Budapesti Hírlap, 1894. március (14. évfolyam, 60-89. szám)
1894-03-01 / 60. szám
Budapest, 1894. XIV. évfolyam 60. sz. Csütörtök, március 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre le irt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfzetések, apró szfletések fölvételnek József-könti 5. sz. a. utcai sílyisézMDm is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. Előfietétei, apróhirdetések fölvétetnek Józsefint 5. sz. a. utcai Helyiségünkben is. A nemzetiségek egyházpolitikája. Budapest, febr. 28. A nemzetiségi politika momentumai mind élesebb kifejezésre jutnak a folyó egyházpolitikai vitában. Lehetetlen is éppen nálunk, ahol még törvényt is alkottunk a nemzetiségekről, a nemzeti eszme uralkodó évszázában, hogy egy nagy reformkérdésbe bele ne szóljon éppen ez a momentum. Hozzájárul még, hogy a mi különféle nemzetiségeink mindmegannyi külön egyházhoz is tartoznak s a nemzetiségi kérdés több, mint felerészben valóságosan egyházpolitikai kérdés. Senki sem tagadhatja, hogy magában véve tényezője az állam egységes érzületének, erkölcsi szolidaritásának a legfontosabb életviszonyok egységesszervezése és átadása az állam kezébe, így a kötelező polgári házasság nyilvánvalóság szerint hathatósan szolgálhatja a nemzeti, egység érdekeit. De szolgálja-e valóban, az valósággal a körülményektől függ. Az orvosság is " jó" és ííásMOS"dolog, a víz is kitűnő ital. De az orvosság nem hasznot, hanem kárt csinál, ha egészséges ember veszi be, vagy ha nem megfelelő betegséget akarunk vele gyógyítani. A víz is csak a szomjas embernek jó. Ha szomjúság és szükség nélkül öntjük szervezetünkbe, az is csak rombol és nem táplál. Az oláhok készülnek gyűlést tartani a reform ellen; a szerbek az újvidéki képviselőt szeretnék arra szorítani, hogy a javaslatok ellen támadjon: a pánszlávoknak szintén köztudomásra jutott némely cselekedete és nyilatkozata. Mind a javaslat ellen szólnak ezek. Ebből a mai ülés egy szónoka azt következtette nem logika nélkül, hogy íme, ezek az urak félnek a javaslattól, tehát károsnak vélik magukra nézve, tehát annál inkább meg kell csinálni. De, fájdalom, nem mindig áll helyt az, ami logikus, és az élet néha éppenséggel nem logikából él. Mielőtt azonban ebben tovább megyünk, jegyezzük meg közbevetve, hogy mily nevetséges az a szemrehányás, amelyet már Apponyinak is tettek, hogy e kérdés ilyetén feszegetése már magában egy neme volna a nemzetiségek izgatásának. Mintha csak gyújtogatónak neveznék azt, aki azt modaná : ne játszatok a tűzzel a boglyák körül. A nemzetiségi izgatók igen jól tudják, hogy a képviselőház nem tőlük kér arra nézve tanácsot, hogy milyen törvényt csináljon. Bátran mondhatja tehát népének, tiltakozzatok az írt javaslatok ellen. Tudja, hogy ettől se kormány, se senki meg nem ijed, sem ebből magának zsinórmértéket nem csinál magatartására nézve. Sőt, ha valamire spekulál, az éppenséggel az a naivitás, amely ma az újvidéki képviselőben megnyilatkozott, midőn így szólt : lám, a nemzetiségek félnek tőle, tehát ez éppen a hathatós fegyver ellenék. Meg vagyok arról győződve, hogy a nemzetiségi izgatók magukban nagyon is óhajtják az új reformot, mert ez, ha nem is árt a nép érdekeinek, de még hivebb eszközeikké teszik a papot, aki egyik eddigi jövedelmi forrásában és erkölcsi tőkéjében megcsorbul. A nemzetiségi pap és izgató a jámbor népnek egymással ellentétben fogja feltüntetni az államot és az egyházat. Az állam a templomot, az egyházat, az Isten szolgáját károsítja. A nép nem a nagy elveket nézi, nem az egységes házassági jog diadalát és becsét, nem a szabadelvű fejlődést, hanem az apró eseményeket, a szokásaival ellenkező újítást, a felfogása körén felül eső reformot és mindezt kommentálja neki a falu papja, a mester és az agitátor. Ki lesz, aki ezeknek meséivel a családban, pusztián, csapások, halál esetén, ünnepi beszélgetéseken a templom előtt, a ház előtti padkán és a korcsmában szembeszáll ? Az állami anyakönyvvezető ? Ezt a szegényt jó, ha csak gyanúval és nem gyűlölettel fogják maguk közt látni. A nemzetiségi izgatás eszközeihez a faji momentumon kívül a vallási fogjobban járulni, mint eddig. Eddig is éppen abban rejlett a mi nemzetiségi mozgalmunk nagy ereje, hogy a papi lakás és a templom benne volt. Most e