Budapesti Hírlap, 1894. december (14. évfolyam, 332-361. szám)
1894-12-01 / 332. szám
1894. december 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (332 sz.) leggyengébben javadalmazott és ama tanítókra, a kik a magyar nyelv oktatásában legtöbb eredményt mutatnak föl. A vallás- és közoktatásügyi miniszter válaszában meg is ígérte ezt; egyebekre nézve pedig kiemelte, hogy a jelen költségvetés tanúsága szerint a népoktatásügy fejlesztése érdekében minden lehető megtörténik , a jutalmak és segélyek összege is tetemesen fölemeltetett ebben a budgetben s ezen a téren a legközelebbi évek alatt bizonyára még tovább is el fog menni a közoktatásügyi kormány. Az értekezlet minden további vita nélkül elfogadta a költségvetést s tudomásul vette azt a választ is, melyet az igazságügyminiszter a holnapi képviselőházi ülésen adni fog Polónyinak a szbolcsi fürdőt illető interpellációjára. Képviselőválasztás. Az edelényi kerületben ma Ragályi Lajost egyhangúlag megválasztották országos képviselőnek. Ragályi a szabadelvű párt hive. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, nov. 30. Keglevich István gróf ma a képviselőhöz egész ülése alatt a mágnáskarzaton busult egy szögletbe húzódva. Onnan hallgatta a szinházvitát, mely ma is megette a napot, s vele az ő néhány reményét. Az ellenzék még hevesebben ostromolta a vígszínházát, s még jobban megnehezítette a kormány helyzetét, mely már ugyancsak megbánhatta, hogy oly könnyelműen belement ebbe a dologba. Mindjárt reggel Pongrác, Károly gróf, a nyugalmazott generális, szólt a tiszta magyar színház mellett. Az öreg katona, aki pedig a Radeczky kommandóján nevelkedett, az ötven idegen nyelvű előadást is sokalta. Mi sem természetesebb, hogy viszont Berzeviczy Albert, a nyugalmazott államtitkár, aki a Tisza kommandóján nevelkedett, szépnek, jónak, kívánatosnak találta az ötven idegen előadást. Berzeviczy különben a kormány békekövetje volt, mert kijelentette, hogy a részletes tárgyalásnál — az ellenzék megnyugtatására — módosítást fog indítványozni, hogy az idegen nyelvű előadások száma évente legfelebb 50 lehet, ezt sem játszhatják egyhuzamban s minden alkalommal engedélyt kell kérni a belügyminisztertől. Mindez belekerülne a törvénybe. Ez nem nyugtathatta meg az ellenzéket, mely az ötven előadást sokalta, a német szinefogom többet látni! Fel akartam vidámitani és az uj székvárosáról beszéltem ... — Szép város, mondta a hercegnő, — de sokszor ködös. És én úgy irtózom a ködtől! úgy irtózom ! Az asszony közelebb húzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a csendes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek, szét becsempészéséről pedig tudni sem akart. Folyt tehát a csata. Polónyi bebizonyította, hogy a kétszázezer forintot nem kölcsön, hanem ajándékba adják a részvénytársaságnak, sBorravalót kiáltotta az ellenzék.) Szembe állította ügyesen egyfelől a kormány szűkkeblűségét a magyar egyesület, másfelől bőkezűségét az internacionális szellemű színház iránt. Majd csinosan megvilágította a részvénytársaságanyagi helyzetét, részvényeinek értékét, ami Hegedűs Sándort arra ösztönözte, hogy egy kicsit kirohanjon Bartók Lajos ellen, mert az mint részvényes a saját aláírását nem honorálta. Bartók nem maradt adósa, erős összekoccanás támadt. Bartók kijelentette, hogy azért nem fizetett, mert kilépett a részvénytársaságból, de különben őt, mikor lemondását tudatta, avval kapacitálták, hogy az iró uraktól úgy sem követelik az aláírt részvény beváltását. Ezt a leleplezést óriási derültséggel fogadták. Pázmándy garanciákat követelt. Horváth Gyula ezúttal megbotránykozott a sovinizmuson és az ellenzéket azzal vádolta, hogy személyek ellen harcol. Herman Ottó az ellenzéket elragadta lelkes, szivetrázó beszédével, melylyel az ellen tiltakozott, hogy a magyarosodás érdekében emelt gátakon rést törjenek. De különösen azt nem tudja bevenni sem lelke, sem szive, hogy a nemzet legnagyobb költője ezt a javaslatot