Budapesti Hírlap, 1894. január (14. évfolyam, 1-31. szám)

1894-01-01 / 1. szám

Budapest, 1894. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 1 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep ntin való napon is. El&Ktíut, atrólirdszétei tölréseinek József-k­iviit 5. sz. a. utcai helyiségében is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő. , ^ í SjfrZL ' < 10 j S ji C) 3 / XIV. évfolyam I. sz. Ali.,:á.n J.l­\. , Hétfő, január 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. EióSzstéset, apróhirdetései: lölTétetazlt JizssRömt 5. sz. a. utcai lelkiséget&M is Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. I. Napóleon és a magyarok. Budapest, dec. 31. E közleménynyel második és befejező ré­szét adjuk azoknak a történeti fontosságú in­formációknak, melyeket I. Napóleon szerzett magának Magyarországról az ő politikai misz­­szionáriusai által. Forrásul e közleményhez szintén a párisi Nemzeti Levéltárban, levő ok­mányok szolgáltak, melyek eddig még sehol napvilágot nem láttak, és a­melyeket lapunk egy francia barátja dolgozott fel számunkra. I*: Bonaparte kikiáltása a franciák császárjává 1801. júniusban, a­mi vá­lasz volt arra, hogy Ferenc fölvette az osztrák császári címet, kétségkívül nagy­ban csökkentette a magyarok szimpá­tiáit a hatalmas tábornok iránt. 1804. évi májusig, addig az összeesküvésig, a­melybe Eughien herceg belekeverte­­tett, a párisi levéltárak­­ folytonosan megemlékeznek még a magyarok hódo­latáról és csodálatáról Napóleon iránt. A­mint azonban proklamálták a francia császárságot, teljesen megszül­­tek ezek a levelek , de Napóleon azért még sem feledkezett meg Magyarorszá­got illető terveiről. Következett az 1805-ki rövid háború. A franciák novemberben bevonultak Bécsbe; december 2-dikán volt az auszterlitzi ütközet és a francia sere­gek már három hete Pozsonyban vol­tak, mikor ebben a városban decem­ber 26-án megkötötték a békét. Csak mikor Ausztria 1809-ben is­mét megüzente a háborút, gondolt Na­póleon komolyan arra, hogy megvaló­sítsa azokat a terveket, melyeket Lezay nyolc évvel előbb megkezdett és Ma­gyarországot meg akarta tenni füg­getlen királysággá és a trónjára egy francia herceget akart ültetni. Meglehet, hogy Lucien öcscsére­ gondolt. Napóleon 1809. áprilisében érkezett Schönbrunnba és azonnal Magyarország jutott az eszébe. A hadsereg főtolmá­csát, Schulmeister Károlyt, egy elzászi­­ embert, a­ki már 1805-ben mint titkos ügynök működött Magyarországon, bízta meg mindenekelőtt, hogy tanul­mányozza az ország gondolkozását és érzését. Tudván azonban, hogy a ma­gyarok rokonszenve a népek fölszaba­dító­ja iránt nagyot csökkent, a mióta ez a szabadító fejére tette a császári koronát, elkobozván a forradalom vív­mányait , nyugtalanította őt a magya­roknak róla táplált véleménye és ezért bizonyos kérdéseket tett fel, amelyekre Sch­ulmeisternek felelni kellett. Első kérdése ez volt: — Mi a magyarok véleménye rólam, Na­póleonról ? Schulmeister válasza ez: — Magyarországon általánosan az a né­zet, hogy Napóleon nagy zseni. Az udvarhoz és az osztrák házhoz hű nemesség dölyfösség­­gel és telhetetlen becsvágygyal vádolja. Gyön­­geségük tudatában az által iparkodnak magu­kat kárpótolni, hogy minden vállalkozását vészthozónak mondják és lealacsonyítják eré­nyeit és érdemeit. Az arisztokrácia legnagyobb­­része nem szereti, mert azt hiszi, hogy mihelyt a királyság az ő hatalma alá kerül, az arisz­tokrácia elvesztené függetlenségét. A nemesség soraiban azonban sokan vannak, a­kik tisztá­ban lévén Magyarország valódi érdekeivel és nemes érzelmektől áthatva, feláldoznák kivált­ságaikat, hogy a jó adminisztráció szervezését lehetővé tegyék. Valamennyi többi osztály úgy tekinti ezt a nagy uralkodót, mint a gyönge fejedelmek által elnyomott­­ népek felszabadító­ját, mint oly férfiút, a kinek a Gondviseléstől az a küldetése van, hogy megalázza az erény és érdem nélkül való nagyokat és a hanyatló királyságokat új életre keltse. — Mik Magyarország lakossága külöm­­böző osztályainak érzelmei, mikor a francia seregek közelednek? Kérd­ezé ezután Bona­parte.— Mikor a francia seregek — volt a válasz — közeledtek a királyság határaihoz, páni félelem fogta el mindenki lelkét. A nádor egy tanácsot hivott össze maga mellé azok közül, a kiknek legtöbb befolyása volt a ne­mességre, hogy segítse életbe léptetni a legegy­­üntetűbb intézkedéseket az alkotmány fölfor­gatásának megakadályozására. Elhatározták a látszólagos semlegességet. A nemesi fölkelés még nem lévén szervezve, komoly ellenállásra gondolni sem lehetett. A nemességnek nem volt kedve arra, hogy fölfegyverezze a töme­get, mely inkább ő ellenük, mint a franciák ellen fordította volna fegyvereit. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Naplójegyzetek. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Társaságban voltam, férfiak közt, majd­nem mind szuverén urak voltak: szuverén újságíró, szuverén regényíró, szuverén gavallér, szuverén kritikus, szuverén miniszteri titkár. Szuverén alatt azt értem, hogy valaki másnak értésére adja, hogy biztosan és magasan má­sok fölött áll. Ebből nem következik, hogy a szuverén úr csalhatatlannak vagy utolérhetet­lennek akarja magát tekintetni. Az ilyen em­ber bolond, vagy gőgös, vagy önhitt. A szu­verén úr nem is beszél magáról, csak érezteti velünk, hogy igen jó véleménye van magáról. De nem is ez a fődolog, inkább az, hogy nem adja magát oda semminek. Nem köti le magát semmi ügynek, semmi eszmének , fen­­tartja szabadságát. Az odaadással vele jár, hogy valamit oly értékesnek ismerünk el, hogy vele szemben egyéniségünk összezsugorodik s a kritika tárgya lehet. A szuverén ur nem zsu­gorodik össze semmivel szemben, ellenkezőleg alkalom adtán még inkább kiegyenesedik, mert ő a fődolog. A szuverén úr nem kritizálja ma­gát, nem habozik és nem ingadozik. Még egy­szer mondom: igen biztosan áll és elszigetel­ten. Nem igen enged magához térni valamit vagy valakit. Ez nem gőg, nem önhittség, nem büszkeség, nem öntudatosság; talán mind­ebből valami, de azzal a hozzáadással, hogy az illető érezteti mindenkivel, hogy ő kész, hogy nem szorul senkire és semmire, hogy fentar­­totta a maga szabadságát s nincs is semmi, a­miért érdemes volna e szabadságáról lemon­dani. A fiatalok közt nincsenek szuverén em­berek , még nagyon hevesek és tudnak lelke­sedni. A szuverenitás pikáns fűszere a bla­­zirtság.Szeretném tudni, hogy ezek az urak ott­hon a szobájukban is, ha az inast is kiküldték, oly szuverének-e ? Mert egészen bizonyos előt­tem, hogy a szuverenitás, legalább kezdetben, társadalmi póz, melylyel védekezni akarunk mások ellen. A társaságban is túl akarunk egymáson tenni. Ezt nem érjük el gőggel, mert ezzel másokat megsértünk s fegyvert is adunk kezükbe ellenünk : a gőgnek nagyobb gőggel való leverését; a gőgös embert min­denki hajlandó még kevesebbre becsülni, mint a­mennyit ér, mert­hogy nem okos, gőgje bi­zonyítja. De mindenkinek imponál a szuvere­nitás. Mindenki saját belső tapasztalatából tudja, mennyi kétség gyötri: íme egy ember, kit a kétség nem bánt. Gyarló kreatúrának tudjuk magunkat, szégyeljük fogyatkozásain­kat ; resteljü­k rossz indulatainkat; tudjuk, hogy kevés dolgunkat jól csináltuk ; de íme egy ember, a­ki minderről semmit sem látszott tapasztalni magában. Mindegyikünkön meg­esett, hogy bálványokat imádott s kiábrándult belőlük ; mindannyiszor elszégyeltü­k magunkat, hogy olyan vakok voltunk. Hogyne imponálna nekünk az az ember, a kinek szeme soha sem káprázott, ki mindig a maga ura maradt s urasságáról nem mondott le semmiért ? Ha a szuverén úr jobban akarna valamely dologhoz érteni, mint mi, föllázadnánk ellene. De a midőn észrevehetetlen iróniával azt látszik kérdeni: Hát érdemes-e egyáltalán ehhez a dologhoz érteni — lefegyverez bennünket. A szuverén űr el van sáncolva minden oldalról. Elfogadja hódolatunkat, de úgy, mint a király, a­kihez a hódolat sem viszi közelebb az embert. A­minek a társadalmi életben oly nagy hatása van, a­mi oly erős fegyvernek bizonyul, az okvetetlenül nagyra fejlődik s azért nem csodálkozom, hogy nálunk annyi a szuverén úr a társaságban. De mit csinálnak otthon ? Kivel szuveréneskednek szobájuk négy fala közt ? Olyanok-e, mint azok a színészek, a­kik­nek vannak szerepeik, melyeket az életben is el szeretnek játszani ? Csakhogy a színész min­dig játsza a szerepét, azaz lesi a szerepnek a közönségre való hatását. Ha nincs közönség, nincsen szerep sem. A színész okvetetlenül le­veti otthon az álarcot. De a szuverén úr alig. A szuverenitás póz, mely természetté válha­­tik. A szuverenitástól megrészegedünk, mert nagyon jól esik hozzáférhetetlen állást foglalni el s hódolatot találni minden oldalon. A­mely szuveréneket én ismerek, azok mind annyira megtanulták e szerepét, hogy mindig eljátsz­­szák, otthon is. Ezt abból látom, hogy nem Mai számunk 8 oldal.

Next