Budapesti Hírlap, 1891. június(11. évfolyam, 149-177. szám)
1891-06-01 / 149. szám
t galvanizálta mindaddig, míg nyomorúságos helyzetének öntudatára nem ébredt s nem kereste a belőle kibontakozás útjait. A tegnapi beszédnek sem abban keressük súlyát, hogy a reformjavaslatról Apponyi mily praktikus mérleget állított fel. Semmi illúziónk sincs a felől, hogy az államéletben semmiféle intézmény nem lehet tökéletes, semmiféle reform nem lehet végleges. A most vitatott közigazgatási kérdést sem oldja meg végleg a jelen törvényalkotás, csak néhány olimpiád szükségletét fogja az fedezni s az élet csakhamar produkál uj szükségeket, melyek az intézménynek folyvást javítására, áttagolására, új találmányokkal kiegészítésére, vagy újjászerkesztésére kényszerítik a jövőt. Az Apponyi mérlege tehát csak időhöz van kötve. Ellenben beszédének etikai része a nemzet erkölcsi regenerálására megy elől világító példával a halhatatlanság felé. Egy neme az erkölcsi keresztség-nek ez, melynek Apponyi magát alá- Veté, midőn mintegy megalapítani kívánta vele az államférfii önzetlenség, s a frázis nélkül való hazaszeretet koncesszióját. Az uj tan, mely hatalmi igény nélkül is támogatására siet egy kabinetnek, mikor a közügy hasznát reméli tőle s lemond az egyéni becsvágyról, mikor a közérdek megkívánja ez áldozatot, s hihetetlenül hangzott el a parlamenti farizeusok és pogányok tábora fölött. Még oly lapok is, melyek Apponyi iránt objektiv jóindulatot mutatnak, önző korunk szkepticizmusával mosolyognak e tényen, melynek észszerűségét felfogni, erkölcsi tartalmát átérezni nem bírják és naivitásra becsülik. E jelek egyfelől azt bizonyítják, hogy Apponyi sokat kockáztatott vele, kockáztatta a meg nem értetést, az elszigetelve maradást, a mi politikusra nézve a tragikummal egyértelmű s cselekedete azért heroizmusra valló. De másfelől azt is bizonyítják, hogy korunk erkölcsi regenerálásához ily tanra s ily példára volt szükség, mely a tömegnek imponálhat s őserejét mozgatja meg, hogy kimozdítsa majdan helyükből a most felszínen levő, uralkodó típusokat, melyeknek hiába mondta tegnap Apponyi, hogy ő politikai magatartásának önzetlenségére nézve a gondviselés nagykövetét, a lelkiismeretet idézi erkölcsi tanú gyanánt, mert e típusokban a gondviselés nem tart nagykövetet, legfülebb holmi konzulátust, mely csakis a kereskedelmi érdekképviselettel foglalkozik. Budapest, máj. 31. A konzuli bíráskodás. Ausztriában még mindig nincs elintézve a konzuláris bíráskodás reformjáról szóló törvényjavaslat, pedig nálunk már előkészületeket is tesznek a reform keresztülvitelére. Hír szerint Arcsy Albert igazságügyminiszteri osztálytanácsost fogják kinevezni osztályfőnökké és e minőségében Konstantinápolyba delegálni, ahol tagja lesz a felebbezési bíróságnak. A verseci képviselőválasztás. Ürményi Bernát a verseci szabadelvű párt meghívására ma reggel, mint táviratban jelentik, Versecre érkezett Zichy Jenő gróf kiséretében. Zászlóval, zeneszóval és bandériummal fogadták. Seemayer Károly ügyvéd pártelnök üdvözölte. A bevonulás a fellobogózott városba impozáns volt Délben ebéd volt Nikolics főispánnál, délután 6 órakor tartotta meg programmbeszédét a Szőlős úrt helyiségében, melyben kijelentette, hogy a kormánypárthoz tartozik. A közigazgatási reformot feltétlenül szükségesnek tartja, de, úgymond, ugyanazon okok, melyek a megyei élet bomlasztását és az államosítás szükségességét előidézték, a városok beléletében hatalmas felvirágzást eredményeztek, azért ha valamikor a városok közigazgatására kerülne a sor, a városok autonómiája benne védelmezőre talál. A beszédet megéljenezték. Ezután Zichy Jenő gróf mondott beszédet, ajánlva a jelöltet. Este a városkertben közvacsora volt, fenékig az általam nyújtott poharakat. A doktor tegnap azt mondta, hogy „legyek nyugodt“, férjemnek nincs semmi komoly baja, csak képzelődik. Ez a folytonos hányás arra kényszerít, hogy egészen kis adagokban adjam neki az