Budapesti Hírlap, 1893. február (13. évfolyam, 32-59. szám)

1893-02-01 / 32. szám

2 BUDAPESTI LUXIAF. (Sz. sz.) 1893. fabruár 1. meg fognak nyílni a börtönök ajtajai, a kegyelem minden neme mint égből küldött angyal röpködi be az országot; perek állíttatnak meg, alapítványok té­tetnek, ajándékok szóratnak széjjel és a király követe és az országgyűlésé jelen meg minden faluban, hogy egye­seknek, a­kik érdemesebbek és a köz­ségnek valamely csekély emléktárgyat adjanak át ezeréves fönállásunk ünne­pén: a király képét, az ünnepről vett allegorikus ábrázolást, emlékpénzt, em­lékkönyvet és hasonlót. Áldomás és la­kodalom zárja be mindenütt ez ünnepet. A központban fenn pedig a főváros mellett a Rákoson az ünnepek e nap­jára egy uj város rögtönöztessék, az ország képére vármegyék szerint s a vasút hozza fel ingyen ide a népet, lehetőleg minden zugából az ország­nak. Ott lássák a királyt, oda men­jen közibök a király, térjen be hoz­­zájuk és kísérete vigye utána ajándé­kait. Egy soha nem látott látvány, egy soha el nem felejthető nap lenne ez ezerekre és ezerekre nézve. Oltárok és prédikáló székek lennének a rögtönzött város térein, színházak és mutatványos helyek más tereken. Az ezeregy tün­­dérsége lenne ez jól elkészítve és de­rekasan megvalósítva. És semmi ennél vagy ehhez hasonlónál a magyar állam fényét, hatalmát, önérzetét a jámbor lelkű népbe, bele nem oltaná. És en­nél, népünknek ily tartalommal való megtöltésénél hasznosabb, nemesebb, becsesebb célját ki nem találhatni egy ünnepnek, a­melyet a nemzet rendez ezeréves viszontagságos fennállásának emlékezetére. Budapest, jan. 31. A prímás a királynál. Vassary Ko­lost ő felsége ma külön kihallgatáson fogadta, vonattal ideérkezett, meghívást kapott a hol­napi udvari ebédre. A két pénzügyminiszter közt első­sorban az osztrák-magyar bank sza­badalmának tervezett újjáalakítása tárgyában lesznek fontos tanácskozások. A félhivatalos Pol. Corr. a következőket je­lenti Budapestről : Wekerle miniszterelnök Bécsbe utazott, hogy a királynak különböző aktuális ü ügyek­ről jelentést tegyen. Esetleges kombinációk el­kerülése végett megjegyezzük, hogy semmiféle változással a kabinetben nincs összefüggésben a miniszterelnöknek ez az utazása.­­ A kormány egyházpolitikai javaslatai közül első­sorban a polgári anya­könyver­ről és a zsidók recepciójáról szóló törvényjavaslat kerül első­sorban a ház elé s a kormány kérni fogja e javaslatoknak haladéktalan tárgyalását. Ez elég határozott cáfolat azokra a hírekre, hogy a kormány programmját megváltoz­tatta. E javaslatok után néhány adminisztratív és igazságügyi törvényjavaslat következik s őszig a törvényhozás más­­ feladatok megoldására nem is gondolhat. A bűnvádi eljárásról szóló törvény­javaslatot az igazságügyminiszter által egybe­hívott anket letárgyalta. A szaktanácskozmány által megállapított elvek és módosítások szö­vegezésével, valamint az egész javaslat végle­ges kidolgozásával albizottságot biztak meg, mely ma délelőtt tartotta az igazságügyminisz­tériumban első ülését. Ez albizottság tagjai: Schediuses Lajos kúriai biró, fratilai Imre ko­­lozvári kir. főügyész, Vargha Ferenc dr. kecs­keméti bir. ügyész, Balogh Jenő dr. miniszteri titkár, Chorin Ferenc és­­Classics Gyula orsz. képviselők. A szövegező bizottság elhatározta, hogy, tekintettel a munkálat nagy terjedelmére és kiváló fontosságára, naponkint fog ülést tar­tani. Remélhető tehát, hogy a bűnvádi eljárás e hó végéig teljesen és akként lesz megálla­pítva, hogy március hó elején a törvényhozás elé lesz terjeszthető. A negyedik Duna-híd. A pénzügymi­niszter már legközelebb törvényjavaslatot