Budapesti Hírlap, 1895. február (15. évfolyam, 32-58. szám)
1895-02-01 / 32. szám
XV. évfolyam 32. sz. Budapest, 1895. Péntek, február 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetéseid napról vette felvételre a József-körút 5. sz. a. utcai helúlságfluiDea is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Rökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonpareille számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Előazetések, autóMetsssk fölvételnel a Józse Körút 5. sz. a. utcai Myiség ala is. Kultúrharc, Budapest, jan. 31. Valaki a most folyó képviselőházi vita során abbeli óhajtásának adott szókat, hogy a papképzést jó lenne államosítani. A miniszternek erre az volt a válasza, hogy ennek megkisértése egy volna a kultúrháború felidézésével. Való, hogy a papnevelés terén nem csak sok mulasztás van, de igen sok valóságos bűn is megesik az álladalom, különösen alapja: a nemzeti érdekek ellen. Ha valaki e súlyos baj ellen a papnevelés államosítását hívja orvosságnak, az ugyan túllő a célon, de nem jobban, mint mikor e kívánsággal szemben Wlassics miniszter úr a kultúrharcot festi a falra. A papi szemináriumok vezetésében, vezetése szellemében egy-egy hitfelekezetnél súlyos sérelmek esnek a nemzeten. Ha ennek egyetlen orvossága az államosítás, akkor élni kell vele a kultúrharctól való félelem nélkül. Ha pedig nem egyetlen, sőt ízem is szükséges, sőt mi több , szinte lehetetlen eszköze ennek a kívánatos célnak az állami papnevelés , akkor egy, a dologban tájékozott minisztertől nem a kultúrharc emlegetését véljük a föltett kérdésre feleletnek. Az ország minden testületet és intézményt megvédelmez minden jogában, érdekében és vagyonában. Megtűrhet-e az ország az ő védelmét élvező intézmények közt olyanokat, amelyekben védtelenek az ő, az ország érdekei ? Az ily hálátlan, hivatásáról, kötelességéről megfelejtkezett intézményt, ha ebben a bűnben találtatik, ha rábizonyul, hogy nem a népnek nevel pásztorokat, hanem az országnak ellenségeket, a muszka propagandának, vagy a román ligának ágenseket, az ilyet nem államosítani, hanem, mint a madárfészket, kiszedni, bürokratikus nyelven szólva, beszüntetni kell. Erre van mód. Ez kriminális és fegyelmi háború, nem pedig kulturháború. Hogy ilyen nagy mondásokkal intézzen el a miniszter úr súlyos kérdéseket, melyeket az aggodalom tán túlzott alakban intéz hozzá, de nem jóhiszeműség nélkül, ahhoz nem szükséges az összes kultuszminiszteri tanácsosokat munkaasztaluk mellől berendelni a Házba, hogy esetleg tájékoztassák a vita során fölmerülő kérdések körül az újoncminisztert, aki készületlen kezdő állapotában nagy és merész beszédével egy nagy budget vita árjait zúdította magára. Aztán mit gondol a miniszter úr, mikor a kultúrharc felidézéséről beszél? Hát még föl kell ezt a harcot idézni? Hát nem lobog a lángja és zászlaja egyszerre az egész új minisztérium kerületeiben? Nem szorongatja Wlassicsot Csáktornyán, Perczelt Bonyhádon, Erdélyt Dunaszerdahelyen ? Nem kellett ellene máris kortesszolgálatra mozgósítani a kerületek egész közigazgatási apparátusát és a szabadelvű pártkasszák feneketlenségeit ? Mit akar még a miniszter úr ennek tetejébe felidézni ? Nem szúrta ki a néppárt Nagyszombatban az egész szabadelvű városi hatóságot, beleültetvén az összes hivatalokba a maga embereit ? Nem jönnek a vészlövések Latkóczy kerületéből, ahol a néppárt készen fölszervezve várja e jeles képviselőnek államtitkárrá való kinevezését, hogy rögtön akcióba lépjen? Miféle kultúrharcot vár még közoktatásunk minisztere, ha azt, amelyet a néppárt, a még végrehajtatlan új törvények revízióját írván zászlajára, jól felszervezve úgyszólván az egész vonalon felvett a szabadelvű párt és kormánya ellenében. Ha fél a kormány a kultúrharctól, akkor félelmének ideje immár javában itt van. E harcot immár nem felidézni kell, hanem felismerni és fegyvereivel leszámolni. Ma igaz, hogy még igen érdekes stádiumában van fejlődésének: ma még a kultuszminiszter nem tudja, hogy kitört, ma még a püspökök csitítják a megmozdult hadsereg harci kedvét. De meddig tart, hogy elragadtassanak, ellenállani nem tudván, a püspökök? És meddig tart, hogy a kormány észre A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy találkozás. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — I. Nem olyan nagyon régen egy hétre elutaztam külföldre, hogy részt vegyek egy nemzetközi kongresszus előkészítésén. A bizottságban, mely az előkészítéssel foglalkozott, majdnem minden európai nemzet részt vett, s ha este,ha komoly munka után összeültünk vacsorázni, öröm volt hallgatni azt az európai kongresszust, melyet hirtelenében csaptunk. Mindenki egész meztelenül feltárta hazája állapotát és viszonyait. A francia panaszkodott, hogy nemzete fogy, az olasz, hogy nemzete koldus és az egész világra vándorol szét, a spanyol, hogy az ő nemzete megállt a civilizációban s politikailag nulla, az orosz, hogy az ő nemzete rabszolga. Én nem szóltam semmit. — Nos, hát Magyarország? Mi van az ön hazájával? Beszéljünk Magyarországról. — Ne beszéljünk. — Miért?. — Mit panaszkodtam én ott, ahol a nagy nemzetek panaszkodnak? Igen, uraim, önök átgázolnak a legnagyobb kríziseken, a pénzügyi válság, becstelen államférfiak, banki bukások, rossz termések mit határoznak? A nemzet léte nem forog kockán ... De egy kis nemzetnél a legkisebb baj is százszoros erővel sújt . . . Szóval, uraim, mi magyarok örülünk, hogy élünk. Többet nem tudtak belőlem kihúzni, harapófogóval sem. .. Mikor hazautaztam, mindenfelé hó borította a hegyeket és völgyeket s a természet erői szunnyadtak a fehér takaró és a hideg föld alatt. Olyan egyforma, olyan békés, ártatlan képű volt a táj. Se a földön, se a levegőben nem mozgott semmi. Az állomásokon volt csak egy kis élénkség: a parasztokat taszigálták be jó gorombán a kocsiba. Egyik helyen az első osztályú kocsi folyosójára is jutott néhány bunda és bagaracsizma. Az az elegáns úr, aki eddig néma útitársam volt, elkezdett nyugtalankodni. — Ez már mégis abszurdum, hogy még erre a kocsira is raktak parasztot — mondá — distingvált ember maholnap oda jut, ahol nagyapáink voltak, a maga kocsiján kell utaznia. — Ha tudniillik van kocsija. A mi millió meg millió emberről nem mondható el. — Az utazzék vasúton. — Helyes. Errevaló a zónarendszer. — A zóna! Csak ezt ne hallanám. Csak demokratikus szempontból lehet helyeselni, a ki tudniillik demokrata. De hát Magyarország arisztokratikus ország! Azt csak a vak nem látja. Elővett egy selyem zsebkendőt és jól megöntözte ehypre-rel. Ezt szagolgatta. Egy darabig hallgatott, aztán újra megszólalt: — No de majd másképp lesz ezentúl. Majd csavarintunk mi is egyet a dolgon. — Szabad tudnom, ki az a mi ? — Hogy ki az a mi? A néppárt. Utánunk jön az egész nép. A népnek gazda, erős kezű úr kell. A jobbágyság boldogabb és jobbmódú volt, mint a mostani szabad paraszt. — Erről nem disputálok. De a nép tórdulására van egy megjegyzésem . . . Láttunk már keresztesháborukat és tudjuk, hogy Amiensi Péter és Kapisztrán János mezítláb, szőrcsuhában jártak a nép előtt. Uraságod cipője pedig, amint látom, londoni gyártmány, párja ötven forint, az ingéről pedig szintén látom, hogy Parisban vasaltatta. Uram, az ilyenek iránt nem sok érzéke van a mi népünknek. — Azt akarja mondani, hogy csak parasztoknak szabad vezetni a parasztokat ? — Azt nem, de nem tartom természetesnek a dúsgazdag, idegen nevelésű és külföldi műveltségű főúr szövetségét a földhözragadt néppel. Ön a nép millióiról beszél és irtózik a bundaszagtól. Ön maga körül akarja gyűjteni az összes hazai bundákat és chypré-illatszert szagol, mikor a bundák közölt itt megjelenik. — Az nem lényeges. A fő az, hogy eszméket adjunk a népnek és ő kövesse. Hát Széchenyi mennyire idegen volt ,a műveltségében s ön azt merné állítani, hogy nem volt joga ahhoz, amit tett? — Szóval önök föl akarják ébreszteni a Mai számunk 16 oldal.