Budapesti Hírlap, 1892. július (12. évfolyam, 181-211. szám)

1892-07-01 / 181. szám

g vennék az italmérést, ennek követke­zése az lenne, hogy a kincstárnak fize­tendő összeget községi pótadóban ki­vennék. Hát még arról mit szóljunk, hogy Wekerle továbbra is fenn akarja tar­tani négy vármegyében a főbérlő-rend­­szert, a­mely Franciaországban a múlt században oly rutul megbukott. Kiadta ugya­nis Háromszék, Beszterce-Naszód, Máramaros és Bereg vármegyéket gaz­dag szeszgyárosoknak, kiknek vissza­élései miatt általános a panasz — azért mégis kormánypárti képviselőket választanak. Az efajta protekció oszto­gatás alkotmányos országban nem járja. Ha a lengyel zsidók konzorciumait más határszéli megyékben paralizálhatják erélyes és becsületes pénzügyigazgatók s a galíciai szesz becsempészését jó pénzügyőrök, úgy ez az említett vár­megyékben is lehetséges. Sem lustaság­ból, sem kincstári falánkságból nem szabad annyi százezer embert az állam­nak kiszolgáltatni egyes nagyiparosok, szeszkereskedők és politikusok társasá­gának kiaknázásra. E megjegyzéseink elítélik a tör­vényjavaslatot, melynek egyes aláren­delt dispozíció lehetnek jók, egészben véve pedig a dolog nem egyéb, mint a bor-, sör- és szeszfogyasztóknak nagyobb megadóztatása. Mint minden monopólium, folyton a lehető maximum felé törekszik az árakban és jövedelmezőségben, tekintet nélkül a közönségre, termelőkre és fo­gyasztókra , mint a dohánynál és a só­nál , ugyanazt tapasztaljuk most az italoknál, hogy minden gazdasági politi­kai tekintet nélkül a kincstár kiszi­vattyúzni iparkodik jövedékét. Alig ál­lamosította a regálékat, immár a má­sodik úgynevezett reformja az italmé­­rési adónak, mindenik reform adóemelés. Erre azt mondja Wekerle, hogy megszüntette a deficitet és fölöslegeket teremtett. Ez igaz, ez az ő érdeme, azt senki sem kisebbíti s midőn a regálé­kat megváltotta, a nemzet az áldoza­tot meghozta, hogy végét vesse az ismét visszarakta, utóbb nagy jelentőséget nyertek, meg nem értett figyelmeztetésekké váltak. Tizenhat éves korában (1589. december) nagykorúsítják azzal a kikötéssel, hogy a jezsuitákat, ,,a­kik nemcsak hivatalból, hanem minden időben körülre vannak“ tiltsa ki Er­délyből. Az ország ebben az időben majdnem teljesen protestáns, még pedig egy kissé sok felekezetre oszló protestáns volt; a sok fele­kezet közül pedig egyik sem nézte jó szem­mel a katolicizmus hódítását, de nem kivált a jezsuitákat. A fejedelem, bár hitet ten, hogy a jezsuiták engem mintegy anyám öléből ki­ragadva, becsülettel neveltek föl, nagy szorga­lommal előmenetelemre tanítottak a szép mes­terségekre, a bölcsészet szabályaira ; tanítottak ítélni, szónokolni, magamat a filozófia szabvá­nyaihoz alkalmazni“, a szerzetet huszonöt napi határidővel örökre kitiltja Erdélyből, hogy megvásárolja nagykorúságát és a­mire erős hajlamot érzett: az abszuridus fejedelemséget. Aztán bizonyítványt állít ki róla, hogy : „a Jézus társasága atyái akaratunk ellenére, sa­ját vétkükön kívül, meg nem érdemelve űzet­tek el.“ Ez megnyitó zenéje a Zsigmond körül­belül tizennégy évre tehető fejedelemségének. Vásárt csinált alattvalóival lelkiismerete ellen. E kezdet után utóbb kevesebb aggodalmasko­dással bocsátja áruba országát ismételt ízben és országával együtt egy ízben feleségét is unokatestvérének , Báthori Endre bíborosnak. Ez akkor történt, a­midőn a vármiai püspököt, a lenyakazott Báthori Boldizsár öcscsét, de­ adósságcsinálásnak. A rend nagy áron helyreállíthatott, a terhet viseli a nem­zet. Nem következik ebből, hogy a ter­heket növeljék. Nincs deficit, gazdál­kodni kell tehát a gazdasági erőkkel, mert nem a fölösleg a cél az állam­­pénztárban, hanem a fölösleg a polgá­rok magángazdálkodásában. A­mi pe­dig nálunk történt, az jórészt nem egyéb, mint a deficitnek áthárítása volt. Wekerle helyesen mondja, hogy „neki magasabb etikai célja is volt, financiánk rendezése, ez volt a főszempont, mely őt vezette.