budapesti gyártmány ekképpen hatal­masan versenyez a keleti piacon a bécsivel, melynek nemcsak hosszabb, de mértföldenkint drágább is az útja oda le. És így tovább. Semmi sem ter­mészetesebb, mint hogy a magyar ter­melő és kereskedő világ ezért ho­zsannával üdvözli a minisztert, a­ki ki­találta leghathatósabb módját annak, miként lehet a magyar kereskedelmi, ipar- és gazdasági viszonyokat rohamo­san fejleszteni a vámközösség keretén belül is. Ellenben Ausztriában nagy a felzúdulás, mert Baross intézkedése ér­zékeny csapás — noha csakis negatíve — a lajtántúli királyságok és országok gazdasági érdekeire. A háború ennél­fogva kitört, nagy az izgalom a felsőbb körökben, a kormányok meg vannak ijedve és nem tudják, miképpen bonta­kozzanak ki a helyzetből. A kérdésnek legtermészetesebb és legegyszerűbb felállítása már most ez : Jogosan járt-e el Baross az uj tarifa A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Szerkesztői üzenetek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy-egy magunkfajta laphoz manapság havonkint legalább is ezer levél érkezik, mely­ben ugyanannyi olvasó ugyanannyi vagy még több kéréssel és kérdéssel fordul a szerkesztő­séghez, hivatkozván az újság íróinak hol tu­dására, hol tapasztaltságára, hol megbízható­sá­gára, hol gavallérságára. E napról-napra so­kasodó levelezés elintézése nem lenne csekély m­unka még akkor sem, ha minden választ ké­sben rázhatnánk ki a kabátunk ujjából s nem történnék meg gyakran, hogy egy-egy kérdés miatt valóságos tanulmányokba kell bocsát­koznunk. Mert a közönség, erősen híven a mi tudásunkban, sokszor olyan fogas természet­­tudományi, históriai, teológiai, filozófiai, jogi, statisztikai kérdésekkel fordul hozzánk, melyek­nek lelkiismeretes megoldása bizony fáradsá­gos utánjárásba kerül. Mi azonban nem zugo­­ódunk soha s ha csak módunkban van, min­dig kielégítjük ezt a tömérdek sok tudnivá­­gy­ást, kiváncsiságot és érdeket, mert ebben egy oly jelenség mutatkozik, melyet nagyra becsülünk : a közönség bizalmas közeledése a hírlapíráshoz. A múlt évtizedekben, mikor az összes magyar napi sajtó alig jelent meg annyi pél­dányban, mint ma a Budapesti Hírlap egymaga; mikor Magyarország összes hírlapolvasó kö­zönsége együtt véve kisebb volt, mint most a mienk : ez időben nyomát sem lehetett találni annak a Valóságos barátságnak, melylyel ma a­ublikum a zsurnalisztikát megtiszteli. Mi le­­etett ennek az oka ? Talán az a merev pub­licisztika és mesterkélt belletrisztika, melyet akkoriban űztek ; a lapok hangja, mely a ve­zércikkekben többnyire hideg szónoklás volt, a tárcában és napi rovatokban pedig cifra, kellemetlen elmésséghajhászás. Ma a magyar közönség a saját, természetes hangját hallja a lapokból; ezen a hangon méltóképpen lehet elmondani igen nagy dolgokat s csak ezen a hangon tud megszólalni a magyar humor, mely az idegenből becsempészett fecsegést és Lapbir­­elmességet, hála Istennek, már csaknem egé­szen kipusztította. A közönség ezenfölül látja, hogy a sajtó ma már nagy eszközökkel dolgozik s elmúlt a világ, mikor a magyar lapok érte­sülések dolgában csak a bécsi újságok után ballagtak, az ismeretterjesztés dolgában pedig a legegy negyübb ízite­rtár-dilettantizmust űzték. A telegráf, a telefon, a külföldi, a hazai, a helybeli tudósítók sokasága a Budapesti Hírlap­hoz fogható lapot annyifelől és annyiról érte­­síti minden áldott nap, hogy az olvasónak nincs többé oka féltékenykedni, hátha kül­földi újságokból jobban megtudná a világ fo­lyását. A jogász, az orvos s a többi szakember manapság az előkelő lapokban már nem talál oly botlásokat, mint abban az időben, mikor még az a princípium járta, hogy az újságíró­nak mindenhez kell értenie. Az ex omnibus aliquid-ne­k vége, mióta a sajtó roppant föllen­dülése lehetővé tette a munka olyatén fölosz­­tását, hogy a szerkesztőségben minden szaknak megvan a maga dologhoz értő embere, mióta kontárkodásra nincs többé szükség, sőt a la­pok megtehetik, hogy a külföld és Magyar­­ország legkitűnőbb szakembereit vonják a dolgozótársak sorába. Tizenöt-húsz év előtt nálunk a közönség tudományra szomjazását régi német újságokból tudatlanul összekompi­­lált cikkekkel csillapították , ma egy Flamma­­rion ir a magyar olvasók számára és Herman Ottó tanít egy derekas tudású, ifjú nemzedé­ket arra, hogy miképpen kell forgatni az is­meretterjesztő tollat. Szóval mindenben a megbízhatóság, a becsületes tudás győz. S mikor emlí­tem a sajtó szolgálatában levő fényesnevű jeleseket, a­kik a közönség okulására dolgoz­nak, egy rangba sorozom velük a névtelen munkásokat, a­kik a közönség értesítésének szentelik egész életüket. A reporterekről be­szélek. A hírlapba dolgozó szakember tör­vénye : „Mondj igazat a reporter törvénye : „Ne hazudj.“ Az igazságot szolgálja mind a kettő ; nagy és nemes föladata van mind a kettőnek, s­lammarion, mikor egy-egy tudo­mányos kérdést legjobb biszemével világít meg a közönség előtt, külsőségekre talán előkelőbb, de belső értékre nem magasabb dolgot mivel, mint a reporter, a­ki egy ese­ményt híven és jó lelkiismerettel írt le. Igaz­­ságszeretetemet sérti, szívemet szomorítja az az új divat, mely nemcsak nálunk, de egész Európában komikus és visszataszító alakot csinált a reporterből. Ezt az embert meg kel­lene becsülni az ő nehéz munkájában. Várjon ki róla rá ezt a robotot, melynek súlyát ő érzi legjobban ? Lapjának szerkesztője. S ki kényszeríti a szerkesztőt, hogy egy embert ily igába vessen? A lap kiadója. S miért kénytelen ezzel a kiadó ? Mert a gyors és igaz tudósításokat megköveteli tőle a közön­ség, mely a lapra előfizet s a pénzéért frissen és hőven akar értesülni mindenről. Ez a kö­zönségnek elvitathatatlan joga és jól teszi. Mai számunk 24 oldal

Next