Budapesti Hírlap, 1891. június(11. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

t galvanizálta mindaddig, míg nyomorú­ságos helyzetének öntudatára nem ébredt s nem kereste a belőle kibonta­kozás útjait. A tegnapi beszédnek sem abban keressük súlyát, hogy a reformjavaslat­ról Apponyi mily praktikus mérleget állított fel. Semmi illúziónk sincs a felől, hogy az államéletben semmiféle intéz­mény nem lehet tökéletes, semmiféle reform nem lehet végleges. A most vi­tatott közigazgatási kérdést sem oldja meg végleg a jelen törvényalkotás,­­ csak néhány olimpiád szükségletét fogja az fedezni s az élet csakhamar produ­kál uj szükségeket, melyek az intéz­ménynek folyvást javítására, áttagolá­­sára, új találmányokkal kiegészítésére, vagy újjá­szerkesztésére kényszerítik a jövőt. Az Apponyi mérlege tehát csak időhöz van kötve. Ellenben beszédének etikai része a nemzet erkölcsi regene­rálására megy elől világító példával a halhatatlanság felé. Egy neme az erkölcsi keresztség-­­nek ez, melynek Apponyi magát alá- Veté, midőn mintegy megalapítani kí­vánta vele az államférfii önzetlenség, s a frázis nélkül való hazaszeretet kon­cesszióját. Az uj tan, mely hatalmi igény nél­kül is támogatására siet egy kabinetnek, mikor a közügy hasznát reméli tőle s lemond az egyéni becsvágyról, mikor a közérdek megkívánja ez áldozatot, s hihetetlenül hangzott el a parlamenti farizeusok és pogányok tábora fölött. Még oly lapok is, melyek Apponyi iránt objektiv jóindulatot mutatnak, önző korunk szkepticizmusával mosolyognak e tényen, melynek észszerűségét fel­fogni, erkölcsi tartalmát átérezni nem bírják és naivitásra becsülik. E jelek egyfelől azt bizonyítják, hogy Apponyi sokat kockáztatott vele, kockáztatta a meg nem értetést, az el­szigetelve maradást, a mi politikusra nézve a tragikummal egyértelmű s cselekedete azért heroizmusra valló. De másfelől azt is bizonyítják, hogy korunk erkölcsi regenerálásához ily tanra s ily példára volt szükség, mely a tömegnek imponálhat s őserejét mozgatja meg, hogy kimozdítsa majdan helyükből a most felszínen levő, uralkodó típusokat, melyeknek hiába mondta tegnap Ap­ponyi, hogy ő politikai magatartásának önzetlenségére nézve a gondviselés nagykövetét, a lelkiismeretet idézi er­kölcsi tanú gyanánt,­­ mert e típu­sokban a gondviselés nem tart nagy­követet, legfülebb holmi konzulátust, mely csakis a­­ kereskedelmi érdekképviselettel foglalkozik. Budapest, máj. 31. A konzuli bíráskodás. Ausztriában még min­dig nincs elintézve a konzuláris bíráskodás reform­járól szóló törvényjavaslat, pedig nálunk már előké­születeket is tesznek a reform keresztülvitelére. Hír szerint Ar­c­s­y Albert igazságügyminiszteri osztályta­nácsost fogják kinevezni osztályfőnökké és e minő­ségében Konstantinápolyba delegálni, a­hol tagja lesz a felebbezési bíróságnak. A verseci képviselőválasztás. Ürményi Bernát a verseci szabadelvű párt meghívására ma reggel, mint táviratban jelentik, Versecre érkezett Zichy Jenő gróf kisér­etében. Zászlóval, zeneszóval és bandériummal fogadták. Seemayer Károly ügyvéd pártelnök üdvözölte. A bevonulás a fellobogózott városba impozáns volt Délben ebéd volt Nikolics főispánnál, délután 6 órakor tartotta meg programm­­beszédét a Szőlős úrt helyiségében, melyben kijelentette, hogy a kormánypárthoz tartozik. A közigazgatási reformot feltétlenül szükségesnek tartja, de, úgymond, ugyanazon okok, melyek a megyei élet bomlasztását és az államosítás szükségességét elő­idézték, a városok beléletében hatalmas felvirágzást eredményeztek, azért ha valamikor a városok közigaz­gatására kerülne a sor, a városok autonómiája benne védelmezőre talál. A beszédet megéljenezték. Ezután Zichy Jenő gróf mondott beszédet, ajánlva a jelöl­tet. Este a városkertben közvacsora volt, fenékig az általam nyújtott poharakat. A doktor teg­nap azt mondta, hogy „legyek nyugodt“, férjem­nek nincs semmi komoly baja, csak képzelődik. Ez a folytonos hányás arra kényszerít, hogy egészen kis adagokban adjam