Budapesti Hírlap, 1895. június(15. évfolyam, 148-175. szám)

1895-06-01 / 148. szám

Budapest, 1895. XV. évfolyam 148. sz Szombat, junius I. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 50 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille- számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A bolgár Bismarck, Budapest, máj. 81. A keleti kérdés alszik, de nem pihen, keveset foglalkozik vele a diplo­mácia, de a Balkán-államok viszonyai­ban nincs szilárdság. A kiesi találkozás és a japán békekötés sokkal inkább foglalkoztatják a hatalmakat, semhogy kedvük lenne a szerb és bolgár ügyekbe avatkozni. Európa megszokta, nem látni a háborúveszélyt egy belgrádi vagy szófiai miniszterválságban. A szerb és bolgár pártok dulakodása mindaddig nem fontos, míg egyik külső hatalmas­ság sem avatkozik bele. III. Sándor cár neheztelve kimondotta, hogy nem bánja, akármit csinálnak a szerb és bolgár testvérek, csak neki hagyjanak békét. II. Miklós cár külpolitikáját nem ismeri senki, az még ezután fog képződni, de békés szándékaiban bízhatunk s Lobanov külügyminiszter nem keres a Balkán-félszigeten kalandokat. Mindazáltal a keleti kérdés soha meg nem szűnik s kivált bennünket mindig közelről érdekel. A cifra politi­kai játék Szerbiában legsemlegesebb szándékainkat olykor nehéz próbára teszi. A bukaresti dákórománizmus nem hagyhat hidegen s a bolgár események, bár tőlünk messze esnek, a legfonto­sabbak, mert legkönnyebben idézhet­nek fel európai bonyodalmat. Bulgária a legnagyobb állam s a keleti kérdés­nek kulcsa, rendezetlen nemzetközi vi­szonyai állandóan nyitva tartják az ajtót Oroszországnak a beavatkozásra; belső zavarai 17 esztendő óta ismétel­ten felidézték a bábom veszél­yét. Ezért Bulgáriát állandóan figyelemmel kell kisérnünk. Szófiában minden csendes, nyári kiránduláson ott mulató kereskedőink a miniszterek szíves vendéglátásában részesülnek. Ferdinánd fejedelem hetek óta országától távol, Angliában utazik. Mária fejedelemasszony és Boris her­ceg, a trónörökös nyugodtan sétálnak a kastély kertjében. A szobránye sincs együtt, nincs tehát Bulgáriáról semmi jelenteni való. Mindössze azt adják hírül, hogy a kormány megtagadta Sztambulovnak az úti levelet külföldre, míg pőre lefo­lyást nem nyert. Háza előtt a diákok zászlós macskazenét rendeznek a rend­őrség engedelmével, bukása évforduló­jának ünneplésére. Szocialisták és can­­kovisták kiabálják fel a bukott minisz­terhez : „Le a zsarnokkal!“ Mit akar­nak, hiszen már megbukott és lent van? Talán félnek tőle, hogy újra fe­lülkerekedik ? Nem valószínű, hogy is­mét miniszter legyen, míg Ferdinánd és Mária ülnek Bulgária trónján. Ő sem akar ezeknek szolgálni, őt sem akarják. Összevesztek, Sztambulov sértő volt s egyik sem tud megbocsá­tani. A cár sem akarja s az orosz-ba­rát szobránje is ellene van. Felesleges­nek látszik tehát a diáktüntetés. Úgy látszik mindebből, hogy a bolgárokat Sztambulov személye ér­dekli most is legjobban. Félig fogoly, félig szabad, rendőrök őrzik házát, kertjét, törvényszékek kutatják, hogy minő vádat tehessenek ellene, melynek alapján börtönre vethessék. Konzulok járnak közben a kormánynál, hogy en­gedjék meg neki külföldön a számki­vetést. A bolgár kormány nem akarja, hogy az országból kimenjen, nyilván fél tőle, ha szabad. Elzárná, ki is vé­gezné, ha merné. De ehhez sincs bá­torsága Európa szeme láttára. Maga Sztambulov leginkább az orgyilkosoktól fél s fölfegyverkezve védi életét és be­csületét. Hazájából elmenekülne, ha el­bocsátanák, lenne hontalan, keserves boszuállással szivében. Ez az ember egyesité Kelet-Rumé­­liát Bulgáriával s ezzel népének meg­teremtette hazáját, melyet a berlini kongresszus tőle megtagadott. Ez hozta vissza az elszöktetett Sándor fejedel­met s mentette meg Bulgária alkot­mányát és önállóságát az ármányosok­­tól és Oroszországtól. Midőn Batten­berg Sándor leköszönt s Kaulbars tá­bornok jött a cár nevében Bulgáriá­nak parancsolni, Sztambulov küldötte őt vissza. Régens volt, de nem kere­sett magának koronát, hanem­­ Bulgá­riának fejedelmet s dinasztiát. Ő tette meg Kóburg Ferdinándot bolgár feje­delemnek s nem Ferdinánd szerezte Bulgáriát. Kibékítette hazáját Török­országgal, csak Oroszországgal nem bírta kibékíteni, mert függetlenségéről nem akart lemondani. Nagyon erős és A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, A Duna. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A folyóvíznek lelke van. Mikor ezt ki­mondom, szinte megdöbbent az a titokzatos és mégis markáns egyéniség, a­mely a fantáziám­ban az egyik-másik folyónév fogalmának meg­felel. Úgy érzem, hogy a Rajna, a Tiberisz, vagy a Tisza fogalmának csak egyik kiegészítő része a hatalmas vizsár képe, mely évezredek óta hömpölygeti habjait kijelölt medrében, fő alkotó része egy absztrakció, a­mely örökre ott lebeg a siető habok fölött, a folyó egyé­nisége, a­mely különös gondolatokat és érzé­seket kelt azokban, a­kik megközelítik. Ott a Duna ! Az őstermészet egy óriási erejű démonja, mely változhatatlanul végzi munkáját, mialatt államok és nemzetek pusz­tulnak el a partján. Egyszer a hajnali orkán szárnyán vijongó partifecskék csapatja érke­zett a messzi keletről. Ezek kivájták a folyó agyagos partját, fészket raktak és szitakötőkre kezdtek vadászgatni a habok fölött. Azt mond­ták : Ez a mi vizünk és a miénk marad örökre! Alkonyatkor újra vihar támadt, a szél elsö­pörte, szétszórta a gyorsszárnyú kalandorokat, másnap hajnalban pedig új raj érkezett kelet­ről. Hunok és avarok után mi jöttünk, magya­rok. Meddig maradunk itt? Megesküdtünk, hogy örökre és kivájjuk a szemét mindenki­nek, a­ki kételkedni mer ebben, —­igy csele­kedtek a hunok és az avarok is, mikor lovai­kat megitatták a folyóban, a­mely visszatük­rözte sátorvárosaiknak fantasztikus képét. Országunk négy főfolyója közül nem a Dunáét, hanem a kisebbik Tisza egyéniségét értjük és szeretjük leginkább. A Tisza mentén alapos lehetett a honfoglalás munkája, a Tisza ma a mi ősfolyónk, a magyar Nílus, a­mely magyar nótákat és mondákat vet ki zsombékos partjára. Ha valaki megfestené a magyar olim­­pust, a Tisza szőke sellőj­ét bizonyára odaül­tetné a hadverő magyar Isten jobbjára. A nép fantáziája rokoni intimitásban él a Tisza géniuszával; párhuzamot szeret vonni a saját és a folyó kiszámíthatatlan temperamentuma kö­zött és összehasonlítja a maga eszejárását a Tisza szeszélyes folyásával; a folyó nagy­obb­­szabásu rakoncátlankodásairól is büszkeséggel elegyes méltatlankodással emlékszik meg, mi­ként a gyönge apa vásott fiának veszedelmes erőpróbáiról. Másképp van a nép a Dunával. Talán a folyó idegen eredete az oka, talán csak medré­nek óriási dimenziói, hogy a viszony közte és a nemzet közt nem annyira intimus, sőt mond­hatnám, hogy hűvösebb. Úgy vagyunk vele, mint egy átutazó szép királynővel : csodálattal tekintünk reá, de a szerelmes verseinket inkább a vérünkbeliekhez írjuk. Bizonyos, hogy en­nek oka nem csupán a folyó idegen eredeté­ben, hanem egyéniségében is keresendő, mert hiszen a Rajna is csak átutazik Németországon és az odavaló poéták mégis réges-régen meg­tették német nemzeti folyónak, míg a Dunával szemben ők is tartózkodóbban viselkedtek. A magyar faj különben nem vonzódik az élővízhez. Úgy lehet, hogy a Tiszát sem ma­gáért­, hanem inkább a nagy Alföld kedvéért szerette meg, a melynek a folyó mintegy ki­egészítő része, és a melynek beláthatatlan me­­zőségeibe szinte beleolvad parti nádasaival. A vizet önmagáért szerető népek szívesen épít­keznek a partokon, inkább a vízbe és a víz fölé állítják házaikat, mint a víztől távol. Meg kell nézni a magyar parti városokat: mind­annyian hátat fordítanak a víznek, a főtereik a szárazföld felé esnek, a parti viskók közt hulladékos dombok emelkednek. Eredetileg így épült Pest is, háttal a Dunának. Különös és szinte érthetetlen, hogy a főváros lakossága ma sem tudja még kellően, méltatni azt a páratlan előnyt, melyet a vá­rost átszelő hatalmas folyó nyújt. A városnak tulajdonképpen az a rendeltetése, hogy vízi várossá fejlődjék, és a lakosság legnagyobb része mégis hónapokig sem lát más vizet, mint azt, mely a vízvezeték csövéből buzog. A teli­­vér pesti ember csak akkor megy a Dunába, ha bele akarja magát fulasztani,­­ fürödni nyáron is a gőzfürdőbe, haj­ókázni pedig a vá­rosliget tavára megy. A vagyonosok a he­gyekbe, vagy a városliget végébe építik a nyaralóikat, a jó társaság pedig elkerüli sétáin a partot s a Koronaherceg­ utca, vagy a Ste- Mai számunk 18 oldal.

Next