Budapesti Hírlap, 1893. január (13. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-01 / 1. szám
2 volt, mely a kormányt és a szabadelvű pártot a feladatok teljesítésében gátolta volna. Voltak háborúk és nehéz pénzviszonyok, de a mi békénk és munkásságunk meg nem zavartatott. A király bizalmát a szabadelvű államférfiak bírták. A nemzet összes erejével a kormány majdnem feltétlen rendelkezett. Ideje az alkotásra volt bőven, tizennyolc esztendeig a teremtés munkáját végezhette. Mit cselekedetsz Istenért, a hosszú idő alatt, melynél becsesebb négyszáz esztendő óta nem jutott a magyarnak ? Kérdezzétek meg a szabadelvű képviselőket, hogy mit tettek ? Azt fogják felelni, hogy vasutakat építettek. Azt, hogy megtartották az államot, melyet senki meg nem támadott. Csináltak sok rossz törvényt s ezekkel és egy egész könyvtár rendelettel törvényes fúziót. Adósságot és adókat is csináltak bőven. Csináltak vármegyét és olyan közigazgatást, hogy majd megfultunk a rendetlenség sarában és a korrupció pocsolyájában, míg végre maguk is kénytelenek voltak kisöpörni. Csináltak választásokat az udvar és az idegen bankárok pénzével s hivatalos erőszakkal. Megvásárolták Ausztria barátságát 1876. májustól kezdve mostanáig folytonos engedményekkel. Sokszor csorbát ejtettek közjogunkon, magát a kiegyezési alapot sem tartották meg épségben, nemhogy kiépítették volna. A nemzeti sérelmeket nem orvosolták, hanem jóváhagyták. A bécsi katonai kormány minden kívánságát teljesítették. Kódexeket nem készítettek, a nemzetiségi kérdést nem oldották meg, a vallási kérdéseket évtizedekig makacsul elutasították, hogy az utolsó évben kultúrharcot indítsanak. De fentartották magukat a kormányon s ezt elkeresztelték „konszolidációnak.“ Mikor már nagyon konszolidálva voltak, elkezdték a saját kormányaikat megbuktatni. Mert annyira dezorgani-zálták az államot, hogy az állapotokat tűrni és tovább fentartani nem lehetett. De hogy fentarthassák magukat, azaz a pártot, feláldoztak egymás után mindent : elveiket, programmjaikat, minisztereiket. Elfogadták az ellenzék politikáját és üldözték az ellenzéket. Reformokat ígértek, de megvalósítani nem tudták. Kétségbeesésükben a képviselőházat is feloszlatták s tél derekán hirtelen megrohantáka nemzetet, hogy öt esztendőre prolongálják párturalmuk életét, ez sem sikerült. Négy év alatt három kebelbeli miniszterválságot készítettek, csakhogy kormányon maradhassanak s kifigurázták a parlamentarizmust, mert olyan miniszterek buktak, akiknek nagy többségük volt, mely nekik bukásuk előtt és után bizalmat szavazott, de mégis elejtette őket. Minden ily válság hamis játék volt, cselszövők személyes versengése s mindig félrevezették a királyt s uj jelszókkal ámították a nemzetet, de a bevallott cél, mely nem volt hazugság, mindenkor a szabadelvű párt egységének és a kormányhatalom birtokában megmaradásának fentartása volt. Csak ez és a nemzeti párt kirekesztése. Hát ez is cél ? Hát való, hogy a szabadelvű párt öncél ? Igaz lenne, mit a liberalizmusnak Európában szemére lobbantanak, hogy egoistas lefoglalta magának a törvényhozást, hogy büntetlenül kiaknázza az államot ? a liberalizmus nem, a szabadelvű párt nálunk igen. Az elvek nem, de az emberek, az emberek se mind, de a rendszer. A liberális elvek szépek s ezelőtt ötven évvel fiatalok, igazak és korszerűek is voltak, ma némileg kopottak és túlhaladottak, mert