neki az orvosságot. Húsz csöppnél már oda van. Tegnap, hajnali öt órától délután 4-ig egyebet nem tettem, mint a tá­lakat hordtam, a paplant tisztítottam, verejtékes arcát törölgettem s erővel ágyában tartottam. Nem iszik semmit, csak limonádét és hideg levest. Éjjel egy pillanatra kiálltam a ház küszöbére ,s sírtam. És mégis félek, nagyon félek, hogy nem lesz annyi „orvosságom“, a­mennyivel a legvégsőig vi­h­essem a dolgot. Nem küldhetnél egy postai cso­magban ? Például négy-öt pár gyermekcipővel, mely­nek mértékét itt küldöm. A cipőbe rejtenéd az ü­vegecskét. Napról-napra soványodom. Rossz szinben va­gyok s attól félek, hogy nem tetszem többé neked, ha újra találkozunk. Bocsásd meg a rossz írásomat, de rettenetesen ideges vagyok. Imádlak. E levél alapján Weissnét elfogták. Roques B­airre Madridban megölte magát. Lakásán egy egész csomó nyomtatott papirost talál­tak, melyen jelenti özvegy Weissnével való eljegyzését. Elfogatásakor Weissné is mérget vett be, de megmentették. Az orvosi tudománynak férjét is sikerült visszahozni a sír széléről. Három nappal ezelőtt újra szemben álltak egymással az orani esküdtszék előtt. Mellőzzük a részleteket, s ismertessük e hisztérikus (némely orvosok szerint nimfoma­­nikus) asszony karakterét kiegészítő dolgokat. A börtönből ezt írta : Szerettem Roquest, mint gondolataimnak és elmémnek, testemnek és egész lényemnek urát, mint egy bálványozott mestert, a­kiben én egészen föl­B­e­k­s­i­c­s Gusztáv országgyűlési képviselő úrtól a következő nyilatkozatot kaptuk : T. szerkesztő úr ! Ugyanazon elemek, melyek az elkeresztelési harcot színre hozták, jónak és hazafias dolognak tartották e harcot nemzeti kul­túrái kérdésben folytatni, izgatva a Dunántúli Kul­clvadok és megsemmisülök. . • Csak egy érzés küz­dött bennem e szenvedéllyel, az anyai érzés. Egy másik levele így szól : Mikor Roques az első légyottot kérte tőlem, másokkal voltunk együtt ; a­helyett, hogy igen-t vagy nem­et mondtam volna, egy öt frankos pénz­darabot vettem elő s így szóltam hozzá: „Nem akarom magamtól elhatározni magamat; ön jól tudja, hogy ha viszonyt kezdünk, az nem tréfa dolog és sokkal messzebb vezet, mintsem ön gondolja. Azért a sorsra bizom a döntést. Ha fej lesz, az öné vagyok, ha h­ás lesz, nem. Feldobtam a pénzt, fej­et mutatott , az övé lettem. Egy napon Weiss úr elaludt s az asz­­szony Roqueshoz ment, a­ki a szalonban várt rá. De ekkor Weiss felébredt s elindult a fe­leségét keresni. Roques erre revolvert vett ki a zsebéből s hidegvérrel mondá: — Ha átlépi e szoba küszöbét, meg van halva. A két gaz lélek eleinte azt tervezte, hogy klorállal elaltatja a férjet s aztán revol­verrel a szájába lő, hogy aztán a világgal öngyilkosságot hitessenek el. De ezt nem merték megpróbálni. Azért a lassú mérgezés­ben (arzenikummal) állapodtak meg. Az asszonynak börtönből írt levelei tele vannak beteges szentimentalizmussal. Leginkább rossz regények visszhangját találja meg ben­­nök az ember. Megjegyezzük még, hogy az asszony 24 éves, a férje most 35 éves. A végtárgyaláson az asszonya igen izgatott, a férj igen nyugodt volt s kijelentette, hogy feleségének sohase fog megbocsátani. Az asszony sokat sirt s eskürdözött, hogy Roques bírta őt rá mindenre. De az esküdtek azért elitélték — ő pedig meg­­mérgezte magát. BUDAPES­TI HÍRLAP, (149. sz.) 1891. junius 1. Beksics G­usztáv lemondása.­ ­ tur-Kínfesület ellen. Azon ürügy alatt teszik ezt, hogy az elkeresztelési vita idején Febronius álnév alatt megjelent röpiratomban, egyaránt védve a püspöki és állami hatalmat az alsó papság egy részének támadása ellen, azt írtam : ha a fele­kezeti viták a parlamentben ismétlődnek, úgy te­szünk, mint az angolok, felekezeti kü­lönbség nélkül, minden tényleg működő lelkészre kimondjuk a képviselői összeférhetlen­­séget. Ez összeférhetlenség nem új s nem az én találmányom, annál kevésbbé ütközik az egyház elveibe. Anglia már rég megvalósította, Pradó báró osztrák kat. papképviselő pedig nyíltan helyeselte azt