fog a képviselőháznak benyújtani ama házak ki­sajátítása tárgyában, melyek a tervezett negye­dik Duna-híd irányába esnek. A kisajátítás azokra a házakra és telkekre fog szorítkozni, melyek a Kerepesi­ úttól, illetőleg a hatvani­utcától az eskü­térig vagyis a Dunáig vezet­nek és az új híd kiépítése következtében ke­letkező forgalomra nézve akadályt tesznek. A hid építése még ez évben indul meg. Abban a pillanatban szökött be a kis Rác Lenke, a Bella húga s hol egyiket, hol másikat nézve hirtelen elnevette magát. — Megint veszekednek ! Istenem, mi lesz magukkal a jövőben ? Komikusan csapta össze apró kezét. — Ne avatkozzál bele. Veszekedni azok szoktak, a kik, — nahát, a kik szeretik egy­mást. Pogrányi úrral mi nem veszekedtünk. — És mégis veszekedtetek, — a homlo­kodról és a Pogrányi szeméből látom. De igaz, nem avatkozom a dolgotokba, hanem annyi szent, hogy ha egyszer szétváltok, soha magatoktól össze nem jöttök. Ismerlek téged is, — magát is. Punktum ! Punktum. Oldalzsebébe dugta a meghívót és elmosolyodott a kis leány felsülésén, a­ki minden okossága mellett is megjárta most az egyszer. Ámbár, mikor nagy elkeseredésében otthagyta a fővárost és ide dugta magát ebbe a száraz, hideg világba, a hosszú év magá­nyos, komor napjaiban sokszor igazat adott a kis­lány hohó megjegyzésének s még cso­dálkozott is lélektani ösmeretein. Hanem most. . . Most csöngetett az inasnak s az öreg házgondozónak is megsúgta nagy bizalmasan, hogy tartsa készen a lakást, mert alighanem hoz valakit Pestről. — Értem, nagyságos uram, — valami szép, aranyos asszonykát. Bizony ránk is fér már a gondos kéz, úgy tervezte, hogy éppen a koncertre érkezzék meg. Majd csak beállít, egy oszlop mellől megfigyelni a lányt, aztán eléje lép és gyönyörködni fog piruló, zavaros arcán. Megtörtént. A nagy terem tömve volt világos ruhájú asszonyokkal, leányokkal s fe­kete ruhás urakkal. A régi cimborák jókedvűen üdvözölték és csodálkoztak a vén rókán, a ki külügyi kormányunk s a „Buda­pesti Hírlap“. Olvasóink emlékezni fognak, hogy Jrecrais bécsi francia nagykövet látoga­tást tett Kálnoky gróf külügyminiszternél s nem kért tőle se többet, se kevesebbet, mint hogy torolja meg azokat a támadásokat, me­lyeket a Budapesti Hírlap, levelezőjének kiuta­sítása alkalmából, a francia kormány és a köz­társaság elnöke ellen intézett. A ma érkezett párisi lapokban olvassuk, hogy a külügyi kormány ezt a választ adta Decrais úrnak : A magyar sajtó szabad s nincs rá törvény, melyigen az ilyen sértegetéseket el lehetne, hallgattatni. E felelet alkalmából a Matin, a Cocarde, a XIX. Siécle és a Le Jour heves támadást intéznek a Budapesti Hírlap ellen s kijelentik, hogy a külügyi hivatal felelete nem kielégítő. És pedig miért? Kiáltanak fel az említett la­pok s aztán igy folytatják : „Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar sajtó nagyon relativ szabadságot élvez s hogy a „nagyon“ liberális kormány bármely pillanatban elrendelheti a lapok lefoglalását, felfüggesztését és teljes beszün­tetését. Magyarországon tehát a sajtónak csak egy szabad : befeketíteni azokat az államfőket és minisz­tereket, a­kik nem csatlósai a hármas­ szövet­ségnek.