“ Legyen ügy, de rendezve lévén azok, főszempont immár nem lehet az állami jövedelmek erőszakos fokozása, a budget millióinak felhívása, a kincstár túltömése é­s a közönség­nek agyonzaklatása. Igen helyesen tévé Horánszky, midőn erre figyelmeztetett s a minisztert emlékeztető, hogy a gaz­dag Ausztria mellett a szegény Magyar­­ország, az iparos állam mellett földmí­­ves néppel bíró hazánk népességének minden feje két forint huszonhárom krajcárral több direkt adót fizet, mint az osztrákok. Ily viszonyok mellett csak bürokrata észjárás keresheti az államférfi a feladatot, az államjövedel­mek erőszakos emelésében. Micsoda népképviselet az, miféle többség, mely könnyű szívvel mindezt megszavazza? Budapest, jan. 30. A valuta szabályozása. Weckerle pénzügy­miniszter egyik közelebbi napon, valószínűleg már szombaton este rövid időre Bécsbe megy, hogy az osztrák pénzügyminiszterrel értekezzék ama módo­sítások tárgyában, melyeket az osztrák képviselőlház valutabizottsága a valutajavaslatokon tett. A pénzügyminiszter aranykészletei. Bé­csi lapok jelentették, hogy Wekerle pénzügymi­niszter a külföldön kamatozásra elhelyezett arany­készletének körülbelül harmadrészét — állítólag 12 —14 millió forint — felmondja." E hírrel szemben a M. O. közli, hogy a pénzügyminiszter a külföldi alacsony kamatláb miatt tényleg felmo­n­d bizonyos összegeket, főleg ama he­lyeken, melyek aranyunkat ez idő szerint megfele­lően nem is kamatoztathatják, de a felmondásra ke­rülő összeg korántsem teszi az elhelyezett arany­­készlet egyharmadát. BUDAPESTI HÍRLAP. (181. sz.) hívja Erdélybe, bérbe adja neki az országot és megesküszik neki, hogy feleségét elválásuk után aggodalmaskodás nélkül elveheti, mert a házasságban nem élt vele természetellenes mó­don. Zsigmondnak az élet vásár, farsangolás, bolygás egy helyről a másra. Alattvalói elé­­gületlenek voltak vele, mert excentrikus ter­mészet volt, elzárkózva élt gyakran változó kegyencei és olasz udvaroncai között t­ö­meg alattvalóival volt elégületlen, mert szaka­datlanul ármánykodtak és váltig uszí­tották őt egymás ellen. Az udvari ármányko­dás soha sem izmosult ugyan nyílt palota­forradalommá, a folyton eleven parázs egyszer sem vetett jobbot, de izzott szünet nélkül s azt a sok vérengzést, azokat az unos-untalan ismétlődő politikai gyilkosságokat, a­melyek a Zsigmond számláját terhelik, ez a körülmény szülte és magyarázza. Megszokta utóbb, hogy szolgái és tanácsosai fáradhatatlanul feneked­­jenek egymás ellen, ugyannyira, hogy a mikor azok netán kifáradtak a tusában, maga ser­kentette őket vitára, a­mint Szamosközi, a kortárs­ történetíró feljegyzi, „de industria discordia-t seminált köztük.“ Uralkodásának első néhány esztendejét merőben udvari ár­mányok között élte át. Rokonai : Bá­thori Boldizsár, Bocskai István, Geszti Ferenc; kegyencei: Jósika István, egy szerencsés parvenü, a ki Báthori Boldizsár meggyilkolása után a kancellárságot viselte, — Bodoni, egy mindenre kész lakájlélek, aztán egész serege a kisebbrendü és kevesebb igényű szolgáknak abban fáradnak csupán, hogy ellen­ségévé tegyék minden vagyonnak és tekintély- 1892. július 1. A norvég kabinet lemondása. Chrisztianiá­­ból jelenti egy távirat: Steen miniszterelnök tudatta a storthinggal, hogy a minisztérium beadta lemon­­dását, minél fogva ő nem vehet részt a