Budapesti Hírlap, 1895. május (15. évfolyam, 118-147. szám)

1895-05-01 / 118. szám

Budapest, 1895 XV. évfolyam 118. sz Szerda, május . Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő­. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonparellte - számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. /ünnep és tüntetés. Budapest, ápr. 30. -Ezelőtt virító zöld gal­lyal díszí­tette a nép kapuját és háza pitvarát, lombbal ékesítette kocsiját, lovát; reggel a falu bandája végigment az utcán s víg zeneszóval üdvözölte máj­us reggelét. Megnyíltak a katolikus tem­plomok ajtai is, mert ez egész hónap a Szűz Máriának van szentelve s éneklő precessziókban vonultak a hívek az er­dők aljában rejtőző kápolnák csodatévő képeihez. Egyébként a nagy tavaszi munka idején nem volt szünet a fog­lalkozásban, szép hétköznap volt csak május elseje a tavasznak örvendő em­bereknek. Ez volt a népnek romantikája. A kor szelleme megváltoztatta e nap je­lentőségét s a nép kedves mulatságá­ból a munkások tüntető forradalmi ün­nepe vált. Osztály-ünnepe a szociál­demokrata munkásoknak egész Európá­ban, félelme a kormányoknak, gyár­igazgatóknak és kapitalistáknak. Vörös zászlóknak lobogó körülhordozása s vöröstollas férfiaknak fenyegető felvo­nulása. Éneklő mester nem mondja könyvből a strófát, melyet az egész keresztalja ájtatosan utána énekel; e helyett a munkások marszailjér­e harsog végig az utcákon : „marcheons, mar­cheons!“ Munkások és munkanélküliek gyü­lekeznek szakaszonkint, a­mint beosztva vannak foglalkozásuk szerint, a­hogyan be vannak jegyezve a szocialista egye­sületek könyveibe, katonás csatarend­ben vonulnak megünnepelni az első májust. Mennek nem mulatni, hanem tanácskozni, beszédeket hallgatni, óvást tenni a társadalom rendje, a kormány­zók és törvényhozók ellen. Követelik az emberiség újított állapotát, más munkarendet, más vagyonfelosztást, az uralkodó osztályok eltörlését s a töme­gek uralkodását. Felpanaszolják a sze­génységet és nyomort, mely min­denkor osztályrésze vala e földön az emberiség többségének s alighanem úgy lesz ezentúl is. Panaszaikban van igazság és csalódás. Igazság az, hogy meg kell adni mindenkinek, a­mi őt jogosan megilleti és a szabadságot, mely vele született; csalódás az, hogy másminő lesz az emberiség a jövő században, mint jelenleg, vagy a múlt időkben, mert változhatnak a viszo­nyok, de nem változik az ember testi szükségletében, tehetségeiben és szen­vedélyeiben. S változhatnak az intéz­mények is, de paradicsomot teremteni e földön nem fognak. Megvan az ál­talános szavazati jog, megvan a resz­­publika Franciaországban, elnöke egy volt munkás, de váljon boldog-e Fran­ciaország és demokráciája meghozta-e az egyenlőséget, a szabadságot, a test­vériséget? Adott-e kenyeret mindenki­nek s megszüntette-e a tőke hatalmát s a munkások szegénységét? A beszédek, melyeket hat esztendő óta egész Európában május elsején ezer gyűlésben tízezer szónok mond és millió hallgató helyesel, a szociális kérdést meg nem oldották. De a tör­vényhozások sem oldották meg. A kormányok sem tudnak módot, hogyan vegyék elejét a szociáldemokráciának. Nem sikerült Bismarcknak szigorú tör­vényekkel és ostromállapottal, nem sikerült Taaffenak protekcióval, Per­­czelnek sem fog sikerülni rendőri tila­lommal. Minél kisszerűbbek a kormá­nyok rendszabályai, annál hatástala­nabbak s minél erőszakosabbak, annál inkább elkeserítők. Mert mi haszna, hogy egy-egy munkásgyűlést feloszlat a hatóság képviselője, ha a rend­őrség meg nem engedi a beszé­dek mondását s a határozatok ho­zatalát eltiltja? Várjon ezzel egyetlen egy munkást megtérít-e a szabadelvű­séghez, a kinek meggyőződése a szo­­cializmus? Avagy meggátolhatja-e, hogy ne beszélje a korcsmában, a műhely­ben, hétköznap, vasárnap, délben, este ismerőseinek s idegeneknek ugyanazo­kat az elveket és tanokat, a miket szó­noklatban elmondana, ha a rendőrség bele nem fojtaná a beszédet. Hány ezer A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Pelikán ur gyanúja. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. —­­ I. Három évig laktam a hajnal-utcában és nem történt rajtam semmi nevezetes dolog. Megvallom, hogy nem is azért mentem a haj­nal-utcába lakni, hogy velem valami nevezetes dolog történjék. Azért mentem oda lakni, hogy hiteles kútfők nyomán megírjam a feleletet a következő akadémiai pályakezdésre: A száz­lábúak századik lábának monográfiája. E tárgy­hoz a hajnal­ utcát találtam legalkalmasabbnak. Miért ? Erre nem tudok feleletet adni. Ha nem volnék természetbúvár, hanem politikus, azt a feleletet adnám rá, hogy ándung. Az akadémiai pályakérdést régen megír­­tam és benyújtottam, a kitűzött ötven aranyat régen megnyerte más, s én még mindig a haj­nal­ utcában laktam. Miért? Erre nem tudok fe­leletet adni. Ha nem volnék természetbúvár, hanem a filozófia rendes tanára az egyetemen, azt a feleletet adnám rá, hogy indolencia. S ez esetben ezért a csekélységért négyezer forint évi fizetést kapnék, mint egyetemi tanár ! Udvaromban egy szép orgonabokor állt. Tavasszal zöld levelek és k­laszin virágok je­lentek meg rajta; nyáron eltűntek a virágok s csak a levelek maradtak meg ; télen nem tűnt el semmi, mert, már nem volt minek el­tűnnie, a­ következő tavasszal újra kezdődött az egész. A­mint önök látják, egy orgonabo­kor élete meglehetősen unalmas s mivel a ter­mészetbúvár élete is az — én rokonszenvez­tem a szegény bokorral. Tán ezért maradtam meg a házban? Lehet, de nem tudom bizo­nyosan. Egyik szenvedélyem az volt, hogy min­dennap, délután háromtól­ négyig, a számba egy h­osszúszáru pipát dugtam, a fejemet pedig kidugtam az ablakon, így pipáltam le az első emeletről s szemlélgettem a hajnal-utca kö­zönségét. Négy órakor aztán fogtam a botomat és a hajnal-utca sarkára ballagtam, a­hol fel­ültem a villamos vasútra és a Duna-partra mentem. Miért? Kérdezik önök. Friss levegőt­ szívni. Ezek életemnek kimagasló vonásai, a­mint az irodalomtörténet mondaná. A többi vonásról nem érdemes beszélni. Azért a többi vonásra borítsuk a feledés fátyolát, mint a tör­ténelem szokta mondani. E vonásokat elég lesz ezen néhány ponttal jelezni............................. II. Egy napon éppen kifelé pipáltam a haj­nal­ utcába, mikor hátam mögött megnyilt az ajtó s utána mindjárt — a­mi nem ritkaság — becsukódott. Nem néztem hátra, mert azt hittem, hogy a házigazdám családjának vala­melyik tagja jött be. Egy negyedóra alatt azonban fenékig szívtam a pipát s visszatértem hajlékomba, hogy kiverjem. Nagy bámula­tomra egy idegen urat látok az asztalnál ülni s egy regényt olvasni. Visszafordulásom za­jára felütötte a fejét. Csúnya kis ember volt. Ha fotográfus volnék, visszautasítanám. Elron­taná az ábrázatával a masinámat. — Megengedi, hogy ezt a regényt a fejezet végéig olvassam ? — szólt érdes hangon. (Úgy látszik a hangját, mielőtt kibocsá­totta, a torkában megreszelte.) — Tessék bátran — felelem. Ő újra az olvasáshoz fogott, én újra pi­pára gyújtottam. Egy idő múlva megszólalt. — Vége a fejezetnek. Nagyon érdekes. Megengedi, hogy a következőt is végigol­vassam? — Ő kérem. Az ismeretlen megint olvasni kezdett. Tudják önök, miért engedtem meg neki? Fön­tebb említettem, hogy természetbúvár vagyok. Nos, hogy legyen időm e különös ember ter­mészetét búvárolni. Ez a csúnya ember szenvedélyesnek lát­szott. Haja tüskés és az arca sárga volt. A sárga arcbőr, lélekbúvárok szerint, nem a máj­­baj, hanem a rejtett szenvedés, s a gyanako­­dás jele. Ennyi elég a megfigyelésből. Kislöm­­ben sincs több időnk rá, mert a csúnya ember becsapta a könyvét és így szólt: — Elég volt! Ön Boór András? — Nem. — Hát kicsoda? — Pusztai Imák. — Úgy ? — hörgött az olvasni szerető idegen. Ezzel belső zsebeiből két pisztolyt és egy zsebkendőt vett elő. — Ön ért engem. — hörgött újra. — Nem én. — Ne tetesse magát! — Becsületszavamra, nem értem. — Talán még nem is mutattam be ma­* gamat ? — Való­ban nem.­­ -----------------------------------------------------------------­ Mai számunk 24 oldal.

Next