Budapesti Hírlap, 1895. január (15. évfolyam, 1-31. szám)
1895-01-06 / 6. szám
12 KÖZGAZDASÁG, Budapest, jan. 5. A biztosítási ügy reformja. (1.) Azok közt a törvénytervezetek között, melyeknek elkészítésére Szilágyi megbízást adott, alig van életbevágóbb, mint a biztosítási ügy reformját tárgyazó javaslat. A társadalom minden rendű és rangú elemei egyiránt érdekelnék abban, hogy midőn valaki vagyonát kár ellen biztosítja, vagy halála esetére bizonyos tőkét akar hozzátartozóinak biztosítani , nyugodt lehessen az iránt, hogy a vállalat, melynél megtakarított filléreit befizette, annak idején képes lesz kötelességének eleget tenni. Fennálló törvényeink azonban, különösen a külföldi biztosító intézetekkel szemben, nem adják meg az érdekletteknek ezt a nyugalmat, aminek egyik bizonyítéka például az is, hogy az utóbbi két évtized alatt keletkezett biztosító társaságoknak több, mint fele megbukott. Ezért a biztosító intézetek iránt nálunk már régóta megrendült a közbizalom. A Budapesti Hírlap 1890. évi február 9-én e helyen kifejezést is adott ennek, törvényünk hiányos intézkedéseinek mielőbbi orvoslását sürgetvén. Hangsúlyoztuk, hogy az alaptőkéül egy-egy biztosító ág részére megkívánt 100 ezer forint a biztosítottak követeléseire kellő fedezetet nem nyújt, mert ez összeget a vállalat felszerelésére, berendezésére és szervezésére szükséges költségek már a működés megkezdésekor számba sem vehető csekély öszszegre szállítják le. Hibáztattuk, hogy törvényünk nem állapítja meg azokat az elveket, melyek a díjtartalék megalkotásánál irányadók, holott a díjtartalék van elsősorban arra rendelve, hogy abból a biztosítottak követelése kifizettessék. Kimutattuk, hogy törvényünk ma kiváltságot ad a külföldi biztosító vállalatnak, mely a belföldi biztosítottak jogos igényeit kénye szerint kijátszhatná. Ha üzletei szerencsétlenek, kárai tetemesek, kötelezettségei terhesek, beszüntetheti működését, töröltetheti cégét s vagyonostul kimehet az országból. Márpedig éppen a külföldi vállalatok szórják leghangzatosabb reklámjaikat a közönség közé, kecsegtető ígéreteikkel ezek csábítják leginkább hálóikba a könnyen hívőket. Minden kockázat nélkül pazarolhatnak sok pénzt kápráztató és csillogó föllépésre, mert hisz erre a biztosítottak pénzéből telik, s a törvény nem állja útját annak, hogy könnyű szerrel menekülhessenek, mihelyt elvállalt kötelességeik nagyobb arányú beváltására kerül a sor. Mindezt már négy év előtt kifejtette Beck Hugó a jogász-egyesület egyik ülésén, s megírtuk ez alkalommal mi is, hogy a szőkebb körben elhangzott szavaknak a nyilvánosság fóruma előtt is nyomatékot szerezzünk. Akkor felszólalásunk nyomtalanul elhangzott, végre azonban rátért ez életbe vágó kérdésre az igazságügyminiszter is, s ezúttal az arra leghivatottabb szakférfiút, Beck Hugó dr. kúriai bírót bízta meg a reformjavaslat kidolgozásával. Az előzmények után örömmel konstatáljuk ezt most, midőn a magánbiztosítsi vállalatokról szóló törvényjavaslat előadói tervezete közkézen forog. Ez a tervezet meg akarja s ha törvénynyé válik, meg is fogja szüntetni a jogbizonytalanságot, mely a biztosítási ügy terén nálunk jelenleg fennáll. Fő célja az, hogy a vállalatok szilárdságát és megbízhatóságát törvényes intézkedésekkel lehető magas fokra emelje; e cél elérésének eszközei gyanánt pedig a nagyobb biztosítási alap kimutatását, a díj- és nyereségi tartalék megteremtésének és elhelyezésének törvényes szabályozását s az állami felügyeletet és ellenőrzést állította fel. A vállalat szilárdságának első feltétele, hogy már keletkezésekor meglegyenek s állandóan fentartassanak azok a materiális garanciák, amelyek szükségesek arra nézve, hogy a vállalat a biztosítottak irányában elvállalt kötelességeinek megfelelni képes legyen. Ilyen garancia mindenekelőtt a biztosítási alap. A biztosítási alap célja egyfelől az, hogy általa a berendezési, szervezési és beszerzési költségek fedeztessenek, másfelől pedig, hogy benne a biztosítottak követelése is kellő fedezetet nyerjen. Az utóbbi célra tulajdonképpen a biztosítottak által befizetett díjakból alakítandó díjtartalék s az ezt kiegészítő nyereségi tartalék szolgál, ha azonban rendkívüli esetekben ez alapok elégtelenek volnának , ekkor másodsorban az alaptőke nyújt kielégítési alapot. Az alaptőke e kettős rendeltetéséből következik, hogy azt jelentékenyebb