orvosságot. Húsz csöppnél már oda van. Tegnap, hajnali öt órától délután 4-ig egyebet nem tettem, mint a tálakat hordtam, a paplant tisztítottam, verejtékes arcát törölgettem s erővel ágyában tartottam. Nem iszik semmit, csak limonádét és hideg levest. Éjjel egy pillanatra kiálltam a ház küszöbére ,s sírtam. És mégis félek, nagyon félek, hogy nem lesz annyi „orvosságom“, amennyivel a legvégsőig vihessem a dolgot. Nem küldhetnél egy postai csomagban ? Például négy-öt pár gyermekcipővel, melynek mértékét itt küldöm. A cipőbe rejtenéd az üvegecskét. Napról-napra soványodom. Rossz szinben vagyok s attól félek, hogy nem tetszem többé neked, ha újra találkozunk. Bocsásd meg a rossz írásomat, de rettenetesen ideges vagyok. Imádlak. E levél alapján Weissnét elfogták. Roques Bairre Madridban megölte magát. Lakásán egy egész csomó nyomtatott papirost találtak, melyen jelenti özvegy Weissnével való eljegyzését. Elfogatásakor Weissné is mérget vett be, de megmentették. Az orvosi tudománynak férjét is sikerült visszahozni a sír széléről. Három nappal ezelőtt újra szemben álltak egymással az orani esküdtszék előtt. Mellőzzük a részleteket, s ismertessük e hisztérikus (némely orvosok szerint nimfomanikus) asszony karakterét kiegészítő dolgokat. A börtönből ezt írta : Szerettem Roquest, mint gondolataimnak és elmémnek, testemnek és egész lényemnek urát, mint egy bálványozott mestert, akiben én egészen fölBeksics Gusztáv országgyűlési képviselő úrtól a következő nyilatkozatot kaptuk : T. szerkesztő úr ! Ugyanazon elemek, melyek az elkeresztelési harcot színre hozták, jónak és hazafias dolognak tartották e harcot nemzeti kultúrái kérdésben folytatni, izgatva a Dunántúli Kulclvadok és megsemmisülök. . • Csak egy érzés küzdött bennem e szenvedéllyel, az anyai érzés. Egy másik levele így szól : Mikor Roques az első légyottot kérte tőlem, másokkal voltunk együtt ; ahelyett, hogy igen-t vagy nemet mondtam volna, egy öt frankos pénzdarabot vettem elő s így szóltam hozzá: „Nem akarom magamtól elhatározni magamat; ön jól tudja, hogy ha viszonyt kezdünk, az nem tréfa dolog és sokkal messzebb vezet, mintsem ön gondolja. Azért a sorsra bizom a döntést. Ha fej lesz, az öné vagyok, ha hás lesz, nem. Feldobtam a pénzt, fejet mutatott , az övé lettem. Egy napon Weiss úr elaludt s az aszszony Roqueshoz ment, aki a szalonban várt rá. De ekkor Weiss felébredt s elindult a feleségét keresni. Roques erre revolvert vett ki a zsebéből s hidegvérrel mondá: — Ha átlépi e szoba küszöbét, meg van halva. A két gaz lélek eleinte azt tervezte, hogy klorállal elaltatja a férjet s aztán revolverrel a szájába lő, hogy aztán a világgal öngyilkosságot hitessenek el. De ezt nem merték megpróbálni. Azért a lassú mérgezésben (arzenikummal) állapodtak meg. Az asszonynak börtönből írt levelei tele vannak beteges szentimentalizmussal. Leginkább rossz regények visszhangját találja meg bennök az ember. Megjegyezzük még, hogy az asszony 24 éves, a férje most 35 éves. A végtárgyaláson az asszonya igen izgatott, a férj igen nyugodt volt s kijelentette, hogy feleségének sohase fog megbocsátani. Az asszony sokat sirt s eskürdözött, hogy Roques bírta őt rá mindenre. De az esküdtek azért elitélték — ő pedig megmérgezte magát. BUDAPESTI HÍRLAP, (149. sz.) 1891. junius 1. Beksics Gusztáv lemondása. tur-Kínfesület ellen. Azon ürügy alatt teszik ezt, hogy az elkeresztelési vita idején Febronius álnév alatt megjelent röpiratomban, egyaránt védve a püspöki és állami hatalmat az alsó papság egy részének támadása ellen, azt írtam : ha a felekezeti viták a parlamentben ismétlődnek, úgy teszünk, mint az angolok, felekezeti különbség nélkül, minden tényleg működő lelkészre kimondjuk a képviselői összeférhetlenséget. Ez összeférhetlenség nem új s nem az én találmányom, annál kevésbbé ütközik az egyház elveibe. Anglia már rég megvalósította, Pradó báró osztrák kat. papképviselő pedig nyíltan helyeselte azt lemondó