tárgyaláso­kon. Erre a storthing elnöke a tárgyalások elha­lasztását indítványozta, a­mit 69 szavazattal 42 ellenében elfogadtak. A storthing elnöksége a király­nak feliratot nyújtott át, a­melyben a storthing sajnálkozásának ad kifejezést, hogy a király a stor­thing határozatát az önálló norvég konzulátusok fel­állítása ügyében nem akarta szentesíteni, a­mi a minisztérium lemondására vezetett. A felirat végül kéri a királyt, hogy a haza, a királyság és az unió érdekében szentesítse a storthing határozatát és ezzel vegye elejét a kabinet távozásának, mely most egyedül bírja a storthing bizalmát. A királytól irás­­beli választ várnak. Értekezlet a hercegprímásnál. — Saját tudósítónktól. — Budapest, jun. 30. Említettük, hogy a katolikus főpapok és a katolikus világi főrendek értekezletet ter­veztek a főrendiház kultusz­ vitájának előké­szítésére. E konferencia eszméjével azonban, a­mely konferencián lehetőleg valamennyi kato­likus főpapnak és főrendinek kellett volna résztvenni, fölhagytak, főképpen azért, mert nem találtak rá alkalmas helyet. A budai prí­­mási palota ilyen nagyobb szabású összejöve­telre alkalmatlan. Ennek következtében a kon­ferenciát ketté osztották. Ma a katolikus világi főrendek tanács­koztak a prímási palotában, e hó 3-án pedig a püspökök fognak konferálni. A hercegprímás körülbelül 25 világi fő­rendet hívott meg mára, főleg olyanokat, a­kiknek nemcsak hitbuzgóságukra, hanem par­lamenti képességükre is számíthatni. A tanács­kozást, melyen a hercegprímáson kívül egyet­len főpap sem vett részt, a prímás vezette. A hercegprímás üdvözölvén a megjelente­ket, megköszönte nekik, hogy meghívására el­jöttek. Azután kifejtette a mai összejövetel célját. A választások után a kormánynak az elkeresztelési kérdés gyökeres orvoslása végett javaslatot tett, melyet a kormány eddig nyil­vánosságra nem hozott. Közölte azután a főbb okokat, melyeket a főrendiházban e javaslat támogatására fel fog hozni. Általános, élénk helyesléssel találkozott a prímásnak e hó 4-én elmondandó beszéde, a­melyet alapeszméiben megismertetett. Az ér­vek, hogy különben is tág lelkiismeretét meg­­edzék a gonoszra, hogy komor, beteg fantáziá­ját megtöltsék gyanúval és félelemmel. Ennek a vetésnek első termése volt nevelőjének, Gálfi Jánosnak meggyilkolása. A­hogy a mai bürok­ratikus idióma mondaná: rövid uton vetette fejét a huszti várban, minden a törvény és a szokás által megszabott formaiság mellőzésé­vel Ekkor még csak tanulgatta a gyilkosságot. Több teketóriát nem csinált, nagyobb tiszte­lettel nem viselkedett a konvenienciák iránt akkor sem, midőn a kolozsvári piacon öt fő­urat lefejeztetett a várostól kölcsönzött pallos­sal s maga palotája ablakából nézte, hogy a szegedi cigánybakó milyen kevés hivatással végzi a műtétet.­­ Legjobban olaszai társaságában érezte magát. A kortársak ezekről „a signorok“-ról nem sok jót mondanak, nem volt valami ki­váló népség, de legalább sokba került. Ők alkották a fejedelem legbizalmasabb udvari környezetét; ők voltak a belső szolgálatot tevő kamarások. Szamosközinél fönmaradt egy névsor, a­miből megtudhatni, hogy mivel fog­lalkoztak a Zsigmond olaszai. Nagyobb részük vándorénekes és muzsikus , aztán szakácsok, csemegesütők, sajtkészítők. Vannak színészei, bohócai, táncosai, lóidomítói, akrobatái, szem­fényvesztői. Szellemük nem lehetett valami emelkedett, erkölcseikben nem lehettek meg­bízhatók és becsületesek , de értettek a hízel­géshez és apró önzéseik javára ki tudták zsák­mányolni a beteg és szeszélyes embert. Tud­ták dicsérni Olaszországot, művészetét, a­mihez nem értettek, a fényes fejedelmi és papi udvar

Next