Budapesti Hírlap, 1894. december (14. évfolyam, 332-361. szám)

1894-12-01 / 332. szám

1894. december 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (332­ sz.) leggyengébben javadalmazott és ama tanítókra, a kik a magyar nyelv oktatásában legtöbb eredményt mutat­nak föl. A vallás- és közoktatásügyi miniszter válaszá­ban meg is ígérte ezt; egyebekre nézve pedig kiemelte, hogy a jelen költségvetés tanúsága szerint a nép­­oktatásügy fejlesztése érdekében minden le­hető megtörténik , a jutalmak és segélyek összege is tetemesen fölemeltetett ebben a budgetben s ezen a téren a legközelebbi évek alatt bizonyára még tovább is el fog menni a közokta­tásügyi kormány. Az értekezlet minden további vita nélkül elfogadta a költségvetést s tudomásul vette azt a választ is, melyet az igazságügyminisz­ter a holnapi képviselőházi ülésen adni fog Polónyi­­nak a szb­olcsi fürdőt illető interpellációjára. Képviselőválasztás. Az edelényi kerület­ben ma Ragályi Lajost egyhangúlag megválasz­tották országos képviselőnek. Ragályi a szabadelvű párt hive. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, nov. 30. Keglevich István gróf ma a képviselőhöz egész ülése alatt a mágnáskarzaton busult egy szögletbe húzódva. Onnan hallgatta a szinház­­vitát, mely ma is megette a napot, s vele az ő néhány reményét. Az ellenzék még heveseb­ben ostromolta a vígszínházát, s még jobban megnehezítette a kormány helyzetét, mely már ugyancsak megbánhatta, hogy oly könnyel­műen belement ebbe a dologba. Mindjárt reggel Pongrác,­ Károly gróf, a nyugalmazott generális, szólt a tiszta magyar színház mellett. Az öreg katona, a­ki pedig a Radeczky kommandóján nevelkedett, az ötven idegen nyelvű előadást is sokalta. Mi sem ter­mészetesebb, hogy viszont Berzeviczy Albert, a nyugalmazott államtitkár, a­ki a Tisza kom­mandóján nevelkedett, szépnek, jónak, kívána­­tosnak találta az ötven idegen előadást. Berzeviczy különben a kormány béke­­követje volt, mert kijelentette, hogy a részle­tes tárgyalásnál — az ellenzék megnyugtatá­sára — módosítást fog indítványozni, hogy az idegen nyelvű előadások száma évente legfelebb 50 lehet, ezt sem játszhatják egyhuzamban s minden alkalommal engedélyt kell kérni a belügyminiszter­től. Mindez bele­kerülne a törvénybe. Ez nem nyugtathatta meg az ellenzéket, mely az ötven előadást sokalta, a német szine­fogom többet látni! Fel akartam vidámitani és az uj székvárosáról beszéltem ... — Szép város, mondta a hercegnő, — de sokszor kö­dös. És én úgy irtózom a ködtől! úgy ir­tózom ! Az asszony közelebb húzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a csendes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek, szét becsempészéséről pedig tudni sem akart. Folyt tehát a csata. Polónyi bebizonyította, hogy a kétszázezer forintot nem kölcsön, ha­nem ajándékba adják a részvénytársaságnak, s­­Borravalót kiáltotta az ellenzék.) Szembe állí­totta ügyesen egyfelől a kormány szűkkeblű­­ségét a magyar egyesület, másfelől bőkezű­ségét az internacionális szellemű színház iránt. Majd csinosan megvilágította a részvénytársaság­­anyagi helyzetét, részvényeinek értékét, a­mi Hegedűs Sándort arra ösztönözte, hogy egy ki­csit kirohanjon Bartók Lajos ellen, mert az mint részvényes a saját aláírását nem hono­rálta. Bartók nem maradt adósa, erős össze­koccanás támadt. Bartók kijelentette, hogy azért nem fizetett, mert kilépett a részvény­­társaságból, de különben őt, mikor lemondását tudatta, avval kapacitálták, hogy az iró urak­tól úgy sem követelik az aláírt részvény bevál­tását. Ezt a leleplezést óriási derültséggel fo­gadták. Pázmándy garanciákat követelt. Horváth Gyula ezúttal megbotránykozott a sovinizmuson és az ellenzéket azzal vádolta, hogy személyek ellen harcol. Herman Ottó az ellenzéket elra­gadta lelkes, szivetrázó beszédével, melylyel az ellen tiltakozott, hogy a magyarosodás érdeké­ben emelt gátakon rést törjenek. De különösen azt nem tudja bevenni sem lelke, sem szive, hogy a nemzet legnagyobb költője ezt a ja­vaslatot