a világ előre siet, a liberális pártok ma mindenütt konzervatív középpártok, miután szándékaikat megvalósították és feladatukat megoldották. Új eszmék és pártok keletkeztek, a radikalizmus, a szociális tan és magadat. Talán túlságnak tetszik, ha ez az alkalom ily extázisba vitt bennünket. De ez az alkalom felszabadította bennünk a múltat s elsüllyesztette a jelent, azt a nagy terhet, melyhez oda vagyunk láncolva s ez oly jól esett ! Szilveszter napja volt, melyet sok éven át mindig együtt, kettesben, töltöttünk. Elhatároztuk, hogy együtt maradunk, elbújva a világtól, csöndes helyen, hol nem zavar senki. Van nekem egy ilyen odúm, gazdája a maga borait méri, engem nagyra becsül, mert meg tudom becsülni borait, magamban ülök néha órákig s ez annyira imponál neki, hogy pincéjének legdrágább kincseit sem sajnálja tőlem. Nem a feledést vagy a mámort keresem ottan, csak az egyedüllétet egy olyan helyen, melyet a hosszú megszokás mintegy pók-otthonommá tett, rejtett otthonná, melyről nem tud senki, melyet semmiféle kötelezettségek árán nem kellett szereznem s melyet mégis a magaménak tekinthetek, melyhez nincsen osztályos társam. Az idegenek, kik ott megfordulnak, nem számítanak. Az életben száz érdek, kör, ember számot tart ránk ; jól esik, ha van egy helyünk, ahol csak a magunké lehetünk. Ide vezettem barátomat. Itt volt részem ama fönséges élvezetben, melytől egészen elszoktam : beszélgettünk. Az is ritka dolog a mai világban, talán még ritkább, mint a levélírás, mert a levél monológ s a monológban nem lehet kettőnek a harmóniája , de az igazi beszélgetés az, s hol van ma harmónia ? Nekünk is a múltból kellett kiásnunk. A beszélgetés olyan, mint a tánc, de még olyanabb. A táncban a zene ritmusa fűzi a párt egymáshoz s teszi rímesekké a test mozdulatait: háromszoros élvezetünk van benne ; élvezzük a magunk testének ritmikus ...... — . —...—......... — a nemzeti eszme. Ez utolsó hir jelenleg államalkotó erővel s a nagy kulturnépek is hódolnak neki, mennyivel inkább mi magyarok, kiknek életünket kell az állam által országunkban biztosítani. A szabadelvű kis káté jó szolgálatot tesz a szabadelvű pártnak a választópolgárok jóhiszeműségének megtévesztésére s az emberek nem veszik észre, hogy a párt Miatyánkja így szól: „Légyen meg a mi akaratunk s a mi minden napi kenyerünket add meg minekünk.“ Más a liberalizmus és más a szabadelvű párt. A liberalizmus szép, de nekünk a magyar szabadság kell. Ez a magyar szabadság az ellenzéken lakik. A szabadelvű párt pedig túlélte magát. Eljátszotta a közbizalmat és elvesztette önbizalmát. Meghasonlott elveiben és csoportjaiban s nem képes magát regenerálni többé. Érdekszövetkezet még maradhat egy kis ideig, de politikai életképes párt lenni megszűnt. Ha eddig sem tudta feladatait megoldani, hanem mindent, amibe kezdett, elrontott, ezután még kevésbbé töltheti be mint többség hivatását. A legjobb szolgálat, mit a hazának tehet, ha minél előbb feloszlik. Több válságot ki nem állhat s legújabb programját keresztülvinni nem bírja. Vele az uj minisztérium is megbukik s a kormánynyal a párt. Ez a legutolsó szabadelvű minisztérium. Ez is csak kísérlet. A többség lesz oka, ha utána a reakció következik, mert az ellenzéket ő igyekezett kormányképtelenné dekretálni. De igazság szerint a nemzeti pártnak kell következni. Új politikát uj emberek csináljanak, uj párttal, a legerősebb legyen a vezér s csatlakozzanak melléje, kik benne bíznak. Hogy ez uj esztendőben boldogabb jövendő nyiljék nemzetünknek ! A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vallomások. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta Alexander Jernát. Még nem láttam volt barátomat, kivel most is csak a véletlen hozott össze. Együtt tanultunk, együtt bolyongtunk a világban s most úgy el vagyunk szakadva egymástól, hogy eseményszámba megy, ha találkozunk. Leveleket is ritkán írunk egymásnak. A levélírás, azt hiszem, egyáltalán kimegy a divatból. A modern ember gratulációkat, köszönetet,híreket, üzleti tudósításokat ír, de nem levelet. Ha majd valamikor a mi leveleinket akarják közleni, sovány termésre fognak akadni. Nem érünk rá levelet írni, voltaképp mire is érünk rá? Aztán nem szeretünk levelünkkel egyedül , maradni s abból valamit napfényre hozni. Annyi bűnt követtünk el ellene, hogy röstellünk a szemébe nézni. Sietünk nagyon, sietve dolgozunk, sietve élvezünk s a nagy sötétségben sikerül magunk elöl menekülni. Most hogy szemtől szembe álltunk egymással, szinte könybe borult a szemünk. Egy pillanatra egészen elmerült az az idő, melyet egymástól távol éltünk. Az az eltűnt régi én felébredt hosszú álmából s amit azóta átéltünk, álomnak tetszett. Bárcsak az lett volna ! Milyen boldoggá tett bennünket az a pillanatnyi illúzió is ! A boldogság nem is egyéb, mint ilyen pillanatnyi fülnagasztalás s az az édes, bágyadó rezgése valónknak, mely utána következik. Ha keresed, nem jó ; ha várod, várakoztat; de ha fogékony vagy iránta, akkor megérted s ha megérted, istennek érzed járását, élvezzük párunk mozgásainak a mienkkel való harmóniáját s végtére élvezzük párunknak ugyanezt az élvezetét s ez a harmadik talán a legintenzivebb élvezet. De van egy fenségesebb harmónia, két léleké, mely megnyilatkozik. Midőn érezzük, hogy gondolataink egymáshoz simulnak, egymással összeszövődnek, majd elválnak, hogy csakhamar újra találkozzanak. A szó nem nyűge többé a gondolatnak, hanem szárnya. Félszóra megértjük egymást, a körülményes kifejtést elhagyjuk, nagyot ugrunk, de mindig érezzük, hogy a másik nyomon követ. A tánc a test mámora, de az ilyen beszélgetés a léleké, melyet nem zavar a test fogyatékossága, melybe nem elegyedik az anyag szennyessége. Nem lihegünk, nem izzadunk, el nem fáradunk bele. Valónk fölemelkedik, szinte megújul, nagy erőt érez magában. Beszélgetésből eredő az emberi bölcseség, az volt a napfény, mely a lélekben megérlelte. A görög bölcsek beszélgetve gondolkoztak s tanitottak s az emberi kultúra történetének legrokonszenvesebb alakja, az isteni Plato, dialógusokban irta meg bölcs gondolatait. De mi a leírt beszélgetés az igazihoz képest ? Ha leírjuk, körülményessé, tehát unalmassá válik, a „temperamentumos tánc“ pedáns gyaloglássá alakul át. Mi lehetett az, mikor Plato tanítványával, Aristotelessel beszélgetett ? Hogy miről beszélgettünk ? Eleinte mohó kíváncsisággal jártuk be egymás lelkét, azután, mikor láttuk, hogy a talaj mily kevéssé változott, csak kevesebb rajta a színes, illatos virág, kényünk szerint kalandoztunk ide s tova. A beszélgetésben nem a tartalom a fődolog, hanem az a forma, melybe a tartalom öltözködik s az, hogy amit beszélünk, miképp függ össze lelkünk legbelsejével. Mikor már a BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) 1893. január 1.