Budapesti Hírlap, 1893. június(13. évfolyam, 150-178. szám)

1893-06-06 / 154. szám

Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 154. számához, Kubicza Pál. E hó 2-án kísérte Ivanócon végső nyugvó he­lyére Trencsénvármegye társadalmának szine-java s a nép százai a 77 éves Kubicza Pál val. h. titk. tanácsost, főrendiházi tagot, a vármegye 20 éven át, egész 1891-ig működött főispánját. A temetési szertartást Pongrácz Adolf gróf vágujhelyi prépost végezte vagy segédlettel. A koporsót a koszorúk tömege borította, testületek és egyesek kegyeleté­nek kifejezője, melyek közt kivált Trencsén várme­­gye impozáns nagy koszorúja. Régen nem volt itt gyász általánosabb és őszintébb, mert az elhunyt egyszerű, puritán lénye, demokratikus tartalma na­gyon közel hozta azt a nép szivéhez, melynek ügyes-bajos dolgaiban tanácsadója s résztvevő ba­rátja volt. Az elhunyt a felvidéki középnemesség tipikus alakja volt a latin-tót-magyar társadalom idejéből s közéleti sikereit nem annyira a könyv­ műveltség által táplált tudásának, mint józan logikus eszének, nagy emberismeretének, s kiváló kedélybeli tulajdo­nainak köszönhette. Múltja hazánk közel történelmének egy darabja ; a szabadelvű és konzervatív, a füg­getlenségi és közjogi eszmék küzdelmeinek moz­galmas idejében a 30-as és 40-es években, 48-ban, 61-ben és 68-ban mint diétát követ, majd népképviselő vett nyomot hagyó részt, míg a koro­názás előtt a bányagróffá lett Mednyánszky Dénes báró helyére Trencsén vármegye főispánjává nevez­tetett ki. Sok képviselőnek élénk emlékezetében lehet a 80-as években a ház folyosóit gyakran felkeresett, agilis, kedves kis alak, ki egyike volt a legszere­tetreméltóbb csevegőknek s vegyüléke a magyar bonkémiában felolvadt speciális tót kedélynek. Talán nem tévedünk, ha az elhunyt nagy poli­tikai hatását a nagy, egészen tótajkú, határszéli Morvaország és Sziléziával szomszédos Trencsén­­vármegyére éppen annak tulajdonítjuk, hogy volt fényében bizonyos elem, melyet a magyar és tót géniusz szerencsés vegyülékének nevezhetnénk, mely­ben a meleg patriotizmus mellett megfért a tót faj­­szeretet is, mely előszeretettel csevegett a nép nyel­vén s a magyar állameszme benne a nemzetiségi elemekre is vonzó, rokonszenves, patriárkális alak­ban fejeződött ki. így történt, hogy akkor, midőn a tót Matica halalommá kezdett válni, midőn Moizes beszterce­bányai püspök égisze alatt rendre keletkeztek a pánszláv gimnáziumok s a nyitrai szeminárium is a pánszlávizmus tenyésző intézete valt s Trencsén­vármegye tanácskozási nyelve részben a tót volt, az egészen tótajku, sok városi központtal s azokban a nemzetiségi eszmékhez hajló sok iparos és kis polgárral bíró Trencsén vármegyében a nemzeti­ségi túlzók agresszív terjedő irányzatot nem fejthet­tek ki. Az elhunyt főispáni működését nem is modern szempontból, mely most a közigazgatási érdeket tolja előtérbe, hanem­ abból az impozáns eredmény­ből kell megítélni, me­ylyel e vármegyében a ma­gyar állameszmét megszilárdítani, a szláv túlzókat a néptől elszigetelni s tehetetlenségre kárhoztatni tudta. Az öreg ur a nemzetiség ellen való küzdelem­ben is a régi iskola, a táblabirói világ módszerét alkalmazta „Svaviter in modo, fortiter in re.“ A trencsénvármegyei kolera-árváknak az Al­földre küldése, melyet ő kezdett, a cégfeliratok ma­gyarsága, mire nézve közgyűlési határozatot provo­kált, a tömegesen létesült állami iskolák radikális magyarságának tanujelei. Aranyos kedélyének szikráit sokszor fogják még az utódok emlegetni. Szlávy koronaőrt egy ízben így mutatta be gazdasszonyának (az öreg ur gargon ember volt): „Látod, ez is olyan excellencián ur, kinek olyan gazdasszonya van, fürdt nekem.“ Történt, hogy egy Horeniczky nevű úriember pályázott egy nem neki való állásra, az öreg úr csak annyit mondott neki tótul: „Vblave nie, Ve vaesku nie, bice, de Horenicz, Ale je to secko nie.“ A­mi zamatos, humoros tótságból magyar pró­zává fordítva körülbelül ennyit jelent: „Se ész, se vagyon, igaz, hogy megvan az ármál­é, de sebaj.