pártolja, melyet ő úgyis, mint magyar ember, úgyis, mint magyar írő, visszalök oda, a­honnan jött. Gainer Gyula szintén a fölháborodás keserű hangján beszélt a javas­latról és a fájdalom hangján arról, hogy Jókai itt letépett néhány babérlevelet abból a koszo­rúból, melyet a nemzet a fejére tett. Jókai erre már fölszólalt személyes kér­désben. Azt mondta, hogy őt félreértették, a­mi nem csoda, mert nem szívlelte meg azt a közmondást, hogy a kehes ember ne beszéljen. De hiszen a gyorsírók is félreértették, mert azt mondatták vele, hogy a nemzeti színház pénz­alapját magyar nemzeti hölgyek vállalták magukra, holott ő azt mondotta, hogy a magyar nemes szűzi vádiak. — Persze, — jegyezte meg nagy vidám­ságára a Háznak — az én fiatal barátaim, a gyorsírók, azonnal kisasszonyra gondolnak, ha szűzről beszélek. Jókai tiltakozott az ellen, hogy a német színészetet pártolta volna, ő csak annyit mon­dott, hogy a parlament határozataiban legyen politikus, tartalom, a témák primitív volta miatt, hanem mert e képek fölfogása és technikája is na­gyon primitív volt. Nagyon sürgették a ma­gyar parasztélet megfestését és boldog-boldog­talan kereste az aranyércet az új bányában. Hová lett az a sok-sok parasztkép? Hol van a tavalyi hó és sár? Kevesen figyelték meg jól a magyar típust, a magyar tájékot, még keve­sebben tudták, a­mit láttak, meg is kompo­nálni s főleg színezés dolgában egyhangúak, durvák, sivárak, unalmasak voltak ezek a képek. Fájdalom, most sem vesztek ki egészen, de számuk nagyon leapadt. Örvendetesnek találom Valentiny János Mátkapárát és a mellette levő képet Pap Henriktől: Egy névtelen hő­sünk életéből. Az előbbin a leány fejecskéje édes, de mégsem édeskés, az egész jelenet ele­ven . Pap képe kemény, de erővel teljes ; a maga elé meredten néző falábú obsitos, tompa, tehetetlen fájdalmával súr­olja ugyan a melo­drámát, de a művész igaz érzése megóvja pá­toszát a hazugságtól. Nem jól komponáltnak érzem Korostyai Ottó nagy képét • Titkos bánat. A távolban temetnek, az előtérben ko­mor hangulatú emberek állnak, legesül paraszt­leány a mély bánat kifejezésével. A­mit a kép mond, érthető : a­kit ott temetnek, a leány titkon szerethette és titkosan gyászolja. De a temető oly messze van, hogy a gyász indító oka nem hat ránk közvetetlenül; a táj pedig, mely a leány és a temető közt van, üres, jelen­téktelen, unalmas, így nem is lehetett ezt a képet komponálni; ha a vidék jobban érvényesül, akkor el kell törpülnie a leánynak; ha pedig a vidék üres, akkor eltörpül a kép. A hiba úgy látszik abban van, hogy nem kellett volna oly nagy vásznon ily kevéssé jelentős dolgot festeni. A magyar népélet hivatott festője, Bihari Sándor ezúttal gyermekképet festett. Szegény ember gyermeke. (124. sz.) Konyha­üzemem Ottó rövid válasza után Hieronymi belügyminiszter beszólt nagy türelmetlenség közt. Avval mentegetőzött, hogy nem is ál­modta, hogy ilyen nagy antipátiával fogják fogadni a törvényjavaslatot s ha megnyugta­tóul szolgál a Berzeviczy módosítása, azt is elfogadja. Földvári­ Miklóst, az előadót már nem hallgatták s általános volt a Szavazzunk! kiáltás. Az elnök ki is tűzte a szavazást, de szo­morúan jelentette, hogy név szerinti szavazást kérő ívet is nyomtak a kezébe. Előbb azonban Ugrón Gábor, mint már Pongrácz gróf is, a házszabályokra hivatkozva azt követelte, hogy a­ részvényesek ne szavazzanak. Nagy volt a riadalom a kormánypárt részvényesei közt, és kebelükből egymásután fölálltak Gramm Dezső, Fest Lajos és Hegedűs Sándor s a részvényük jövedelmét fölajánlották­­ a főváros szegényei­nek és a hírlapírók nyugdíjintézetének. Ennél vi­dámabb ötlete aligha lesz a vígszínház legfur­fangosabb komédia-irójának. Hosszabb vita támadt, részt vettek benne Bánffy báró elnök, Olay Lajos, Horváth Gyula, Beöthy Ákos, Bánifi Ernő, Herman Ottó. Végre az elnök elrendelte válogatás nélkül a névsze­rinti szavazást, mely nagy zaj, gúnyos hahota és­­ Keglevich István gróf lázas jegyezge­­tése közt meg is történt. A javaslat mellett szavazott 123, ellene 98 képviselő s igy 25 szónyi többséggel általánosságban elfogadták. A részletes tárgyalás holnapra maradt. Herczeg Ferenc: A Szalon. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Régóta szemére hányják képzőművésze­tünknek, hogy nincsen nemzeti jellege, a­nél­kül, hogy a szemrehányást részleteznék is. Abban az értelemben, mint az irodalomban, nem is beszélhetünk itt nemzeti jellegről. A képzőművészet anyaga, a szín, a kő nemzet­közi, a művészet anyaga pedig döntő a mű­vészet alakulására, a­ki a perspektíva törvé­nyeit, vagy az olaj­színekkel való bánást fel­találta, nem a nemzeti szellemből merített, ha­nem a dolgok mivoltának ismeretéből s nem egy nemzet számára alkotott, hanem az embe­riség számára. A képzőművészetek nyelve nem­zetközi és hatása is az. Egy nép temperamen­tuma, egy nemzet szelleme, egy kor sajátos iránya találhat ugyan kifejezést a képzőművé­szet alkotásaiban, de kivált az elsőnek és má­sodiknak kifejezésére kevéssé hajlékony és al­kalmas a képzőművészet nyelve. Nálunk pedig a művészi gyakorlat oly fiatal, hogy ilyenről még nem igen lehet szó. De főleg a zsáner- és tájk­épfestés terén vannak nemzeti feladatok, a haza földjének és népének, a nép erkölcseinek, szokásainak, mi­voltának, a­mennyiben megfesthetők, megfi­gyelése és ábrázolása. Valljuk meg azonban, hogy a parasztzsánert kissé meguntuk. Nem a szóló törvényjavaslat általános tárgyalása. Pongrácz Károly gróf: Soha soviniszta nem volt és nem zárkózhatik el attól, hogy Budapesten saját erejéből oly színház létesüljön, a melyben noha nem magyar nyelvű előadásokat tarthatnak. De a meddig a kisiparos nem kaphat 2’/a—3°/0-es köl­csönt s a­mig éhező és fázó emberek vannak , ad­dig ő, a ki annyi komédiának a tanúja itt is, a vígszínházra nem szavaz meg egy fillért sem. (He­lyeslés.) kert előterén ül a szegény ember gyermeke, a kit a festő remekül figyelt meg és épp oly remekül festett; egyetlen kifogásom a kép ellen, hogy a zöldség­kert a maga unalmas egyformaságával és nagy kiterjedésével nyomja a szegény gyermeket, ki megérdemelte volna, hogy ő legyen a fődolog. Ebner is ezúttal konyhakertben találta örömét, mely a pasztel kevésbbé követelőző teknikájával van meg­festve. Nem nagy dolog, de milyen szépek e napraforgók, tökök, saláták, mily luminózus ez az apróság ! A­mennyit vesztett a parasztzsáner, annyit hódított az életkép. Jendrassik szép képét Vége már említettem. Hadd mondjam még, hogy ez igazi képtárgy. Az elhagyott, kisírt szemű nő arca megmond mindent. Feltűnést keltett egy fiatal festőnek, Márk Lajosnak képe a nagy­teremben : Kisértés. Egy egészen fiatal ember meredezve, megrökönyödve néz maga elé. Bizonyára először van ily vig társaságban , két könnyű hölgy mosolyog feléje, míg két sokkal tapasztaltabb úr és még egy nő nézik az újoncot s a megejtésére tett kísérletet. A festő a szituációt igen érthetően festette meg s a gyerekember bódultsága is találó. Kevésb­é sikerültnek tartom a többi arcok jellemzését, nem oly veszedelmes társaság, mint az ifjút gondolja. A motivációhoz még gyönge a festő ecsetje, a­ki pedig nem tud motiválni, ne fogjon egy hosszadalmas történet elmondásába. De kitű­nőek a kép egyéb festői kvalitásai. A chambre se­­parée nagyszerűen van megvilágítva, a világítás effektusának kiaknázásában meglepő tudás nyilvá­nul. Nem messze tőle van egy másik fiatal festőnknek sikerült próbálkozása: Knopp Imréé. Az elhagyott. Míg a boldog párt esketik, az elhagyott nő néma fájdalomban, eltakart arc­cal dúl a templom egyik félreeső padjára. A téma nem új, arcokat nem mert a festő mu­tatni, hanem a jelenet kompozíciója kitűnő. A képviselőház ülése. Elnök: Bánffy Dezső báró. Jegyzők :Perczel Béni, Schober Ernő, Papp Elek, Molnár Antal. A kormány részéről jelen voltak : Wekerle Sándor, Hieronymi Károly, Lukács Béla, Eötvös Loránd báró, Fejérváry Géza báró, Festetich Andor gróf, Szilágyi Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után, napirendre került a vígszínház segélyezéséről .

Next