Budapesti Hírlap, 1892. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1892-01-01 / 1. szám

Budapest, 1892. p. " ■■■■-■■ Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Fő­szerkesztő­: Rákosi Jenő.­ ­ J^tyoLiiV '■ 4Q. 0., f^ f XII. évfolyam I. sz. Péntek, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap­ utca 16. ss. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fönnakadást szenvedj­en. A tegnap s a ma. Budapest, dec. 31. (bp.) Köszöntjük az olvasót egy uj esztendő küszöbén. Az ilyen évforduló mindig ünnepies hangulatba ragad, mi­alatt elhaladunk az emberélet egyik határkövénél, elmélkedve az átélt idők­ről s számot vetve a jövendők sejtel­meivel. De a jelen alkalom sok más hasonlótól az érzések általános, inten­zív áramlásában különbözik. Mindenki belső nyugtalanságot, sóvárgást érez, olyan gerjélelmekkel, milyen az útban levőé, vagy a­ki helyzetét másképp változtatja. A­­hogy egy bérc­ gerezd, kimozdulván helyéből megrendíti az összes atomokat, melyből áll, — vagy egy tó, mely medrén tágítván, uj öblö­­zetbe áramlik át és hullámait fenékig kavarogtatja fel : úgy érez most min­den porszem a bércből, minden víz­csepp a tóból ebben az országban, mi­dőn az évforduló egy átalakulási kor­szak kezdetét jelenti be. Többféle oka van e közérzésnek. Egymagában egyik se hatna ily erővel. Nem a választási hadjárat, melylyel most fog a nemzet öt évre dönteni po­litikai helyzete fölött,­­ hisz más években is gyakorolta a nemzet e jo­gát, minden nagyobb lelki és testi emó­ciók nélkül. Magában véve a negyed­száz éves múlt emléke sem ragadna ki a közszellem tesp­edtségéből, melynek záróköve — 25 évvel a koronázás után — az 1892-iki esztendő , hisz történeti emlékekben és tanulságokban egy ezer éves múltú nemzet oly gazdag, hogy ha nagy küzdelmek és megpróbáltatá­sok példája lelkesítő sugallat gyanánt hatna életfolyásunk modern hétköznap­jaira, akár ki se essünk soha az ünnepi hangulatból. A világhelyzet fenyegető fellegei s az égzengés távol moraja sem aktuálisabbak ma, mint tegnap voltak, s az uj esztendő közelebb visz ugyan a biztos katasztrófa kitörése felé, de meny­nyivel közelebb , ki tudná megmondani. Mindezek különválasztva nem ma­gyarázzák meg az elmék és szivek ama lüktetését, mely az egész nemze­ten átrezeg, vérkeringését gyorsítja, idegeit izgatja. Együttvéve is más ha­tást tennének egy gyönge nemzedékre, mely a válságtól retteg­ő helyzetének változásában csupán azt látja, a­mit elveszíthet vele. Magyarországon komor aggodalmak, lehangoltság tünetei nin­csenek : egy megifjodási folyamat for­rong a nemzetben, mint a­hogy tavasz készül a hó alatt, megtermékenyítve mindent. Átalakulási korszak ez, melyet mindannyian érzünk, kockázatait is­merjük, veszedelmeit sejtjük, de nem félünk tőlük. Tudjuk, hogy a­mi jönni fog, annak be kell következni, — olyan törvény erejénél fogva, milyen a fogé­konyságé a természetben. Neve: magyar nemzeti állam, sisakos rézlámpák, a tölcsérformájú vizes pa­lackok, a muzsikáló órák, a roppant zöldcse­­répkemence, a feketerámás arcképek, az orgo­nához hasonló diófaalmáriomok, a rokka, a tornyos nyoszolya — ez nekem mind oly idegen, oly titokzatos volt, hogy nem is mer­tem hangosan lélekzeni, mikor Luca napján oda vittek, hogy kezet csókoljak szépanyám­­nak és átadjak neki egy kis gyöngyvirág­­bokrétát. Ilyenkor megcirógatta a fejemet, aztán lassan fölkelt a trónhoz hasonlatos nagy zsöllyeszékből és nesztelenül végigment a szo­bán , csak az övére akasztott kulcsok csörögtek. Mindig megbámultam ekkor, hogy milyen magas, milyen erős. Aztán kinyitott egy roppant szekrényt, melynek homályából pirosló kalá és soha nem látott nagyságú szőllőfürtök . ..