“ A párisi kollégák, mikor ilyen badarságot írnak, Ausztriával tévesztenek össze bennün­ket, a­hol tényleg van cenzúra, laplefoglalás stb. Már a múltkor feleltünk a lármájukra s ezt feleljük most is : tessék sajtópert indítani ellenünk Carnot és Bábot uraknak. A konverzió. Az 5 százalékos államkölcsönök új 4 százalékos koronajáradékra való kicserélésének művelete már ma is meglepően sikerültnek mond­ható. A konverzió alá kerülő címletek tulajdonosai ezúttal nem várták be — mint más, hasonló alkal­makkor volt tapasztalható — a megállapított határ­­idő utolsó napjait; már eddig is nem csak a nagy tőkések, intézetek és bankok, hanem, a­mi nagyobb jelentőségű dolog, a megtakarított kis tőkék tulaj­donosai is ezer meg ezer tételben nyújtották be a 5 százalékos címleteket kicserélésre, úgy, hogy az új járadék nemsokára kibocsátása után már leg­nagyobbrészt el is lesz helyezve. Kitűnt továbbá már a művelet eddigi folyamán is az az örvendetes tény, hogy a magyar állampapírok sokkal nagyobb összegben vannak Magyarországon elhelyezve, mint eddig feltehető volt. Wekerle Bécsben, Bécsből telegrafál­ják : Wekerle miniszterelnök, ki a ma esti gyors­haladt az ismerős lépcsőkön, a leány szobájá­ból a Bartha hencegő hangját s a leány csengő kacagását hallotta. Úgy rémlett, mintha rája mondott volna valami mulatságos megjegyzést és szive-lelkének minden része reszketett a fájdalomtól s a féltékenységtől. Vissza akart fordulni, de a hirtelen megnyílt ajtón a bari­tonista nevető alakja lépett ki s ő kénytelen volt bemenni. Közbe megnézte a programmot és a nehéz visszaemlékezés okozta hangulattól szinte megszabadult a lelke, hogy nem látta ott a színész nevét. Bement tehát, tétovázva ült le és sze­mét mereven szegezte a leány mosolygó arcára. — Úgy vettem észre, jó kedvük volt. Ta­lán rosszkor is jöttem? — Hogyan, hisz Bartha már elment! — Értem. Ha még itt volna, akkor lennék alkalmatlan. Leráncigálta kezéről a kettyű­t s ingerül­ten gyűrte zsebre. — Alighanem rossz kedve van Pogrányi úrnak s ingerkedni akar velem. Az ur szót megnyomta és gúnyosan do­­bolgatott az ablakon. — Nem akarok ingerkedni. Komoly be­szédet akarok. Célja van avval a komé­diással ? — Először is férfinak távollevőről így nem illik beszélni, másodszor, azt hiszem, nincs köze a dologhoz. Akkor már homlokán égett a tüzes folt és barna szemével dacosan, kissé szomorúan nézett r’eá. — Bocsánat, azt hittem, van, — azt hit­tem, lesz. Felállt, haragosan, szenvedélyesen, a­mint a természete hozta magával s távozni akart, végre-valahára mégis csak elhagyja odúját és azt mondták, hogy a falusi levegő nem igen használt. Alig találta meg Rác Bellát. Egy szegletben ült, az arca halavány volt és szeme alatt kék karikák. Látszott rajta a bánat, a szenvedés és Pogrányi a kellemes dobogáson kívül valami szemrehányás félét is érzett a szívében. Nem állt oszlop mellé, nem is figyelte sokáig, hanem izgatottan keresztül törve a tömegen, hirtelen előtte termett. — Jó estét! A leány ijedten nyitotta fel szemét, elfu­totta az égő pirosság és szinte öntudatlanul mindkét kezét feléje nyújtá, Pogrányi nem figyelt az arc elváltozására, csak azt a hirtelen mozdulatot látta és gyön­géden fogta meg kezét. — Mégis eljött ? Sokáig váratott, nagyon megbüntetett. — Maga büntetett, Bella, higyye el, hogy szenvedtem. — Látom, de láthatja rajtam is. Azt mondják. Úgy beszéltek, mintha már rég szerelmet vallottak volna. Egészen természetesnek talál­ták ezt a hosszú távollét után és elmélyedtek egymás tekintetében. Pogrányi ugyan elpirult, hogy rágondolt a tulajdonképpeni okra, a­mi felhozta ide és jónak látta meg nem említeni. Meg aztán észrevette, hogy Bella sem akarja emlegetni vereségét, dacos, szép fejének, ma­kacs szivének a megtörését. A rendező jött, hogy a programm szerint felkérje az éneklésre s karjára fűzve ügyetlen lépéssel kisérte a zongorához. Mindjárt rá Pogrányi puha kéz érintését érezte a vállán és megfordulva pillantása a kis Lenke gonoszán nevető szemével találkozott. Ugyan már nem volt kicsiny, hosszú ruhát viselt és könyökig érő keztyűt.

Next