Budapesti Hírlap, 1894. január (14. évfolyam, 1-31. szám)
1894-01-01 / 1. szám
Budapest, 1894. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 1 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntin való napon is. El&Ktíut, atrólirdszétei tölréseinek József-kiviit 5. sz. a. utcai helyiségében is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. , ^ í SjfrZL ' < 10 j S ji C) 3 / XIV. évfolyam I. sz. Ali.,:á.n J.l\. , Hétfő, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. EióSzstéset, apróhirdetései: lölTétetazlt JizssRömt 5. sz. a. utcai lelkiséget&M is Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. I. Napóleon és a magyarok. Budapest, dec. 31. E közleménynyel második és befejező részét adjuk azoknak a történeti fontosságú információknak, melyeket I. Napóleon szerzett magának Magyarországról az ő politikai miszszionáriusai által. Forrásul e közleményhez szintén a párisi Nemzeti Levéltárban, levő okmányok szolgáltak, melyek eddig még sehol napvilágot nem láttak, és amelyeket lapunk egy francia barátja dolgozott fel számunkra. I*: Bonaparte kikiáltása a franciák császárjává 1801. júniusban, ami válasz volt arra, hogy Ferenc fölvette az osztrák császári címet, kétségkívül nagyban csökkentette a magyarok szimpátiáit a hatalmas tábornok iránt. 1804. évi májusig, addig az összeesküvésig, amelybe Eughien herceg belekevertetett, a párisi levéltárak folytonosan megemlékeznek még a magyarok hódolatáról és csodálatáról Napóleon iránt. Amint azonban proklamálták a francia császárságot, teljesen megszültek ezek a levelek , de Napóleon azért még sem feledkezett meg Magyarországot illető terveiről. Következett az 1805-ki rövid háború. A franciák novemberben bevonultak Bécsbe; december 2-dikán volt az auszterlitzi ütközet és a francia seregek már három hete Pozsonyban voltak, mikor ebben a városban december 26-án megkötötték a békét. Csak mikor Ausztria 1809-ben ismét megüzente a háborút, gondolt Napóleon komolyan arra, hogy megvalósítsa azokat a terveket, melyeket Lezay nyolc évvel előbb megkezdett és Magyarországot meg akarta tenni független királysággá és a trónjára egy francia herceget akart ültetni. Meglehet, hogy Lucien öcscsére gondolt. Napóleon 1809. áprilisében érkezett Schönbrunnba és azonnal Magyarország jutott az eszébe. A hadsereg főtolmácsát, Schulmeister Károlyt, egy elzászi embert, aki már 1805-ben mint titkos ügynök működött Magyarországon, bízta meg mindenekelőtt, hogy tanulmányozza az ország gondolkozását és érzését. Tudván azonban, hogy a magyarok rokonszenve a népek fölszabadítója iránt nagyot csökkent, a mióta ez a szabadító fejére tette a császári koronát, elkobozván a forradalom vívmányait , nyugtalanította őt a magyaroknak róla táplált véleménye és ezért bizonyos kérdéseket tett fel, amelyekre Schulmeisternek felelni kellett. Első kérdése ez volt: — Mi a magyarok véleménye rólam, Napóleonról ? Schulmeister válasza ez: — Magyarországon általánosan az a nézet, hogy Napóleon nagy zseni. Az udvarhoz és az osztrák házhoz hű nemesség dölyfösséggel és telhetetlen becsvágygyal vádolja. Gyöngeségük tudatában az által iparkodnak magukat kárpótolni, hogy minden vállalkozását vészthozónak mondják és lealacsonyítják erényeit és érdemeit. Az arisztokrácia legnagyobbrésze nem szereti, mert azt hiszi, hogy mihelyt a királyság az ő hatalma alá kerül, az arisztokrácia elvesztené függetlenségét. A nemesség soraiban azonban sokan vannak, akik tisztában lévén Magyarország valódi érdekeivel és nemes érzelmektől áthatva, feláldoznák kiváltságaikat, hogy a jó adminisztráció szervezését lehetővé tegyék. Valamennyi többi osztály úgy tekinti ezt a nagy uralkodót, mint a gyönge fejedelmek által elnyomott népek felszabadítóját, mint oly férfiút, a kinek a Gondviseléstől az a küldetése van, hogy megalázza az erény és érdem nélkül való nagyokat és a hanyatló királyságokat új életre keltse. — Mik Magyarország lakossága külömböző osztályainak érzelmei, mikor a francia seregek közelednek? Kérdezé ezután Bonaparte.— Mikor a francia seregek — volt a válasz — közeledtek a királyság határaihoz, páni félelem fogta el mindenki lelkét. A nádor egy tanácsot hivott össze maga mellé azok közül, a kiknek legtöbb befolyása volt a nemességre, hogy segítse életbe léptetni a legegyüntetűbb intézkedéseket az alkotmány fölforgatásának megakadályozására. Elhatározták a látszólagos semlegességet. A nemesi fölkelés még nem lévén szervezve, komoly ellenállásra gondolni sem lehetett. A nemességnek nem volt kedve arra, hogy fölfegyverezze a tömeget, mely inkább ő ellenük, mint a franciák ellen fordította volna fegyvereit. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Naplójegyzetek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Társaságban voltam, férfiak közt, majdnem mind szuverén urak voltak: szuverén újságíró, szuverén regényíró, szuverén gavallér, szuverén kritikus, szuverén miniszteri titkár. Szuverén alatt azt értem, hogy valaki másnak értésére adja, hogy biztosan és magasan mások fölött áll. Ebből nem következik, hogy a szuverén úr csalhatatlannak vagy utolérhetetlennek akarja magát tekintetni. Az ilyen ember bolond, vagy gőgös, vagy önhitt. A szuverén úr nem is beszél magáról, csak érezteti velünk, hogy igen jó véleménye van magáról. De nem is ez a fődolog, inkább az, hogy nem adja magát oda semminek. Nem köti le magát semmi ügynek, semmi eszmének , fentartja szabadságát. Az odaadással vele jár, hogy valamit oly értékesnek ismerünk el, hogy vele szemben egyéniségünk összezsugorodik s a kritika tárgya lehet. A szuverén ur nem zsugorodik össze semmivel szemben, ellenkezőleg alkalom adtán még inkább kiegyenesedik, mert ő a fődolog. A szuverén úr nem kritizálja magát, nem habozik és nem ingadozik. Még egyszer mondom: igen biztosan áll és elszigetelten. Nem igen enged magához térni valamit vagy valakit. Ez nem gőg, nem önhittség, nem büszkeség, nem öntudatosság; talán mindebből valami, de azzal a hozzáadással, hogy az illető érezteti mindenkivel, hogy ő kész, hogy nem szorul senkire és semmire, hogy fentartotta a maga szabadságát s nincs is semmi, amiért érdemes volna e szabadságáról lemondani. A fiatalok közt nincsenek szuverén emberek , még nagyon hevesek és tudnak lelkesedni. A szuverenitás pikáns fűszere a blazirtság.Szeretném tudni, hogy ezek az urak otthon a szobájukban is, ha az inast is kiküldték, oly szuverének-e ? Mert egészen bizonyos előttem, hogy a szuverenitás, legalább kezdetben, társadalmi póz, melylyel védekezni akarunk mások ellen. A társaságban is túl akarunk egymáson tenni. Ezt nem érjük el gőggel, mert ezzel másokat megsértünk s fegyvert is adunk kezükbe ellenünk : a gőgnek nagyobb gőggel való leverését; a gőgös embert mindenki hajlandó még kevesebbre becsülni, mint amennyit ér, merthogy nem okos, gőgje bizonyítja. De mindenkinek imponál a szuverenitás. Mindenki saját belső tapasztalatából tudja, mennyi kétség gyötri: íme egy ember, kit a kétség nem bánt. Gyarló kreatúrának tudjuk magunkat, szégyeljük fogyatkozásainkat ; resteljük rossz indulatainkat; tudjuk, hogy kevés dolgunkat jól csináltuk ; de íme egy ember, aki minderről semmit sem látszott tapasztalni magában. Mindegyikünkön megesett, hogy bálványokat imádott s kiábrándult belőlük ; mindannyiszor elszégyeltük magunkat, hogy olyan vakok voltunk. Hogyne imponálna nekünk az az ember, a kinek szeme soha sem káprázott, ki mindig a maga ura maradt s urasságáról nem mondott le semmiért ? Ha a szuverén úr jobban akarna valamely dologhoz érteni, mint mi, föllázadnánk ellene. De a midőn észrevehetetlen iróniával azt látszik kérdeni: Hát érdemes-e egyáltalán ehhez a dologhoz érteni — lefegyverez bennünket. A szuverén űr el van sáncolva minden oldalról. Elfogadja hódolatunkat, de úgy, mint a király, akihez a hódolat sem viszi közelebb az embert. Aminek a társadalmi életben oly nagy hatása van, ami oly erős fegyvernek bizonyul, az okvetetlenül nagyra fejlődik s azért nem csodálkozom, hogy nálunk annyi a szuverén úr a társaságban. De mit csinálnak otthon ? Kivel szuveréneskednek szobájuk négy fala közt ? Olyanok-e, mint azok a színészek, akiknek vannak szerepeik, melyeket az életben is el szeretnek játszani ? Csakhogy a színész mindig játsza a szerepét, azaz lesi a szerepnek a közönségre való hatását. Ha nincs közönség, nincsen szerep sem. A színész okvetetlenül leveti otthon az álarcot. De a szuverén úr alig. A szuverenitás póz, mely természetté válhatik. A szuverenitástól megrészegedünk, mert nagyon jól esik hozzáférhetetlen állást foglalni el s hódolatot találni minden oldalon. Amely szuveréneket én ismerek, azok mind annyira megtanulták e szerepét, hogy mindig eljátszszák, otthon is. Ezt abból látom, hogy nem Mai számunk 8 oldal.