lemondó levelében, melyet a reichsrath elnöké­hez intézett, midőn érseke, a parlamentben adott szavazata miatt felfüggesztette. A magyar parlamentben 1874 június 24-én különben is az inkompatibilitási vita levén szőnye­gen, Deáky indítványozta a lelkészség és képviselő­ség összeférhetetlenségének kimondását; de mert a protestáns lelkészeket kivette, Szilády Áron prot. pap képviselő kijelentette, hogy ha indítványozzák, szívesen elfogadja az összeférhetetlenséget minden felekezet papságára, de akkor a protestánsokat sem venné ki. Ugyanily értelemben nyilatkozott Tisza Kálmán, de hozzátette, hogy a kizárás oka nem a hazafiság kérdése, hanem a függetlenségé, épp úgy, mint a bírónál, hivatalnoknál stb . hogy a lelkészi inkompatibilitást, „tekintettel a pap-kép­viselők csekély számára“ még nem kell kimondani. Vájjon elérkezett-e ideje ez inkompatibilitás kimondásának az elkeresztelési és egyéb felekezeti villongás következtében, e felett különbözőleg lehet gondolkodni. De aggasztó tünetnek látom s láthatja velem mindenki, hogy bár kiváló főpapok, az egy­ház jelesei támogatják a D. K. E.-t, akadnak egyes túlzók, a­kik ily semmis ürügyet is felhasználnak, hogy a tisztán nemzeti ügybe felekezeti szellemet keverjenek. Egész közpályám bizonyság rá, hogy az álta­lam megpendített eszmék diadalát az ügyért és nem saját érdekemben óhajtom. A D. K. E. is, melynek eszméjét kezdeményeztem s melynek megvalósítá­sáért eleintén egyedül, később barátaim által támo­gatva, éveken át küzdöttem, létesült, virágzásnak indult, így örömmel szüntethettem meg az ürügyet azokra nézve, kik ellentétben két nagynevű főpap­pal és a kat. egyház számos más jelesével, közvet­len személyem s közvetve a hazafias egyesület ellen mozgalmat indítottak. A D. K. E. helyes vezetése, Széll Kálmán és Pallavicini Ede­t. barátaimban, valamint az igazgató választmányban oly biztos ga­ranciákkal bír, hogy én nyugodtan tehe­tem le a másod­elnöki tisztet. Lemon­dásomat, alapszabályszerű elintézés végett, Széll Kálmán elnök úrnak már beadtam. De megígértem ugyancsak neki, hogy mint egyszerű alapító tag továbbra is hazafias kötelességemnek fogom tartani a D. K. E. érdekeinek előmozdítását. Sőt ily minő­ségemben eredményesebben hathatok oda, hogy a túlzó felekezeti irány el ne vonhassa missziójától a D. K. E.-t, a pártokat és felekezeteket a kultúra semleges területén kibékítő és egyesítő nemzeti hivatásától. A t. szerkesztő úr kész szolgája Buda­pest, május 31. Beksics Gusztáv: A szolgabirák értekezlete. Budapest, máj. 31. A szolgabirák ma tartották értekezletüket, mely azonban nem volt „országos“, mert csak ti­zenöt megye küldött kevés számú képviselőt. Ezért elfogadták Dőry Pál indítványát, hogy egy újabb értekezletet hívjanak össze június hóra és kikül­döttek egy memorandumkészítő bizottságot, azzal az utasítással, hogy a politikai szempontok mellőzésé­vel részletesen fejtsék ki az emlékiratban azt a kívánalmat, mely a rangfokozatra és a javadalma­zásokra vonatkozik ; ezek közé tartozik legfőképpen az, hogy az ország járásainak főszolgabíróit, a­kiket a király nevez ki, egyenlő rangfokozattal és java­dalmazással lássák el. Az értekezletről a következő részletes tudósí­tást közöljük. Ma volt a fővárosban a szolgabirák értekez­lete, de­ az összes szolgabiráknak még egy tized­­része sem jött el. Képviselve voltak a következő vármegyék szolgaibról járásai : Arad, Borsod, Heves, Hont, Hunyad, Máramaros, Nagy-Küküllő, Pest-Pilis-Solt- Kiskun, Szatmár, Szepes, Szilágy, Tolna, Trencsén, Turóc, Zólyom. Az értekezletet Eötvös Géza nyitotta meg, kifejtve annak szükségét, hogy a szolgabírói kar most,­ midőn az új közigazgatási törvényjavaslattal az ő életbevágó érdekeik is mélyen érintve vannak, életjelt adjon magáról, annál is inkább, mert a tör­vényjavaslat a szolgabirák jogos igényeit nem min­den tekintetben elégíti ki. Föltétlen híve ugyan a közigazgatás államosítása eszméjének s örömmel fo­gadja, hogy a szolgabirói állásra vonatkozólag a

Next