összegben kell megállapítani , s minthogy a törvény által megkívánt 100.000 forint nagyon is csekélynek bizonyult be, mert hiszen biztosító vállalataink egész sora főleg azért bukott el, minthogy már eredetileg csekély biztosítási alap állott rendelkezésekre , ezért a javaslat a biztosítás mindegyik főágára nézve 800.000 forint, tényleg befizetett összegben határozta meg a biztosítási alapot. A díjtartalék tekintetében fő dolog az, hogy helyesek legyenek az alakításánál és gyarapításánál figyelembe veendő alapelvek. Ha ezek s név szerint az alapul vett díj- és halandósági táblázatok és a kamatláb helyesen vannak megválasztva , ekkor a díjtartalék csaknem kivétel nélkül elegendő lesz a teljesítendő kötelességek beváltására. De ha a díjtartalék megteremtése hibás elveken nyugszik , ez esetben hiányzik a garancia arra nézve, hogy a vállalat oly forrással rendelkezzék, amelyből a szükséges fizetéseket teljesítheti. A fennálló törvény egyik fő hibája az, hogy egészen a vállalat tetszésére bízza a díjtartalék alakítása és gyűjtése iránti intézkedést. A javaslat ettől Regény-Csarnok, JL Gyurkolnics-fiuk. A Budapesti Hírlap számára írta: Herczeg Ferenc. 5 ------ * — Maradjon nyugton, ha elvonult a veszedelem, majd kieresztem a lakásból . . . Két perc múlva már kopogtatás hallatszott az ajtón. — Ébren vagy még, Jutka ? — Ébren, apa . . . Az ezredes belépett és habozva nézett körül. Jutka, mint ügyes taktikus, maga kezdte a támadást. — Mi az, édesapám ? — Nem hallottál semmit, Jutka? — Hogyne hallottam volna, már egy negyedóra óta hallok futkosást és ajtócsapkodást — szólt a ravasz Jutka.— Becsukódik már a szemem — De a tied nyitva, Atyám, — imádkozott Géza, akinek kínjában nem jutott eszébe más imádság, mint ez a gyerekkori.) — Hát ez mi? kérdezte az ezredes, egy fehér szarvasbőrkeztyűt emelve föl a földről. — Jutka, mi ez ?!— Keztyü, suttogta a leány elhaló hangon. Aztán vakmerően hozzátette: — Apának is olyan van . . . — Apádnak nyolcas száma van és ez hetedfél! Irfkóztató szünet állott be. Az ezredes körüljártatta villogó szemét a szobában. Géza már akkor az imádságot össze kezdte konfundálni az egyszeregy gyel. — De a tied nyitva van, nyolcszor nyolc az hatvannégy . . . — Ohó! Vége volt! az ezredes szeme megakadt egy csizma orrán, mely kilátszott a virágos függöny alól. Félrerántotta a függönyt. Az önkéntes ott állott előtte, szabályszerűen merev tartással, kezét sapkájához emelve. — Tehát itt van ! Tehát maga az! Aztán Jutkára nézett, aki szintén ragy«Átállásban állott előtte, mint egy rapportra rendelt katona. — Ali ez? Hogy került ide? Te rejtetted ide, Jutka? — Meg akartam menteni, — suttogó a leány alig hallhatóan. — Gyönyörű! Mesés! Kolosszális! Az ezredes e három kedves szavával fejezte ki meglepetését. Aztán, mintha ennyit keveselne, megtoldotta ilyenformán: Roppant kolosszális! Iszonyú mesés! Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Végre megszólalt megint: — Menjen ki önkéntes, várjon meg az előszobában! Vagy húsz percig tartott a Jutka vallatása, az ezredes aztán eleget tudott. Mikor kilépett az előszobába, egy görbe bosnyák kést tartott a kezében. — Teremtem, mondta Géza magában — csak nem fog levágni, mint egy pulykát? Az ezredes az inasát szólította, aztán komor arccal mordult rá Gézára. — Kövessen ! Lementek a lépcsőn, az inas lámpással világított nekik. Mikor, a kétfejű sashoz értek, az ezredes megállapodott és hosszan nézte a pipázó madarat. Olyan komor volt és rejtelmes, mint Bál főpapja, aki a meggyalázott bálványkép előtt készül végrehajtani a szentségtörőt sújtó ítéletet. — Mit fog ön tenni, kérdezte aztán — ha a katonai bíróság elé állítom? Istenem ! Hogy lehet ilyet kérdezni is ? — Főbe lövöm magamat! Az ezredes elismerőleg bólintott a fejével. — Ön nagyon kellemes fiatalembernek látszik . . . Odaadta Gézának a bosnyák kést. — Álljon föl a székre és kaparja le remekművét a falról! — Lekaparjam ? — Egy-kettő ! Az inas magasra emelte a lámpást, az ezredes keresztbe tett karokkal állott a lépcsőn, az önkéntes pedig óvatos buzgalommal kapargatta a falat. Munka közben lehetőleg dölyfös arcot csinált, hogy legalább az inassal szemben megőrizze úri méltóságát, ami csak részben sikerült, mivel Miska nem mert ugyan nevetni, de a két szeme azért túlvilági boldogságban ragyogott. BUDAPESTI imnAP. (6. sz.) 1895. január 6