“ Az öreg úr többnyire tótul elmondott, lokális kolorittal leöntött adomai körutat tettek az egész megyében. Kettőt ide jegyzek: A zsolnai bíró sokszor borközi állapotban tán­torgott haza a korcsmából, az utcán meglát egy hozzá hasonló állapotban levő úriembert s odakiált a hajdúnak : „Te, támassz a falhoz és vidd haza azt a részeg disznót.“ Valaki erős papucskormány alatt nyögő barát­­ját látogatva, azt az asztal alatt elbújva találja s meglepetésében felkiált: „Hát igy kell téged látnom­ kedves barátom.“ „Úr vagyok a magam házában“, mondja kínjában az anyám asszony katonája, „oda ülök, a hová akarok.“ Ha közéletünk nagy kort ért sok emberéről elmondhatni: „Nagy korban nagy kort élt, ellen­téte korának Kubicza Pál korának inkarnációja vala, ki azt öntudatosan fogta fel s megfelelő esz­közökkel kormányozta, igy lett­ a haza hálájára méltó­­oszlop-férfiává a magyar állameszmének egy nagy nemzetiségi területen, kinek emlékezete megérdemli az epigontól az elismerést: „Diu, qui patriae vixit. Plachy Bertalan. A pécskai mandátum. — Saját tudósítónktól. — Arad, jun. 4. Gaál Jenő dr-nak miniszteri tanácsossá történt kinevezése után nyomban megindultak a kombi­nációk a pécskai kerület sorsát illetőleg. A kombi­nációk ma nyertek látható alakot, midőn Gaál Jenő leutazott kerületébe, hogy búcsút vegyen vá­lasztóitól, s nyomban a bucsuzás után megtartotta a kerület nemzeti pártja kijelölő értekezletét. Az érte­kezlet egyhangúlag Vásárhelyi Lászlót, az arad­­megyei nemzeti párt elnökét kiáltotta ki képviselő­­jelöltül. A bucsuzás és a jelölés lefolyása a követ­kező volt: Gaál Jenő­ért reggel nyolc órakor külön vo­nat vitte Aradról választói közé. Arad város és megye számottevő férfiai közül pártkülönbség nélkül számosan kisérték. A pécskai állomáson sokan várták a búcsúzó képviselőt, kit Ist­ván­ff­y Béla, a nemzeti párt elnöke üdvözölt. Válaszában Gaál meghatottan fejezte ki, mily nehéz neki most, 15 esztendei együtt­élés után, búcsúznia. Bandérium és 40­ fogatu kiséret mellett vonult be a városba, hol a városháza tanácstermében lelkes éljenzéssel fogadták. Istvánffy Béla üdvözölvén őt, kéri búcsúbeszéde elmondására. Beszédének bevezető részében felsorolja az irányelveket, melyeket politikai pályáján eddig kö­vetett s elmondja, ez elveket miként valósította meg. Röviden ecseteli a kereskedelmi minisztériumba való meghívásának történetét. Készültségének és eddigi működésének természete inkább a szakszerű mun­kásságra utalja, mintsem a politikai küzdelmek foly­tatására. Több évtized tanulmányait és tapasztalatait pedig nem értékesítheti jobban, mint e pillanatban s ezért a kínálkozó alkalmat nem is utasítja vissza, mint azt előző esetekben többször volt alkalma meg­tenni. Jelenleg részint a kormány tagjainak előzé­kenysége, részint Apponyi Albert grófnak előzetesen kikért és minden kifogás nélkül megadott beleegyezése folytán semmi akadály nem volt, hogy az állást, melyet nem annyira hivatalnak, mint hivatásnak tekint, el­fogadhassa. Hanem­ maga és mindazok iránt való kötelessége, a­kikkel eddig együtt, működött, kije­lenteni, hogy e lépése korántsem bír valamely más pártba való átlépésnek természetével s hogy az mást nem jelent, mint hogy ezen nem pártpolitikai állásban az ipar- és kereskedelem érdekeinek kí­vánja erejét szentelni. Melegen emlékszik meg ez­után a pécskai kerület 15 évi támogatásáról és kéri az irányában eddig tanusított jóakaratot ezutánra is. A többször éljenzéssel megszakított beszéd után Fekete János, a pécskai nemzeti párt elnöke, majd Vásárhelyi László, a megyei nemzeti párt ne­vében üdvözölte. Ezután Gaál Jenő és kísérete Ro­­mán-Pécska községházára vonultak, hol románul is­mételte beszédjét. A beszéd végeztével a kerület nemzeti pártja gyűlt össze értekezletre a nagyvendéglő termében. Az értekezletet Istvánffy Béla elnök nyitotta meg és lelkes beszéddel ajánlotta jelöltül Vásár­­helyi László földbirtokost, a megyei nemzeti párt elnökét, kinek jelleme és képességei kellő garan­ciát nyújtanak arra, hogy a kerületet méltón fogja képviselni. Az indítványt zajos tetszéssel fogadták. Erre Vásárhelyi Lászlót küldöttség