Budapesti Hírlap, 1894. március (14. évfolyam, 60-89. szám)

1894-03-01 / 60. szám

Budapest, 1894. XIV. évfolyam 60. sz. Csütörtök, március 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre le irt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfzetések, apró szfletések fölvételnek József-könti 5. sz. a. utcai sílyisézMDm­ is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Előfietétei, apróhirdetések fölvétetnek Józsefint 5. sz. a. utcai Helyiségünkben is. A nemzetiségek egyházpolitikája. Budapest, febr. 28. A nemzetiségi politika momentu­mai mind élesebb kifejezésre jutnak a folyó egyházpolitikai vitában. Lehetet­len is éppen nálunk, a­hol még tör­vényt is alkottunk a nemzetiségekről, a nemzeti eszme uralkodó évszázában, hogy egy nagy reformkérdésbe bele ne szóljon éppen ez a momentum. Hozzá­járul még, hogy a mi különféle nem­zetiségeink mindmegannyi külön egy­házhoz is tartoznak s a nemzetiségi kérdés több, mint felerészben valóságo­san egyházpolitikai kérdés. Senki sem tagadhatja, hogy ma­gában véve tényezője az állam egysé­ges érzületének, erkölcsi szolidaritásá­nak a legfontosabb életviszonyok egy­séges­­szervezése és átadása az állam kezébe, így a kötelező polgári házas­ság nyilvánvalóság­ szerint hathatósan szolgálhatja a nemzeti, egység ér­dekeit. De szolgálja-e valóban, az való­sággal a körülményektől függ. Az or­vosság is " jó" és ííásMOS"dolog, a víz is kitűnő ital. De az orvosság nem hasz­not, hanem kárt csinál, ha egészséges ember veszi be, vagy ha nem megfe­lelő betegséget akarunk vele gyógyí­tani. A víz is csak a szomjas ember­nek jó. Ha szomjúság és szükség nél­kül öntjük szervezetünkbe, az is csak rombol és nem táplál. Az oláhok ké­szülnek gyűlést tartani a reform ellen; a szerbek az újvidéki képviselőt sze­retnék arra szorítani, hogy a javasla­tok ellen támadjon: a pánszlávoknak szintén köztudomásra jutott némely cselekedete és nyilatkozata. Mind a ja­vaslat ellen szólnak ezek. Ebből a mai ülés egy szónoka azt következtette nem logika nélkül, hogy íme, ezek az urak félnek a javaslattól, tehát károsnak vé­lik magukra nézve, tehát annál inkább meg kell csinálni. De, fájdalom, nem mindig áll helyt az, a­mi logikus, és az élet néha éppenséggel nem logiká­ból él. Mielőtt azonban ebben tovább me­gyünk, jegyezzük meg közbevetve, hogy mily nevetséges az a szemrehányás, a­melyet már Apponyinak is tettek, hogy e kérdés ilyetén feszegetése már ma­gában egy neme volna a nemzetiségek izgatásának. Mintha csak gyújtogató­­nak neveznék azt, a­ki azt modaná : ne játszatok a tűzzel a boglyák körül. A nemzetiségi izgatók igen jól tudják, hogy a­ képviselőház nem tőlük kér arra nézve tanácsot, hogy milyen törvényt csináljon. Bátran mondhatja tehát népének, tiltakozzatok az írt ja­vaslatok ellen. Tudja, hogy ettől se kormány, se senki meg nem ijed, sem ebből magának zsinórmértéket nem csinál magatartására nézve. Sőt, ha valamire spekulál, az éppenséggel az a naivitás, a­mely ma az újvidéki kép­viselőben megnyilatkozott, midőn így szólt : lám, a nemzetiségek félnek tőle, tehát ez éppen a hathatós fegyver ellenék. Meg vagyok arról győződve, hogy a nemzetiségi izgatók magukban na­gyon is óhajtják az új reformot, mert ez, ha nem is árt a nép érdekei­nek, de még hivebb eszközeikké te­szik a papot, a­ki egyik eddigi jöve­delmi forrásában és erkölcsi tőkéjében megcsorbul. A nemzetiségi pap és iz­gató a jámbor népnek egymással ellen­tétben fogja feltüntetni az államot és az egyházat. Az állam a templomot, az egyházat, az Isten szolgáját káro­sítja. A nép nem a nagy elveket nézi, nem az egységes házassági jog diada­lát és becsét, nem a szabadelvű fejlő­dést, hanem az apró eseményeket, a szokásaival ellenkező újítást, a felfogása körén felül eső reformot és mindezt kommentálja neki a falu papja, a mes­ter és az agitátor. Ki lesz, a­ki ezek­nek meséivel a családban, pusztián, csa­pások, halál esetén, ünnepi beszélgeté­seken a templom előtt, a ház előtti padkán és a korcsmában szembeszáll ? Az állami anyakönyvvezető ? Ezt a sze­gényt jó, ha csak gyanúval és nem gyű­lölettel fogják maguk közt látni. A nemzetiségi izgatás eszközeihez a faji momentumon kívül a vallási fog­­jobban járulni, mint eddig. Eddig is éppen abban rejlett a mi nemzetiségi mozgalmunk nagy ereje, hogy a papi lakás és a templom benne volt. Most