Budapesti Hírlap, 1895. január (15. évfolyam, 1-31. szám)

1895-01-06 / 6. szám

12 KÖZGAZDASÁG, Budapest, jan. 5. A biztosítási ügy reformja. (1.) Azok közt a törvénytervezetek között, melyeknek elkészítésére Szilá­gyi megbízást adott, alig van életbe­vágóbb, mint a biztosítási ügy reform­ját tárgyazó javaslat. A társadalom minden rendű és rangú elemei egyiránt érdekelnék ab­ban, hogy midőn valaki vagyonát kár ellen biztosítja, vagy halála esetére bi­zonyos tőkét akar hozzátartozóinak biztosítani , nyugodt lehessen az iránt, hogy a vállalat, melynél megtakarított filléreit befizette, annak idején képes lesz kötelességének eleget tenni. Fenn­álló törvényeink azonban, különösen a külföldi biztosító intézetekkel szemben, nem adják meg az érdekletteknek ezt a nyugalmat, a­minek egyik bizonyí­téka például az is, hogy az utóbbi két évtized alatt keletkezett biztosító tár­saságoknak több, mint fele megbukott. Ezért a biztosító intézetek iránt nálunk már régóta megrendült a köz­bizalom. A Budapesti Hírlap 1890. évi február 9-én e helyen kifejezést is adott ennek, törvényünk hiányos intézkedé­seinek mielőbbi orvoslását sürgetvén. Hangsúlyoztuk, hogy az alaptőkéül egy-egy biztosító ág részére megkívánt 100 ezer forint a biztosítottak követe­léseire kellő fedezetet nem nyújt, mert ez összeget a vállalat felszerelésére, be­rendezésére és szervezésére szükséges költségek már a működés megkezdése­kor számba sem vehető csekély ösz­­szegre szállítják le. Hibáztattuk, hogy törvényünk nem állapítja meg azokat az elveket, melyek a díjtartalék meg­alkotásánál irányadók, holott a díjtar­talék van első­sorban arra rendelve, hogy abból a biztosítottak követelése kifizettessék. Kimutattuk, hogy törvényünk ma kiváltságot ad a külföldi biztosító válla­latnak, mely a belföldi biztosítottak jo­gos igényeit kénye szerint kijátszhatná. Ha üzletei szerencsétlenek, kárai tete­mesek, kötelezettségei terhesek, be­szüntetheti működését, töröltetheti cé­gét s vagyonostul kimehet az országból. Már­pedig éppen a külföldi válla­latok szórják leghangzatosabb reklám­jaikat a közönség közé, kecsegtető ígé­reteikkel ezek csábítják leginkább háló­ikba a könnyen hívőket. Minden kocká­zat nélkül pazarolhatnak sok pénzt kápráztató és csillogó föllépésre, mert hisz erre a biztosítottak pénzéből telik, s a törvény nem állja útját annak, hogy könnyű szerrel menekülhessenek, mihelyt elvállalt kötelességeik nagyobb arányú beváltására kerül a sor. Mindezt már négy év előtt kifej­tette Beck Hugó a jogász-egyesület egyik ülésén, s megírtuk ez alkalom­mal mi is, hogy a szőkebb körben el­hangzott szavaknak a nyilvánosság fóruma előtt is nyomatékot szerezzünk. Akkor felszólalásunk nyomtalanul el­hangzott, végre azonban rátért ez életbe vágó kérdésre az igazságügy­miniszter is, s ez­úttal az arra leghiva­­tottabb szakférfiút, Beck Hugó dr. kúriai bírót bízta meg a reformjavas­lat kidolgozásával. Az előzmények után örömmel kon­statáljuk ezt most, midőn a magánbiztosí­­t­­si vállalatokról szóló törvényjavaslat előadói tervezete közkézen forog. Ez a tervezet meg akarja s ha tör­­vénynyé válik, meg is fogja szüntetni a jogbizonytalanságot, mely a biztosí­tási ügy terén nálunk jelenleg fennáll. Fő célja az, hogy a vállalatok szilárd­ságát és megbízhatóságát törvényes in­tézkedésekkel lehető magas fokra emelje; e cél elérésének eszközei gyanánt pe­dig a nagyobb biztosítási alap kimuta­tását, a díj- és nyereségi tartalék meg­teremtésének és elhelyezésének törvé­nyes szabályozását s az állami felügye­letet és ellenőrzést állította fel. A vállalat szilárdságának első fel­tétele, hogy már keletkezésekor meg­legyenek s állandóan fentartassanak azok a materiális garanciák, a­melyek szükségesek arra nézve, hogy a válla­lat a biztosítottak irányában elvállalt kötelességeinek megfelelni képes legyen. Ilyen garancia mindenekelőtt a bizto­sítási alap. A biztosítási alap célja egyfelől az, hogy általa a berendezési, szerve­zési és beszerzési költségek fedeztesse­nek, másfelől pedig, hogy benne a biztosítottak követelése is kellő fedeze­tet nyerjen. Az utóbbi célra tulajdon­képpen a biztosítottak által befizetett díjakból alakítandó díjtartalék s az ezt kiegészítő nyereségi tartalék szolgál, ha azonban rendkívüli esetekben ez alapok elégtelenek volnának , ekkor másodsorban az alaptőke nyújt kielégí­tési alapot. Az alaptőke e kettős rendeltetésé­ből következik, hogy