Budapesti Hírlap, 1894. december (14. évfolyam, 332-361. szám)

1894-12-01 / 332. szám

Budapest, 1894. XIV. évfolyam 332. sz. Szombat, december I. Előfizetési árak: Egész évre le­írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetések, apróhirdetések fölvétetnek József-ként 5. sí, a. utcai Mysséi Mim­se. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: vm. Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előfizetések, apróhirdetések felvétetnek József-komt 5. sz. a. utcai helyiségeinkben is. A szomorú színház. Budapest, nov. 30. Tehát huszonöten voltak többen a németek, mint a magyarok. Ennyi szó­többséggel szavazták meg általánosság­ban a vegyesnyelvű színházat. Holnap tárgyalják részleteit. És senki se mondja nekünk, hogy nagy szavakat használunk, a­mikor németeknek ne­vezzük a javaslat pártolóit. Mert itt egy nagy elv fekszik a kockán. Ez a germanizálással háromszáz év óta el­sanyargatott és megmételyezett ország most maga szavazza meg a költségeket arra, hogy, a­mit a társadalom kikü­szöbölt a fővárosból, a bécsi színészet újra az ilamot találjon közöttünk. Jókai Mór kimondta a végzetes szót: hát minden nyelven lehessen itt játszani, csak németül ne lehessen? A mi drága hármas szövetségesünk nyelvén? Nem félünk, hogy megharagszik ránk? Igaz, mikor négyszemközt megszó­lítják az öregurat, hogy minek szóno­kol a német színházi expozitúráért, ak­kor így felel: Barátom, mikor a nya­kamra jöttek érte! Mégis nem engedjük el neki a feleletet. Nos, hát igen, tanácsos itt minden nyelven játszani, csak éppen németül nem. Ez volt eddig a felfogás Magyar­­országon és reméljük, ez marad ezután is. Oka pedig ennek nem egy van, ha­nem több is és egyik súlyosabb, mint a­ másik. Elfranciásítani, elolaszosítani tud­­tunkkal még soha sem akarták ezt a nemzetet. Soha a francia és olasz szel­lem és művészet elterjedésében senki veszedelmet nem látott. Ellenben hány­szor kellett az országnak feltámadnia az elnémetesítés törekvései ellen! A kereskedelme most is német és buzgó hazafiak — kereskedő emberek — szi­­zilusi munkát végeznek nap-nap után, hogy nem is magyar szellemet, hanem csak magyar nyelvet vigyenek bele ke­reskedelmünk életébe és könyveibe. Tu­dományunk négyötöd részében ma is a német tudományosság rabságát nyögi. Módszert, elveket, irányt onnan vesz. Egy kisebbség kétségbeesett küzdelemmel iparkodik a magyar szellem eredetiségét érvényre juttatni a tudományos gon­dolkozás és alkotás terén. Nyelvünk meg van rongálva, meg van méte­ly­ezve, önállóságából ki van fosztva a német nyelv befolyásától. Hemzseg ter­mészetét rontó, tisztaságát fertőztető germanizmusoktól. Magyar műveit em­berek, a­kik a magyaron kívül más nyelvet sem tudnak, nem képesek tiszta, romlatlan magyarsággal beszélni és írni. De sőt akadémikus tudósaink oly nyelven írnak, a­mely a nyelvtu­domány széke előtt meg nem áll, meg lévén rontva német tudásukkal, német tudományon nevelt lelkükkel, megron­gált nyelvérzékükkel. Arisztokráciánk, holott mindenütt a világon az ariszto­krácia a nemzeti műveltség világa: a mi arisztokráciánk nemzetközi művelt­séggel áll társadalmunk élén, minden nemzet irodalmának élvezetére és mél­tánylására képesebben, mint a ma­gyaréra és különösebben bele nevelve a bécsi német ízlés, művészet és iroda­lom szellemébe, szeretetébe, kultuszába. Arisztokráciánkban több az, a­ki kifo­gástalanul tud németül, mint a­ki helyesen tud magyarul. A magyar irodalom ismerete más irodalmak ismeretéhez arisztokráciánk világában úgy aránylik egymáshoz, mint­­ a 3-hoz. Nem szemrehányást te­szek, csak a valóságot mondom el. Nem illetem ez osztály kifogástalan érzületét, csak azt, a­miről nem tehet: nevelését, szellemét, mely nemzedéke­ken át hamisan kezeltetvén, e szomorú eredményekben találtatik ma is. Nem­zeti polgárságunk, a nemzeti művelt­ségnek hivatott törzseké, soha sem volt, csak ma van úgyszólván keletke­zőben. Ez a polgárság német volt, Íz­lése, hagyománya, szelleme, családi nyelve , mind német. Most kezd kibon­takozni múltjából, most jön érintke­zésbe a magyar irodalommal, a mi művészetünkkel, fiatalabb nemzedékei­ben. A főváros nagy föllendülése min- V. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Katalin és Kata. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszú selyemkeztyüvel letérde­­pelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó ideig meghökkenve nézte a keztyüt. — Minek az, Kata? — A fenség harisnyái. — Lelkem, én nem vagyok majom, hogy keztyüt viselhessek a lábamon . . . Kata most vette csak észre végzetes té­vedését. Az arca lángvörös lett, aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó köny­­ártól és csititgatni kezdte a komornáját. — Ne sírj, druszám, — ha éppen akarod, fölveszem a keztyüt a lábamra. Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat, nem ment cseléd­számba, hanem kivételes helyet foglalt el a hercegi udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor édes atyja, a szegény bányamunkás, harmincad magával ott veszett a bányában. A rémes eset hire akkori­ban eljutott a hercegi kastélyba is és a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szive szavára, az egyik bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később komoma lett és a komoma kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig, m­íg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni. E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptómái mutatkoztak. A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A her­cegnő egyszer a parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyed óráig vára­kozott a lépcsőn, a lenge öltözetű homokkő­ Herkules lábánál. Végül megunta a félisten társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalon erkélyén, a­mint ki­pirult arccal délfelé tekintett, és a japáni nap­ernyővel a várkert százados bükkfái felé inte­getett. Mikor úrnője a vállára tette kezét, Kata halálra rémült és m­egint sírva fakadt, a her­cegnő minden kérdésére pedig csak újabb kony­áival válaszolt. A probléma megoldása különben nem váratott sokáig magára. Mikor Katalin hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás fiatal­emberrel találkozott össze. a hercegnő elcsudálkozott, hogy a kert­ben idegen ember jár, még inkább elcsudálko­­zott azonban, mikor az idegen levett kalappal megálloit előtte és krétafehér arccal dadogta: Fenség! fenség! — Mit akar tőlem ? Az idegen kuszárt beszédéből megérthe­tett annyit, hogy Farkas Sándornak hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát, hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy azért leste meg Katalin fensé­gét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Ka­tája kezét . . . A hercegnő, mikor később Katának el­mondta ezt az élményét, egy sajnálatos ger­manizmuszszal élt, mondván : — Mikor az az ember így megfogott a kertben, egészen paff voltam ! Majd perelni kezdett a komornájával. — Miért nem szóltál te nekem erről? — Ő is akarta, hogy én szóljak, — de én megmondtam neki, hogy meghalok inkább... — És ha nem adlak hozzá ? — Oh, fenség, akkor meghalok ! Kata — újabb szokásához híven — megint sirni kezdett és Katalin hercegnő szin­tén közel volt a síráshoz. Szivét anyai aggo­dalmak szállták meg. — De hát legalább becsületes ember az a hogy is hívják? — Oh, fenség, hát nem látta az arcát? — Igazad van, Kata, becsületes ember­nek kell lennie . . . Nyilt, barna arca és őszinte kék szeme van . . . Jól megnéztem ám ! Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba hozta a szülei előtt Kata kiházasításának kér­dését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel fogadták, boldogan sietett vissza komornájához. — Druszám ! Hozzáadtak az erdészedhez ! Beszéltem apával — minden rendben van ! Apa ismeri a Farkasodat, azt mondja, hogy derék fiú ... Az apja érdemes katonatiszt volt és a kelengyéről majd én gondoskodom . . . Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét. Aztán még éjfél utánig elbeszélgettek a kis szalonban. A csillár lámpáit eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villamos rózsák, bá­gyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggö­nyökön. Katalin fehér pongyolában letelepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen. Mai szám­ánk 20 oldal.

Next