e momentum fontossága kimondhatatlanul megnövekedhetik. Nem volna-e kecsegtetőbb, ha az álladalom érdeke keresne és találna jogosult és biztos utat magának a nem­zetiségi törekvések e váraiba. a tem- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Beöthy Zsolt a „Honfoglalásáról. — Felolvasás a Kisfaludy-társaságban. — Budapest lelkes közönsége, a hölgyvilág és ifjúság nagy számmal özönlött ma délután a Kisfaludy- társ­as­ág gyűlésére, melyet az Akadémia heti gyűléstermében tartottak meg. Ezt a különös nagy érdeklődést pedig az keltette, hogy a Kisfaludy-társaság egy régebbi határozatához képest ma kezdte meg az aktuá­lis szépművészeti kérdések megvitatásának so­rozatát és erre helyt kisebb alkalom szolgált tárgyul, mint Munkácsy Mihály alkotása a honfoglalás-ról. Beöthy Zsolt, a Kisfaludy-társaság főtit­kára, nagyszabású tanulmányt írt Munkácsy remekéről. Ennek híre már napokkal ezelőtt fölkeltette az érdeklődök figyelmét. Még job­ban fokozta ezt az a körülmény, hogy Gyulai Pál elnök a Mun­kácsy-párt is meglátta a mai ülésre. A terem valamennyi széksorát hölgyek foglalták el, az elnöki emelvény hátterében pedig a fekete táblán látható volt a Honfogla­­lás miniatűr másolatban. Munkácsy akadá­lyozva volt a megjelenésben és így a közön­ségnek meg kellett elégednie azzal, hogy mi­kor Beöthy Zsolt felolvasása elején Munkácsy nevét említette, viharos éljenzésben tört ki. A figyelem ezután a felolvasóra irányult. Bevezetésül Beöthy Zsolt leirj­a, mily egy­ségesen és harmonikusan fejezi ki a Honfoglalás az ország birtokbavételének gondolatát. Majd elmondja a kép szerkezetét, dicséri beosztása jellemző erejét s magasztalja léghatását, hogy alakot alaktól, csoportot csoporttól levegő vá­laszt, el, melyben helyet foglal és kidomboro­dik. De voltaképpen a képnek csak ama tulaj­donságairól akar szólni, melyek azt igazi ma­gyar k­éppé avatják­. Hosszas és nehéz tűnődései között, midőn az első nagy festői feladat jutott osztályré­széül, melyet, nemzete megvalósíttatni kívánt, a monda ihlette meg képzeletét, nem a törté­­netnek hézagos és mégis szövevényes kombi­nációi. Történeti ismereteink fogyatékossága és ingatagsága nem is igen volt képes egy képre vezetni, melyben a honfoglalásnak valamely döntő jelenetét láthatta volna. Egy bizonyos, hogy Árpád hódított és hódolatot fogadott. De megfesthető vonásokat erről a hódolatról, ké­pet felőle csak a nép történelme, a hagyo­mány, a monda őrzött: a földdel, vízzel és fűvel való birtokbavételt. Hová fordulhatott volna másfelé? A művész megfestette azt, a­mit a krónikás megírt, a krónikás megírta azt, a mit a regés énekelt és a reges énekelte azt, a­mit a nép mesélt. Így jutott a mester összeköttetésbe azzal a szellemmel, a mely voltaképpen az ő szelleme is s e szerencsés találkozásnak, önmaga feltalálásának köszönjük ma ennek a szellemnek alakokban és színek­ben eddigelé legmélyebb és leghívebb kifeje­zését. Ímnek köszönjük, a monda ihletének, az alkotás naivitását, kedves egyszerűségét, jóleső világosságát. Mintha csak valamely gyermek­korunk óta ismert történetet hallanánk egy kitűnő költő nyelvén elmondva és az ő mé­lyebb belátása által megvilágítva. Hiszen tud­tuk mindazt, a­mit most látunk, csakhogy ime, már szebbnek látjuk és jobban tudjuk. Minden művészetnek legnagyobb titka s a legnagyobb művészet titka: kifejező alakot adni annak, a mi mindnyájunk lelkében él. Ott van mindjárt Árpád uralkodó alakja, ez a fenségesen szép alak, ki fehér lován nemcsak országot hódít, hanem mindörökre elfoglalja lelkünket. Maga a fehér ló, gazdag, aranyos takarójával, csatárával, nem csupán szín- és lóghatás szempontjából szerencsés áb­rázolás, hanem erős asszociatív erejénél fogva is. Fehér ló volt a kiválasztott, megkülönböz­tetett állat, az Istennek legkedvesebb áldozat. Fölajánlásával kérték és köszönték, belőle jö­vendölték meg a diadalt, csak ő hordozhatta diadalának legnagyobb ünnepén a fejedelmet. Azután ez a fehér ló, Árpádnak szintén vilá­gos, arany és ezüst csillámú alakjával, sisak­ján fehér sastollával, vállán párduc-kacagány­­nyal , éles körrajzában oly ragyogó képül emelkedik ki, a­melyet aligha feled el valaha, a­ki egyszer látta. De nemcsak a külsőségek, öltözete, fegyverei azok, a­mivel kiválik, ha­nem egész alakítása. Bárhonnan vette mint a- Mai számunk 18 oldal.

Next