momentum fontossága kimondhatatlanul megnövekedhetik. Nem volna-e kecsegtetőbb, ha az álladalom érdeke keresne és találna jogosult és biztos utat magának a nemzetiségi törekvések e váraiba. a tem- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Beöthy Zsolt a „Honfoglalásáról. — Felolvasás a Kisfaludy-társaságban. — Budapest lelkes közönsége, a hölgyvilág és ifjúság nagy számmal özönlött ma délután a Kisfaludy- társaság gyűlésére, melyet az Akadémia heti gyűléstermében tartottak meg. Ezt a különös nagy érdeklődést pedig az keltette, hogy a Kisfaludy-társaság egy régebbi határozatához képest ma kezdte meg az aktuális szépművészeti kérdések megvitatásának sorozatát és erre helyt kisebb alkalom szolgált tárgyul, mint Munkácsy Mihály alkotása a honfoglalás-ról. Beöthy Zsolt, a Kisfaludy-társaság főtitkára, nagyszabású tanulmányt írt Munkácsy remekéről. Ennek híre már napokkal ezelőtt fölkeltette az érdeklődök figyelmét. Még jobban fokozta ezt az a körülmény, hogy Gyulai Pál elnök a Munkácsy-párt is meglátta a mai ülésre. A terem valamennyi széksorát hölgyek foglalták el, az elnöki emelvény hátterében pedig a fekete táblán látható volt a Honfoglalás miniatűr másolatban. Munkácsy akadályozva volt a megjelenésben és így a közönségnek meg kellett elégednie azzal, hogy mikor Beöthy Zsolt felolvasása elején Munkácsy nevét említette, viharos éljenzésben tört ki. A figyelem ezután a felolvasóra irányult. Bevezetésül Beöthy Zsolt leirja, mily egységesen és harmonikusan fejezi ki a Honfoglalás az ország birtokbavételének gondolatát. Majd elmondja a kép szerkezetét, dicséri beosztása jellemző erejét s magasztalja léghatását, hogy alakot alaktól, csoportot csoporttól levegő választ, el, melyben helyet foglal és kidomborodik. De voltaképpen a képnek csak ama tulajdonságairól akar szólni, melyek azt igazi magyar képpé avatják. Hosszas és nehéz tűnődései között, midőn az első nagy festői feladat jutott osztályrészéül, melyet, nemzete megvalósíttatni kívánt, a monda ihlette meg képzeletét, nem a történetnek hézagos és mégis szövevényes kombinációi. Történeti ismereteink fogyatékossága és ingatagsága nem is igen volt képes egy képre vezetni, melyben a honfoglalásnak valamely döntő jelenetét láthatta volna. Egy bizonyos, hogy Árpád hódított és hódolatot fogadott. De megfesthető vonásokat erről a hódolatról, képet felőle csak a nép történelme, a hagyomány, a monda őrzött: a földdel, vízzel és fűvel való birtokbavételt. Hová fordulhatott volna másfelé? A művész megfestette azt, amit a krónikás megírt, a krónikás megírta azt, a mit a regés énekelt és a reges énekelte azt, amit a nép mesélt. Így jutott a mester összeköttetésbe azzal a szellemmel, a mely voltaképpen az ő szelleme is s e szerencsés találkozásnak, önmaga feltalálásának köszönjük ma ennek a szellemnek alakokban és színekben eddigelé legmélyebb és leghívebb kifejezését. Ímnek köszönjük, a monda ihletének, az alkotás naivitását, kedves egyszerűségét, jóleső világosságát. Mintha csak valamely gyermekkorunk óta ismert történetet hallanánk egy kitűnő költő nyelvén elmondva és az ő mélyebb belátása által megvilágítva. Hiszen tudtuk mindazt, amit most látunk, csakhogy ime, már szebbnek látjuk és jobban tudjuk. Minden művészetnek legnagyobb titka s a legnagyobb művészet titka: kifejező alakot adni annak, a mi mindnyájunk lelkében él. Ott van mindjárt Árpád uralkodó alakja, ez a fenségesen szép alak, ki fehér lován nemcsak országot hódít, hanem mindörökre elfoglalja lelkünket. Maga a fehér ló, gazdag, aranyos takarójával, csatárával, nem csupán szín- és lóghatás szempontjából szerencsés ábrázolás, hanem erős asszociatív erejénél fogva is. Fehér ló volt a kiválasztott, megkülönböztetett állat, az Istennek legkedvesebb áldozat. Fölajánlásával kérték és köszönték, belőle jövendölték meg a diadalt, csak ő hordozhatta diadalának legnagyobb ünnepén a fejedelmet. Azután ez a fehér ló, Árpádnak szintén világos, arany és ezüst csillámú alakjával, sisakján fehér sastollával, vállán párduc-kacagánynyal , éles körrajzában oly ragyogó képül emelkedik ki, amelyet aligha feled el valaha, aki egyszer látta. De nemcsak a külsőségek, öltözete, fegyverei azok, amivel kiválik, hanem egész alakítása. Bárhonnan vette mint a- Mai számunk 18 oldal.