h­ívta a terembe és beléptekor szűnni nem akaró éljenzés fogadta. Kijelentette, hogy a jelöltséget, bár orszá­gos politik­a szerepre nem vágyott, köszönettel fo­gadja, mert kötelességének tartja, hogy engedjen a választók akaratának. Ezután vázolta politikai elveit és kérte a választókat, hogy a most már kitűzött zászlót diadalra segítsék. A kormánypárt is szer­vezkedik s Isselmig Marcell dr. pécskai ügyvédet akarja f­elléptetni. Issekutz egyelőre kijelenti, hogy nem fogadja el a jelöltséget. A választás napját e hó 17-ére tűzték ki. Borravaló. Budapest, jan. 5. Zürichben összeült a vendéglősök nemzetközi kongresszusa és elhatározta a borravalók megszün­tetését. Nagyon simán ment. Az előadó benyújtotta a javaslatot, az elnök fölvetette a kérdést, a kon­gresszus többsége pedig nagy lelkesedéssel megsza­vazta. A vendéglősök aztán gratuláltak egymásnak és haza mentek. Pedig, ha már benne voltak, egy lélegzetre még megszavazhatták volna a kemény rostélyosok, a levesbe pottyant legyek és a kabátra öntött szószok megszüntetését is. Nekünk, jóhiszemű törzsvendégeknek, talán örömünk telnék benne, ne­kik pedig igazán nem kerülne semmibe. Nálunk, a borravalók metropolisában, ez az indirekt adó sok legényembernél többre rúg, mint az évi állami adó. Ha az ember a kávéházban elkölt egy tíz krajcárt megérő csésze kávét, a legkevesebb, a­mit a főpincérnek és a felszolgáló pincérnek ad­hat, két-két krajcár, a rendes azonban kétszer három krajcár. A­ki tart valamit arra, hogy gyorsan szolgálják ki és hogy udvariasan bánjanak vele, többet ad. Vendéglőkben jóval magasabb a pincé­reknek járó borravaló és az elsőrangú budapesti ebédlőtermekben elvárják a vendégtől, hogy ebédre vagy vacsorára husz-harminc krajcárt osztogasson szét borravaló fejében. Fogadóban pedig, ha az ember csak egy-két napra száll meg, a portásnak, szobapincérnek, szobalánynak és szolgának kijáró borravaló többre rúg, mint az egész szám­la, bár e számlából sohasem hiányzik a kiszolgálás című­ tétel. A borravalót nálunk már annyira megszokták, hogy elvesztette eredeti jellegét, az önkéntes aján­dék karakterét. Borravalónkkal nem jutalmazzuk­ meg a kötelességét pontosan és udvariasan teljesítő pincért, hanem a pincér jutalmaz meg bennünket pontos és udvarias kiszolgálással, ha egyszer meg­győződött róla, hogy bőven fizetjük meg neki adón­kat. A pincér nem jár a vendég kedvében, hogy érdemessé tegye magát a borravalóra, hanem a ven­dég kénytelen magának szituációt teremteni, a pin­cér szemében. A legkevésbbé jogosult borravaló az, melyet a főpincér kap. A főpincér csak akkor érintkezik a vendéggel, mikor fizetésre kerül a sor; tulajdon­képpeni szolgálatot nem is teljesít, és mégis bővebb jutalomra tart igényt, mint a felszolgáló pincér. Hogy a borravaló, a­mely a vendégre nézve mindig kellemetlenségekkel és a pincérre nézve mindig megalázkodásokkal jár, egész rendszerré nőtte ki magát, arról nem a pincéri kar, hanem a vendéglősök kara tehet. A pincéreket ma úgy fize­tik,­­egyik-másik helyen egyáltalában nem is fizetik !) hogy a borravalóra, rászorultak. Ebből következik a borravaló kérdésének meg­oldási módja is. Minden nemzetközi kongresszus ha­tározatánál többet fog érni, ha Budapesten megnyí­lik az a bizonyos mintavendéglő, a­hol a pincérek­nek meg van tiltva a borravaló elfogadása. A ven­déglős csinálja meg költségvetését úgy, hogy méltó kárpótlást adhasson a magát fáradságos munkájában törő pincérnek ; a biztos, polgári fizetést élvező pin­cér pedig szívesen fog lemondani a borravalóról. Törzsvendég. Az égetteknek. — Adakozások. — Budapest, jun. 5. A veszprémi egettek javára újabban a következő adományokat kaptuk : A pozsonyi posta- és távíró tisztikar egy ünnepély alkalmából fönmaradt összeget . 1 frt 42 kr. Rózsa és Ilka Pécsről................. — „ 50 „ Weisz Mór Pécsről ...... — „ 40 „ Összesen : 2 frt 32 kr. Ehhez hozzáadva az eddigi gyűjtést: 5655 „26 „ Összes gyűjtésünk: 5657 frt 58 kr. A jászladányi égettek javára Budapestről 1 fo­rintot kaptunk, mint a szt.-lőrinci kugli-párti­ fogadás eredményét.

Next