Budapesti Hírlap, 1894. december (14. évfolyam, 332-361. szám)
1894-12-01 / 332. szám
Budapest, 1894. XIV. évfolyam 332. sz. Szombat, december I. Előfizetési árak: Egész évre leírt, félévre 7 írt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetések, apróhirdetések fölvétetnek József-ként 5. sí, a. utcai Mysséi Mimse. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: vm. Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előfizetések, apróhirdetések felvétetnek József-komt 5. sz. a. utcai helyiségeinkben is. A szomorú színház. Budapest, nov. 30. Tehát huszonöten voltak többen a németek, mint a magyarok. Ennyi szótöbbséggel szavazták meg általánosságban a vegyesnyelvű színházat. Holnap tárgyalják részleteit. És senki se mondja nekünk, hogy nagy szavakat használunk, amikor németeknek nevezzük a javaslat pártolóit. Mert itt egy nagy elv fekszik a kockán. Ez a germanizálással háromszáz év óta elsanyargatott és megmételyezett ország most maga szavazza meg a költségeket arra, hogy, amit a társadalom kiküszöbölt a fővárosból, a bécsi színészet újra az ilamot találjon közöttünk. Jókai Mór kimondta a végzetes szót: hát minden nyelven lehessen itt játszani, csak németül ne lehessen? A mi drága hármas szövetségesünk nyelvén? Nem félünk, hogy megharagszik ránk? Igaz, mikor négyszemközt megszólítják az öregurat, hogy minek szónokol a német színházi expozitúráért, akkor így felel: Barátom, mikor a nyakamra jöttek érte! Mégis nem engedjük el neki a feleletet. Nos, hát igen, tanácsos itt minden nyelven játszani, csak éppen németül nem. Ez volt eddig a felfogás Magyarországon és reméljük, ez marad ezután is. Oka pedig ennek nem egy van, hanem több is és egyik súlyosabb, mint a másik. Elfranciásítani, elolaszosítani tudtunkkal még soha sem akarták ezt a nemzetet. Soha a francia és olasz szellem és művészet elterjedésében senki veszedelmet nem látott. Ellenben hányszor kellett az országnak feltámadnia az elnémetesítés törekvései ellen! A kereskedelme most is német és buzgó hazafiak — kereskedő emberek — szizilusi munkát végeznek nap-nap után, hogy nem is magyar szellemet, hanem csak magyar nyelvet vigyenek bele kereskedelmünk életébe és könyveibe. Tudományunk négyötöd részében ma is a német tudományosság rabságát nyögi. Módszert, elveket, irányt onnan vesz. Egy kisebbség kétségbeesett küzdelemmel iparkodik a magyar szellem eredetiségét érvényre juttatni a tudományos gondolkozás és alkotás terén. Nyelvünk meg van rongálva, meg van mételyezve, önállóságából ki van fosztva a német nyelv befolyásától. Hemzseg természetét rontó, tisztaságát fertőztető germanizmusoktól. Magyar műveit emberek, akik a magyaron kívül más nyelvet sem tudnak, nem képesek tiszta, romlatlan magyarsággal beszélni és írni. De sőt akadémikus tudósaink oly nyelven írnak, amely a nyelvtudomány széke előtt meg nem áll, meg lévén rontva német tudásukkal, német tudományon nevelt lelkükkel, megrongált nyelvérzékükkel. Arisztokráciánk, holott mindenütt a világon az arisztokrácia a nemzeti műveltség világa: a mi arisztokráciánk nemzetközi műveltséggel áll társadalmunk élén, minden nemzet irodalmának élvezetére és méltánylására képesebben, mint a magyaréra és különösebben bele nevelve a bécsi német ízlés, művészet és irodalom szellemébe, szeretetébe, kultuszába. Arisztokráciánkban több az, aki kifogástalanul tud németül, mint aki helyesen tud magyarul. A magyar irodalom ismerete más irodalmak ismeretéhez arisztokráciánk világában úgy aránylik egymáshoz, mint a 3-hoz. Nem szemrehányást teszek, csak a valóságot mondom el. Nem illetem ez osztály kifogástalan érzületét, csak azt, amiről nem tehet: nevelését, szellemét, mely nemzedékeken át hamisan kezeltetvén, e szomorú eredményekben találtatik ma is. Nemzeti polgárságunk, a nemzeti műveltségnek hivatott törzseké, soha sem volt, csak ma van úgyszólván keletkezőben. Ez a polgárság német volt, Ízlése, hagyománya, szelleme, családi nyelve , mind német. Most kezd kibontakozni múltjából, most jön érintkezésbe a magyar irodalommal, a mi művészetünkkel, fiatalabb nemzedékeiben. A főváros nagy föllendülése min- V. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Katalin és Kata. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszú selyemkeztyüvel letérdepelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó ideig meghökkenve nézte a keztyüt. — Minek az, Kata? — A fenség harisnyái. — Lelkem, én nem vagyok majom, hogy keztyüt viselhessek a lábamon . . . Kata most vette csak észre végzetes tévedését. Az arca lángvörös lett, aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó könyártól és csititgatni kezdte a komornáját. — Ne sírj, druszám, — ha éppen akarod, fölveszem a keztyüt a lábamra. Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat, nem ment cselédszámba, hanem kivételes helyet foglalt el a hercegi udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor édes atyja, a szegény bányamunkás, harmincad magával ott veszett a bányában. A rémes eset hire akkoriban eljutott a hercegi kastélyba is és a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szive szavára, az egyik bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később komoma lett és a komoma kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig, míg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni. E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptómái mutatkoztak. A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A hercegnő egyszer a parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyed óráig várakozott a lépcsőn, a lenge öltözetű homokkő Herkules lábánál. Végül megunta a félisten társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalon erkélyén, amint kipirult arccal délfelé tekintett, és a japáni napernyővel a várkert százados bükkfái felé integetett. Mikor úrnője a vállára tette kezét, Kata halálra rémült és megint sírva fakadt, a hercegnő minden kérdésére pedig csak újabb konyáival válaszolt. A probléma megoldása különben nem váratott sokáig magára. Mikor Katalin hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás fiatalemberrel találkozott össze. a hercegnő elcsudálkozott, hogy a kertben idegen ember jár, még inkább elcsudálkozott azonban, mikor az idegen levett kalappal megálloit előtte és krétafehér arccal dadogta: Fenség! fenség! — Mit akar tőlem ? Az idegen kuszárt beszédéből megérthetett annyit, hogy Farkas Sándornak hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát, hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy azért leste meg Katalin fenségét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Katája kezét . . . A hercegnő, mikor később Katának elmondta ezt az élményét, egy sajnálatos germanizmuszszal élt, mondván : — Mikor az az ember így megfogott a kertben, egészen paff voltam ! Majd perelni kezdett a komornájával. — Miért nem szóltál te nekem erről? — Ő is akarta, hogy én szóljak, — de én megmondtam neki, hogy meghalok inkább... — És ha nem adlak hozzá ? — Oh, fenség, akkor meghalok ! Kata — újabb szokásához híven — megint sirni kezdett és Katalin hercegnő szintén közel volt a síráshoz. Szivét anyai aggodalmak szállták meg. — De hát legalább becsületes ember az a hogy is hívják? — Oh, fenség, hát nem látta az arcát? — Igazad van, Kata, becsületes embernek kell lennie . . . Nyilt, barna arca és őszinte kék szeme van . . . Jól megnéztem ám ! Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba hozta a szülei előtt Kata kiházasításának kérdését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel fogadták, boldogan sietett vissza komornájához. — Druszám ! Hozzáadtak az erdészedhez ! Beszéltem apával — minden rendben van ! Apa ismeri a Farkasodat, azt mondja, hogy derék fiú ... Az apja érdemes katonatiszt volt és a kelengyéről majd én gondoskodom . . . Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét. Aztán még éjfél utánig elbeszélgettek a kis szalonban. A csillár lámpáit eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villamos rózsák, bágyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggönyökön. Katalin fehér pongyolában letelepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen. Mai számánk 20 oldal.