pártolja, melyet ő úgyis, mint magyar ember, úgyis, mint magyar írő, visszalök oda, ahonnan jött. Gainer Gyula szintén a fölháborodás keserű hangján beszélt a javaslatról és a fájdalom hangján arról, hogy Jókai itt letépett néhány babérlevelet abból a koszorúból, melyet a nemzet a fejére tett. Jókai erre már fölszólalt személyes kérdésben. Azt mondta, hogy őt félreértették, ami nem csoda, mert nem szívlelte meg azt a közmondást, hogy a kehes ember ne beszéljen. De hiszen a gyorsírók is félreértették, mert azt mondatták vele, hogy a nemzeti színház pénzalapját magyar nemzeti hölgyek vállalták magukra, holott ő azt mondotta, hogy a magyar nemes szűzi vádiak. — Persze, — jegyezte meg nagy vidámságára a Háznak — az én fiatal barátaim, a gyorsírók, azonnal kisasszonyra gondolnak, ha szűzről beszélek. Jókai tiltakozott az ellen, hogy a német színészetet pártolta volna, ő csak annyit mondott, hogy a parlament határozataiban legyen politikus, tartalom, a témák primitív volta miatt, hanem mert e képek fölfogása és technikája is nagyon primitív volt. Nagyon sürgették a magyar parasztélet megfestését és boldog-boldogtalan kereste az aranyércet az új bányában. Hová lett az a sok-sok parasztkép? Hol van a tavalyi hó és sár? Kevesen figyelték meg jól a magyar típust, a magyar tájékot, még kevesebben tudták, amit láttak, meg is komponálni s főleg színezés dolgában egyhangúak, durvák, sivárak, unalmasak voltak ezek a képek. Fájdalom, most sem vesztek ki egészen, de számuk nagyon leapadt. Örvendetesnek találom Valentiny János Mátkapárát és a mellette levő képet Pap Henriktől: Egy névtelen hősünk életéből. Az előbbin a leány fejecskéje édes, de mégsem édeskés, az egész jelenet eleven . Pap képe kemény, de erővel teljes ; a maga elé meredten néző falábú obsitos, tompa, tehetetlen fájdalmával súrolja ugyan a melodrámát, de a művész igaz érzése megóvja pátoszát a hazugságtól. Nem jól komponáltnak érzem Korostyai Ottó nagy képét • Titkos bánat. A távolban temetnek, az előtérben komor hangulatú emberek állnak, legesül parasztleány a mély bánat kifejezésével. Amit a kép mond, érthető : akit ott temetnek, a leány titkon szerethette és titkosan gyászolja. De a temető oly messze van, hogy a gyász indító oka nem hat ránk közvetetlenül; a táj pedig, mely a leány és a temető közt van, üres, jelentéktelen, unalmas, így nem is lehetett ezt a képet komponálni; ha a vidék jobban érvényesül, akkor el kell törpülnie a leánynak; ha pedig a vidék üres, akkor eltörpül a kép. A hiba úgy látszik abban van, hogy nem kellett volna oly nagy vásznon ily kevéssé jelentős dolgot festeni. A magyar népélet hivatott festője, Bihari Sándor ezúttal gyermekképet festett. Szegény ember gyermeke. (124. sz.) Konyhaüzemem Ottó rövid válasza után Hieronymi belügyminiszter beszólt nagy türelmetlenség közt. Avval mentegetőzött, hogy nem is álmodta, hogy ilyen nagy antipátiával fogják fogadni a törvényjavaslatot s ha megnyugtatóul szolgál a Berzeviczy módosítása, azt is elfogadja. Földvári Miklóst, az előadót már nem hallgatták s általános volt a Szavazzunk! kiáltás. Az elnök ki is tűzte a szavazást, de szomorúan jelentette, hogy név szerinti szavazást kérő ívet is nyomtak a kezébe. Előbb azonban Ugrón Gábor, mint már Pongrácz gróf is, a házszabályokra hivatkozva azt követelte, hogy a részvényesek ne szavazzanak. Nagy volt a riadalom a kormánypárt részvényesei közt, és kebelükből egymásután fölálltak Gramm Dezső, Fest Lajos és Hegedűs Sándor s a részvényük jövedelmét fölajánlották a főváros szegényeinek és a hírlapírók nyugdíjintézetének. Ennél vidámabb ötlete aligha lesz a vígszínház legfurfangosabb komédia-irójának. Hosszabb vita támadt, részt vettek benne Bánffy báró elnök, Olay Lajos, Horváth Gyula, Beöthy Ákos, Bánifi Ernő, Herman Ottó. Végre az elnök elrendelte válogatás nélkül a névszerinti szavazást, mely nagy zaj, gúnyos hahota és Keglevich István gróf lázas jegyezgetése közt meg is történt. A javaslat mellett szavazott 123, ellene 98 képviselő s igy 25 szónyi többséggel általánosságban elfogadták. A részletes tárgyalás holnapra maradt. Herczeg Ferenc: A Szalon. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Régóta szemére hányják képzőművészetünknek, hogy nincsen nemzeti jellege, anélkül, hogy a szemrehányást részleteznék is. Abban az értelemben, mint az irodalomban, nem is beszélhetünk itt nemzeti jellegről. A képzőművészet anyaga, a szín, a kő nemzetközi, a művészet anyaga pedig döntő a művészet alakulására, aki a perspektíva törvényeit, vagy az olajszínekkel való bánást feltalálta, nem a nemzeti szellemből merített, hanem a dolgok mivoltának ismeretéből s nem egy nemzet számára alkotott, hanem az emberiség számára. A képzőművészetek nyelve nemzetközi és hatása is az. Egy nép temperamentuma, egy nemzet szelleme, egy kor sajátos iránya találhat ugyan kifejezést a képzőművészet alkotásaiban, de kivált az elsőnek és másodiknak kifejezésére kevéssé hajlékony és alkalmas a képzőművészet nyelve. Nálunk pedig a művészi gyakorlat oly fiatal, hogy ilyenről még nem igen lehet szó. De főleg a zsáner- és tájképfestés terén vannak nemzeti feladatok, a haza földjének és népének, a nép erkölcseinek, szokásainak, mivoltának, amennyiben megfesthetők, megfigyelése és ábrázolása. Valljuk meg azonban, hogy a parasztzsánert kissé meguntuk. Nem a szóló törvényjavaslat általános tárgyalása. Pongrácz Károly gróf: Soha soviniszta nem volt és nem zárkózhatik el attól, hogy Budapesten saját erejéből oly színház létesüljön, a melyben noha nem magyar nyelvű előadásokat tarthatnak. De a meddig a kisiparos nem kaphat 2’/a—3°/0-es kölcsönt s amig éhező és fázó emberek vannak , addig ő, a ki annyi komédiának a tanúja itt is, a vígszínházra nem szavaz meg egy fillért sem. (Helyeslés.) kert előterén ül a szegény ember gyermeke, a kit a festő remekül figyelt meg és épp oly remekül festett; egyetlen kifogásom a kép ellen, hogy a zöldségkert a maga unalmas egyformaságával és nagy kiterjedésével nyomja a szegény gyermeket, ki megérdemelte volna, hogy ő legyen a fődolog. Ebner is ezúttal konyhakertben találta örömét, mely a pasztel kevésbbé követelőző teknikájával van megfestve. Nem nagy dolog, de milyen szépek e napraforgók, tökök, saláták, mily luminózus ez az apróság ! Amennyit vesztett a parasztzsáner, annyit hódított az életkép. Jendrassik szép képét Vége már említettem. Hadd mondjam még, hogy ez igazi képtárgy. Az elhagyott, kisírt szemű nő arca megmond mindent. Feltűnést keltett egy fiatal festőnek, Márk Lajosnak képe a nagyteremben : Kisértés. Egy egészen fiatal ember meredezve, megrökönyödve néz maga elé. Bizonyára először van ily vig társaságban , két könnyű hölgy mosolyog feléje, míg két sokkal tapasztaltabb úr és még egy nő nézik az újoncot s a megejtésére tett kísérletet. A festő a szituációt igen érthetően festette meg s a gyerekember bódultsága is találó. Kevésbé sikerültnek tartom a többi arcok jellemzését, nem oly veszedelmes társaság, mint az ifjút gondolja. A motivációhoz még gyönge a festő ecsetje, aki pedig nem tud motiválni, ne fogjon egy hosszadalmas történet elmondásába. De kitűnőek a kép egyéb festői kvalitásai. A chambre separée nagyszerűen van megvilágítva, a világítás effektusának kiaknázásában meglepő tudás nyilvánul. Nem messze tőle van egy másik fiatal festőnknek sikerült próbálkozása: Knopp Imréé. Az elhagyott. Míg a boldog párt esketik, az elhagyott nő néma fájdalomban, eltakart arccal dúl a templom egyik félreeső padjára. A téma nem új, arcokat nem mert a festő mutatni, hanem a jelenet kompozíciója kitűnő. A képviselőház ülése. Elnök: Bánffy Dezső báró. Jegyzők :Perczel Béni, Schober Ernő, Papp Elek, Molnár Antal. A kormány részéről jelen voltak : Wekerle Sándor, Hieronymi Károly, Lukács Béla, Eötvös Loránd báró, Fejérváry Géza báró, Festetich Andor gróf, Szilágyi Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után, napirendre került a vígszínház segélyezéséről .