levelében, melyet a reichsrath elnökéhez intézett, midőn érseke, a parlamentben adott szavazata miatt felfüggesztette. A magyar parlamentben 1874 június 24-én különben is az inkompatibilitási vita levén szőnyegen, Deáky indítványozta a lelkészség és képviselőség összeférhetetlenségének kimondását; de mert a protestáns lelkészeket kivette, Szilády Áron prot. pap képviselő kijelentette, hogy ha indítványozzák, szívesen elfogadja az összeférhetetlenséget minden felekezet papságára, de akkor a protestánsokat sem venné ki. Ugyanily értelemben nyilatkozott Tisza Kálmán, de hozzátette, hogy a kizárás oka nem a hazafiság kérdése, hanem a függetlenségé, épp úgy, mint a bírónál, hivatalnoknál stb . hogy a lelkészi inkompatibilitást, „tekintettel a pap-képviselők csekély számára“ még nem kell kimondani. Vájjon elérkezett-e ideje ez inkompatibilitás kimondásának az elkeresztelési és egyéb felekezeti villongás következtében, e felett különbözőleg lehet gondolkodni. De aggasztó tünetnek látom s láthatja velem mindenki, hogy bár kiváló főpapok, az egyház jelesei támogatják a D. K. E.-t, akadnak egyes túlzók, akik ily semmis ürügyet is felhasználnak, hogy a tisztán nemzeti ügybe felekezeti szellemet keverjenek. Egész közpályám bizonyság rá, hogy az általam megpendített eszmék diadalát az ügyért és nem saját érdekemben óhajtom. A D. K. E. is, melynek eszméjét kezdeményeztem s melynek megvalósításáért eleintén egyedül, később barátaim által támogatva, éveken át küzdöttem, létesült, virágzásnak indult, így örömmel szüntethettem meg az ürügyet azokra nézve, kik ellentétben két nagynevű főpappal és a kat. egyház számos más jelesével, közvetlen személyem s közvetve a hazafias egyesület ellen mozgalmat indítottak. A D. K. E. helyes vezetése, Széll Kálmán és Pallavicini Edet. barátaimban, valamint az igazgató választmányban oly biztos garanciákkal bír, hogy én nyugodtan tehetem le a másodelnöki tisztet. Lemondásomat, alapszabályszerű elintézés végett, Széll Kálmán elnök úrnak már beadtam. De megígértem ugyancsak neki, hogy mint egyszerű alapító tag továbbra is hazafias kötelességemnek fogom tartani a D. K. E. érdekeinek előmozdítását. Sőt ily minőségemben eredményesebben hathatok oda, hogy a túlzó felekezeti irány el ne vonhassa missziójától a D. K. E.-t, a pártokat és felekezeteket a kultúra semleges területén kibékítő és egyesítő nemzeti hivatásától. A t. szerkesztő úr kész szolgája Budapest, május 31. Beksics Gusztáv: A szolgabirák értekezlete. Budapest, máj. 31. A szolgabirák ma tartották értekezletüket, mely azonban nem volt „országos“, mert csak tizenöt megye küldött kevés számú képviselőt. Ezért elfogadták Dőry Pál indítványát, hogy egy újabb értekezletet hívjanak össze június hóra és kiküldöttek egy memorandumkészítő bizottságot, azzal az utasítással, hogy a politikai szempontok mellőzésével részletesen fejtsék ki az emlékiratban azt a kívánalmat, mely a rangfokozatra és a javadalmazásokra vonatkozik ; ezek közé tartozik legfőképpen az, hogy az ország járásainak főszolgabíróit, akiket a király nevez ki, egyenlő rangfokozattal és javadalmazással lássák el. Az értekezletről a következő részletes tudósítást közöljük. Ma volt a fővárosban a szolgabirák értekezlete, de az összes szolgabiráknak még egy tizedrésze sem jött el. Képviselve voltak a következő vármegyék szolgaibról járásai : Arad, Borsod, Heves, Hont, Hunyad, Máramaros, Nagy-Küküllő, Pest-Pilis-Solt- Kiskun, Szatmár, Szepes, Szilágy, Tolna, Trencsén, Turóc, Zólyom. Az értekezletet Eötvös Géza nyitotta meg, kifejtve annak szükségét, hogy a szolgabírói kar most, midőn az új közigazgatási törvényjavaslattal az ő életbevágó érdekeik is mélyen érintve vannak, életjelt adjon magáról, annál is inkább, mert a törvényjavaslat a szolgabirák jogos igényeit nem minden tekintetben elégíti ki. Föltétlen híve ugyan a közigazgatás államosítása eszméjének s örömmel fogadja, hogy a szolgabirói állásra vonatkozólag a