ültek elő, templomi edényekre emlékeztető cifraságos cintányérokon. Én nem tudom miért, de annak a süte­ménynek, annak a gyümölcsnek olyan különös íze volt, a­minőt máskor soha nem éreztem , és elképzeltem, hogy ez a sütet, ez a termés régi, régi, kimondhatatlan régi, csak valami csoda őrizte meg ilyen frissen, ilyen épen. Uzsonna után francia tudományom bi­zonyságául föl kellett mondanom azt, hogy Maire corbeau sur un arbre perche, tenait en son I bec un fromage , és a szépanyám közbeszólt:­­ „Mi még úgy ejtettük : tenoita. A magyar politika irányeszméje ma ez. Ebben látjuk életcélunkat, történeti­­hivatásunkat, s a faji erők s tehetsé­gek kifejlődésének, a virágnyitás és gyümölcstermésnek zálogát. Ezt meg­érti az egész nemzet, ezzel hódoltatjuk meg az elméket s törjük meg az ellent­­állást, bárhonnét jöjjön, dacolva vész­szel, küzdve viharokkal. Ehhez van erőnk, ezt a feladatot megbírjuk, ki­térni előle nem szabad, de nem is lehet. Őseink többet akartak, többet mer­tek. De nagyobb kockáztatások után kevesebbet értek el. A független magyar állam, mint politikai irányeszme, há­rom­száz éven át véres harcokba sodorta a nemzetet, sok szenvedést termett utá­nuk s a megalkuvások útjára vezetett. Ilyen volt a tegnap. A vezérlő hazafiak, kiknek tekin­télyét követte s tényeit magáévá tette a nemzet, a függetlenségi törekvések­ben s a katasztrófákból kimenekvés módozataiban meriték ki javaerejüket. Háromszáz éven át minden ötven esz­tendőnek meg voltak a maga szabad­sághősei, kik a Mohácsnál elvérzett független magyar királyságot uj életre akarták föltámasztani, é­s azután jöt­tek mindig a békéltetők, kik a rajtunk győzedelmes hatalmat engedményekkel megengesztelték s a nemzetnek béke­­türést prédikáltak, mig a kénytelen nyugalom erőhöz juttatta ezt, hogy a függetlenségi irányeszme érdekében uj kisérlettel merítse ki. Nem akarjuk az elődök szellemét a magyar történet e hullám-mozgá­­ si i. .................................. ■ —-----­ A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy fin-de-siècle-asszony. •— A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Csakhogy az, a­kiről én most beszélni akarok, nem ennek, hanem a múlt századnak a végéről való volt. Halántékán a haja késő vénségében is fodrot vetett, mintha soha nem akart volna egészen eltűnni onnan az a két rokokó csiga, a­hogyan gyermekkorában fésülték. És fehér is volt ez a haj, szakasztott olyan, a­minő a Mária Terézia korabeli palota­­hölgyeké az elefántcsontra írott puhaszínű ké­­pecskéken. De ő nem mosolygott ám mindig, mint ezek a rengeteg magasra tornyozott frizurájú, csöpp rózsaszín arcú, hosszú fehér nyakú, merev vékony derekú kis dámák, a­kiknek a szoknyája akár csak bádogból volna. A nagymamám sose szólította őt más­képp, mint „asszonyanyám“ , ő meg viszont így hívta : „lyányomasszony.“ Az én nevem nála csak „te gyerek“ volt. Szerettem őt, de féltem is tőle, mint a mesebeli szeretetreméltó öreg tündértől, a­ki jó, de nagyon, nagyon hatalmas. Régi háza, a nagy sötétes és mindig le­vend­ula-illatú szobák, a furcsa ósdi bútorok, a Búcsúzáskor pedig adott nekem három újdonatúj aranyat, a­melyre a szűz Mária képe volt verve és ez az évszám : 1780. Abban az esztendőben született ő. * Rég meghalt már, mikor eszemmel kezd­tem élni és alakját visszaidézve a gyermekkor világos ködéből, megelevenítettem elmémben, a szóbeli hagyományokhoz folyamodván, mint mikor a történetiró akar egy embert vagy kort lefesteni. Ilyen asszonyok lehettek a pátriárkák fe­leségei, midőn a család feje király volt és az ő hitvese királyné. Erős és gyöngéd, bölcs és együ­gyü, de ke­­vély és alázatos, bőkezű és fösvény, jó és félelmes. Az ő idejében a jótékonyságnak még nem volt olyan kényelmes és hálás rendszere, mint ma; nem működtek hasznos nőegyesületek és nem nyomtatták újságba azok neveit, a­kik az éhezőknek ételt, a szomjúhozóknak italt, a mezíteleneknek köntöst adnak, a nyava­lyásokon megkönyörülnek és a halottakat el­temetik. Az én szépanyám a tiszaparti faluban, az ősi kúria mellett építtetett két hosszú cse­lédházat; az egyik lett az árva gyermekeké, a másik­é a betegeké. És ottan lakoztak az anyátlan kisdedek, a­kikre nem viselt gondot senki; a nagyasz­­szony pedig saját kezével fésülte ki kócos Mai számunk 24 oldal

Next