Budapesti Hírlap, 1891. szeptember (11. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-01 / 239. szám

Budapest, 1891. XI. évfolyam 239. sz. Kedd, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Je Szerkesztőség­ és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. I A halottidézők. I Budapest, au­g. 31, (bp. MISTena instituta porro trac­­tatur. A Jellacsics-ezred a fiumei hős­tettekkel, tisztikara az Uzselác-ügy eddigi ódiumával nem érte be ; foly­tatja a kihívó viselkedést a nyilvános­ság előtt, a politikai tüntetéseket oly vakmerő arányokban, mintha a mérv­adó körök némely rétegeiből engedel­­met, bátorítást, sőt tán egyenesen föl­biztató jeleket kaptak volna reá. Ha a tisztikar kivonulása a Samo-­bor melletti gyakorló táborozásból J­e­l­­­a­c­s­i­c­s bán sírjához Novidvoriba nem függene össze törté­netileg és kronologice az Uzselác-ü­gy­­gyel, — még akkor is feltűnő jelenség­nek kellene tartanunk a hadgyakorla­tok befejezésével e furcsa Tedeum­­szolgálatot. Szép a kegyelet érzése a katonaságnál, a pietás megőrzése nem­zedékeken át egy dicső történeti, ve­­zéri név iránt, vagy a családias köte­lék fenntartása még a síron túl is egy ezred s az ezredtulajdonos, mint csa­ládfő között. De a Jellacsics-ezred tiszt­jeire még a rágalom se foghatja, hogy hasonló lágy érzésektől vezéreltettek volna az enyészet helyére. Ilyen érzés nem spontán támad. Jellacsics tábor­szernagy 1859-ben halt meg s az akkor kitört olasz hadjárat alatt kelt a csá­szári elhatározás, mely a volt bán nevét horvát ezrede címében a had­sereg számára megörökíteni s a hor­­vátok harci kedvét e legfőbb had­­uri ténynyel is felfokozni kívánta. De a Jellacsics-ezred nem sok dicső­séggel tért vissza Szolferino alól s tisztikarának az azóta eltelt 32 év alatt nem jutott eszébe, hogy a meg­­halhatatlanitott ezredtulajdonos sírjá­hoz elzarándokoljon. Jellacsics neve csak az ezred címében élt, a tisztikar emlékében halva volt. Nincs rá példa, hogy síremlékére koszorút helyeztek volna el, noha Novidvori máskor is kö­zel feküdt állomásokhoz. Általán, a hadseregekben nem szokás az ezred­tulajdonosok emlékeinek tüntető kul­tusza s a tisztikarok rendszerint nem is tudják, hol van az ő régi tulajdono­suk eltemetve. Koszorú-kultusz csak a harctéren elesett bajtársak számára lé­tezik, mert emlékük gondozása csapat­­testjüket illeti meg. De ám tegyük fel, hogy a Jella­csics-ezred tisztikara kivétel s a kan­tinban beszélgetés Samobor tájékán ráterelődvén a közel­i J­ellacsics-sirra, Ivanossics ezredparancsnokot s tiszt­társait kegyeletes roham szállta meg, a miből a megkoszorúzás elhatározása származott. Ez esetben is az okosság, kötelességtudás, tapintat tanácsa meg­súghatta volna nekik, hogy ilyen lépés a fiumei eset után nagyon megfonto­landó s a kegyeletnek legalább is csön­des, zajtalan, egyszerű formákban cél­szerű nyilvánulnia, nehogy a politikai szereplésnek hirhedtségébe már bele­futott ezred magát ily irányban még jobban exponálni látszassák. S ime, a tisztikar, az ezredparancsnokkar élén, a legkirívóbb, legfeltűnőbb, legzajosb for­mát választotta, mintha p­r­o­n­u­n­­ciamentot akart volna vele kiadni, hzígy igenis, a Jellacsics-ezred­ tüntet s nem­ a halott emlékének áldoz, hanem Politiát, a J­e­ll­a­c­S..i­c­s-,e­s­z­m­é­­ket a­k­a­r­j. í3l, a. ..!‚*.,& t. a. g --me. a • f­e­lé aknász­tani. Csodálkozva állunk meg e jelenség előtt s vele szemben a hatalom tétlen­sége, az alkotmányos tényezők tehetet­lensége láttára. Mi ez? Rendszer vagy rendetlenség ? Katonai reakció felülről csinálva vagy polgárháború csirája alul­ról beoltva ? A kamarilla föléledése vagy maradványainak hallatlan ostoba­sága ? Nem kívánunk e kérdések elemzé­sébe bocsátkozni s azokra megfelelni. Dacára a másik feltűnő jelenségnek, hogy a horvát hadtest gyakorlatánál Samoborban épp e napok során a „custozzai ősz győző“ tartózko­dott s ugyanazon napon, melyen a Jellacsics-skrnál Ivanossics ezredes el­mondta beszédét, a volt bán példáj­ával buzdítva alantas tiszt­jeit, ugyane napon kelt Albrecht főher­ceg napiparancsa a horvát hadtesthez, melyben megdicséri a gyakorlatokon tapasztaltakért a legénységet is, tiszti­kart is, felsőbb parancsnokságát is. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Major és Sinkai. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — E két név ma kevéssé ismert, holott az egyik Mózese, a másik vértan it­­­a az „elnyomott,a politikai jogokból kiforgatott“ oláh nemzetnek. Ez emfarikus címekből azt hihetnők, hogy Major legalább is megmutatta népének az ígéret földjét; Sinkai pedig ugyan­csak népéért, szellemben legalább, mártír­halált szenvedett. Szó sincs róla. Ők eszelték ki a múlt század végén a dákó-román ábrán­dok csiráit, azt a tant, hogy az oláh nemzet egyenes ivadéka az Erdélyben táborozó római légióknak, hogy az oláh nyelv és nemzet Er­délyben alakult meg, de sőt . . . hogy a mai oláh nyelv ős idiómája a latin nyelvnek, a­mihez képest a Cicero, a Tacitus latinsága irodalmi célokból elrontott nyelv; ők eszel­ték ki az oláh nép történeti kontinuitását Er­délyben, hogy t. i. a Trajanus által kitelepí­tett légiók ivadékai ott, hegyeik között, nem­zeti fejedelmeik alatt átélték az egész nép­­vándorlást; vendégszeretettel fogadták a be­vándorló magyarokat, megőrizvén tisztán a római vért tizenhat századon keresztül, mert a „románok mai napig utálják a más nemzet­beli nőket s nem házasodnak velük össze.“ Eredetében körülbelül igy hangzott a dákórómaiság teóriája. A tan apasága egyenlően illeti meg a két Balázs-rendű­ szer­zetest : Major Pétert és Sinkai Györgyöt, a­kiket Major Gergely balázsfalvi püspök 1774- ben Rómába küld a collegium de pro­paganda fide növendékei közé. Öt évet töltenek Rómában, inkább históriai ábrán­dokat hüvelyezve, semmint teológiát tanulva. Az a körülmény, hogy az oláh nemzet római­­ságának tanát az örök városban, Traján oszlo­pának árnyékában, két oláh szerzetes eszeli ki a Bonfini hagyományai alapján, sokat megma­gyaráz. Éppen ekkor, a múlt század végén, ébred öntudatra a faj, a nemzet eszméje Euró­­paszerte a fajokban és nemzetekben. A fantá­ziát az antik Róma másfélezer éves emlékei, a latin történetírók plasztikus és drámai előadá­sában a légiók által három világrészben vívott hódító hadjáratok leírásai megigézték. Az oláh nyelvben vannak latin szavak, az oláh nem­zetről nagy tudományú és nagy tekintélyű hu­manistánál írva találták, hogy ivadéka Traján kolónusainak. Minél sivárabb valamely nem­zet jelene, annál örömestebb, annál naivabb hittel néz vissza a múltba s hímezi ki azt tündérálmokkal. Az oláhot még a múlt század­ban is vagaban dúsként emlegetik a törvények és rendeletek ; számtalan az igy hangzó intézkedés : „Az oláhok pedig falvaik­ban, saját biráik alatt éljenek és ne vagabun­­dáljanak országszerte.“ A faj eredeti hajlama a nomadizálás ; a faj nemzeti neve a v­­­a c­h , pásztort jelent. A­mióta valamelyes társas szervezetet honosított meg magának , kicsiny, szinte ideiglenes karámoknak tetsző falvakban él. A falvak közepén áll a nagy ereszűi, ala­csony falutemplom ; az eresz alatt a fal tele­­pingálva vörös, kék és sok más képtelen szinti Krisztusokkal, csodatevő szentekkel, mártírok­kal ; fejeik kürü­l nagy, sárga glória. A mély és szűk völgyek a furulya - és a tilinkó siró hangját verik vissza. A nép nagy többségében jobbágy, „nincs földje és nincs háza ; hétfőtől szombatig az urnák dolgozik, vasárnap pedig leveleit hordja.“ A beírt viszonyok között élt az oláh faj akkor, a­midőn a múlt század végén Major a nyelv, Sinkai a történet alapján szedték rend­szerbe a faj római eredetét, körülbelől a kö­vetkező okoskodással: A kolonasivadék, a­mi­kor a népvándorlás elárasztja Dáciát, a hegyek közé, az erdők mélyére menekül, ott kiheveri nyomtalanul a hunnok, gepidák és avarok in­vázióját, mert izolálja magát, nem közlekedik, nem vegyül a hódítókkal ; megközelíthetetlen helyein alkot zárt társadalmat, tart összejöve­teleket, megüli ünnepeit és procul negotiis él gazdaságának. Ez magyarázná aztán azt az érthetetlen tüneményt is, hogy míg az Európán végigözönlő germánság az olasz, francia és spanyol , tehát mindenik román nyelvágra a germán kölcsönszavak képében rányomta bé­lyegét, addig a dáciai román nyelv fölött nyomtalanul suhant el. A IX. században ismét új invázió : a magyaroké, a­mely leveri az időközben előtünedező őslakókat : a Gélu és Glád alattvalóit, kiirtja a románság jogi intéz­ményeit, szolgaságba veti a római műveltség hordozóit. A föltámadás napja csak a XIV. században bukkan föl a szemhatáron. Ekkor­­ jelentkeznek Dácia őslakói nagyobb számban. Mai számunk 16 oldal.

Next