azt jelentéke­nyebb összegben kell megállapítani , s minthogy a törvény által megkívánt 100.000 forint nagyon is csekélynek bizonyult be, mert hiszen biztosító vál­lalataink egész sora főleg azért bukott el, minthogy már eredetileg csekély biztosítási alap állott rendelkezésekre , ezért a javaslat a biztosítás mindegyik főágára nézve 800.000 forint, tényleg befizetett összegben határozta meg a biztosítási alapot. A díjtartalék tekintetében fő dolog az, hogy helyesek legyenek az alakítá­sánál és gyarapításánál figyelembe veendő alapelvek. Ha ezek s név szerint az alapul vett díj- és halandósági táb­lázatok és a kamatláb helyesen van­nak megválasztva , ekkor a díjtartalék csaknem kivétel nélkül elegendő lesz a teljesítendő kötelességek beváltására. De ha a díjtartalék megteremtése hibás elveken nyugszik , ez esetben hiányzik a garancia arra nézve, hogy a vállalat oly forrással rendelkezzék, a­melyből a szükséges fizetéseket teljesítheti. A fennálló törvény egyik fő hibája az, hogy egészen a vállalat tetszésére bízza­ a díjtartalék alakítása és gyűj­tése iránti intézkedést. A javaslat ettől Regény-Csarnok, JL Gyurkolnics-fiuk. A­ Budapesti Hírlap számára írta: Herczeg Ferenc. 5 ------ * — Maradjon nyugton, h­a elvonult a ve­szedelem, majd kieresztem a lakásból . . . Két perc múlva már kopogtatás hallat­szott az ajtón. — Ébren vagy még, Jutka ? — Ébren, apa . . . Az ezredes belépett és habozva nézett körül. Jutka, mint ügyes taktikus, maga kezdte a támadást. — Mi az, édesapám ? — Nem hallottál semmit, Jutka? — Hogyne hallottam volna, már egy negyedóra óta hallok futkosást és ajtócsapko­dást — szólt a ravasz Jutka.­­— Becsukódik már a szemem — De a tied nyitva, Atyám, — imádkozott Géza, a­kinek kínjában nem jutott eszébe más imád­ság, mint ez a­ gyerekkori.) — Hát ez mi? kérdezte az ezredes, egy fehér szarvasbőrkeztyű­t emelve föl a földről. — Jutka, mi ez ?!­­— Keztyü, suttogta a leány elhaló han­gon. Aztán vakmerően hozzátette: — Apának is olyan van . . . — Apádnak nyolcas száma van és ez hetedfél! Irfkóztató szünet állott be. Az ezredes kö­­rüljár­tatta villogó szem­ét a szobában. Géza már akkor az imádságot össze kezdte konfun­­dálni az egyszeregy gyel. — De a tied nyitva van, nyolcszor nyolc az hatvannégy . . . — Ohó! Vége volt! az ezredes szeme megakadt egy csizma orrán, mely kilátszott a virágos függöny alól. Félrerántotta a függönyt. Az ön­kéntes ott állott előtte, szabályszerűen merev tartással, kezét sapkájához emelve. — Tehát itt van ! Tehát maga az! Aztán Jutkára nézett, a­ki szintén ragy«Át­állásban állott előtte, mint egy rapportra ren­delt katona. — Ali ez? Hogy került ide? Te rejtet­ted ide, Jutka? — Meg akartam menteni, — suttogó a leány alig hallhatóan. — Gyönyörű! Mesés! Kolosszális! Az ezredes e három kedves szavával fejezte ki meglepetését. Aztán, mintha ennyit keveselne, megtoldotta ilyenformán: Roppant kolosszális! Iszonyú mesés! Hol az­­ egyiket nézte, hol a másikat. Végre megszólalt megint: — Menjen ki önkéntes, várjon meg az előszobában! Vagy húsz percig tartott a Jutka valla­tása, az ezredes aztán eleget tudott. Mikor ki­lépett az előszobába, egy görbe bosnyák kést tartott a kezében. — Teremtem, mondta Géza magában — csak nem fog levágni, mint egy pulykát? Az ezredes az inasát szólította, aztán ko­mor arccal mordult rá Gézára. — Kövessen ! Lementek a lépcsőn, az inas lámpással világított nekik. Mikor, a kétfejű sashoz értek, az ezredes megállapodott és hosszan nézte a pipázó madarat. Olyan komor volt és rejtel­mes, mint Bál főpapja, a­ki a meggyalázott bálványkép előtt készül végrehajtani a szent­­ségtörőt sújtó ítéletet. — Mit fog ön tenni, kérdezte aztán — ha a katonai bíróság elé állítom? Istenem ! Hogy lehet ilyet kérdezni is ? — Főbe lövöm magamat! Az ezredes elismerőleg bólintott a fejével. — Ön nagyon kellemes fiatalembernek látszik . . . Odaadta Gézának a bosnyák kést. — Álljon föl a székre és kaparja le remekművét a falról! — Lekaparjam ? — Egy-kettő ! Az inas magasra emelte a lámpást, az ezredes keresztbe tett karokkal állott a lép­csőn, az önkéntes pedig óvatos buzgalommal kapargatta a falat. Munka közben lehetőleg dölyfös arcot csinált, hogy legalább az inassal szemben megőrizze úri méltóságát, a­mi csak részben sikerült, mivel Miska nem mert ugyan nevetni, de a két szeme azért túlvilági boldog­ságban ragyogott. BUDAPESTI imn­AP. (6. sz.) 1895. január 6

Next