Budapesti Hírlap, 1895. november (15. évfolyam, 302-328. szám)

1895-11-16 / 314. szám

Budapest, 1895 Szombat, november 16. XV. évfolyam 314. sz. Előfizetési árak: Egész évre 11 írt, félévre 7 írt, negyedévre 3 írt 60 kr., egy hónapra 1 írt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon­ta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő­. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Yin., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Inkompatibilitás. Budapest, nov. 15. A parlamentarizmus szabadságban született és korrupcióban fog meghalni. Fiatalságában idealista volt, lángoló hazafisággal minden önfeláldozásra kész, vénségére pedig a népszabadságnak el­lensége, hatalmaskodó, veszekedő, kap­zsi és fukar. A korrupció terjesztésé­ben Európában három főtényezőt is­merünk, az adósságcsináló kormányo­kat, az üzérkedő parlamenteket és a szédelgő börzéket. Mintha szövetkezve lennének egymással, támogatják egy­mást, a­helyett, hogy a kormány fel­ügyelne a börzére, a parlament ellen­őrizné a minisztériumot és a törvény­­hozás gondoskodnék a népképviselet tisztaságáról. E hármas szövetség ki­zsákmányolása ellen oltalmat a bíróság sem nyújt a nagy­közönségnek, sem az esküdtszék, sem a törvényszék, miként a Panama-pörök különféle kiadásai mindenfelé bizonyítják. Nem védi ez üzletek ellen a népeket sem a mon­­arkia, sem a reszpublika, mert egy­aránt tapasztaljuk Berlinben és Ró­mában, Párisban és Amerikában, Bécs­­ben és Budapesten is. Ha Francia­­ország nagyban űzi a szédelgést és nagyban bukik , Budapesten kisebb a Panama és kevesebb a bukás, azért mégis arányos, mert Franciaország ov* VTq­­ n o rvvrrvlvK qc otq rrrl q rrQ VkV» mint mi. De a szédelgés és a korrupció nálunk nem csekélyebb. A budapesti börze nem világpiac s a budapesti váltóüzlettulajdonosok nem bankárok s a francia déli vasút üzleteihez a mi vicinális vasutaink engedélyezése úgy hasonlít, mint párduchoz a macska : mindkettő egy fajta ragadozó állat. De a francia nemzetben még van erő a korrupciót megbüntetni akkor is, ha a kormányon ül és a parlament­ben tanyázik. Girévy elnököt és vejét, Willsont megbuktatták a korrupció miatt. Ugyanazért Freycinet miniszté­riumának bukni kellett s a­kire rábi­zonyult, a minisztert be is csukták. A korrupcióban főrészes liberális oppor­tunisták elvesztették hatalmukat a par­lamentben s Magnier szenátornak szöknie kellett. Ha a nagy panapert eligazították, a déli vasút vesztegetései miatt új pert kellett indítani s a becsületes Ribot­­minisztériumot is leszavazták és lemon­dani kényszerítették, mert párthíveinek üzelmeit tűrte és leplezte. Most pedig a Bourgeois-minisztérium a déli vasút igazgatóit, a bankárokat, a mérnökö­ket, a vállalkozókat és a financirozó bankot, m­elynek címe: „Ipar- és keres­kedelmi bank“, házkutatásokkal, köny­veik és levelezéseik lefoglalásával kény­szeríti az igazság kiderítésére, hogy az egyszer már elejtett per újra fölvehető legyen. Tehát Franciaországban még van közszellem és bíró. A francia parlament kitisztítására a kormány beterjesztette az új inkom­patibilitási törvényjavaslatot, mely min­den képviselőt és szenátort eltilt attól, hogy oly bankok és részvénytársaságok igazgatója legyenek, melyek szubvenciót húznak, vagy az állammal üzleti vi­szonyban állanak. Összeférhetetlen a kép­viselő­ vagy a felsőházi tag mandátuma bármely vállalattal, mely az állam részére munkát végez, vagy szállítást eszközöl. Parlamenti tagnak szindikátusokban részt venni nem szabad, tehát a börzei vállalatok legjövedelmezőbb ágától a képviselő elesik. Tessék a képviselő uraknak egy hét alatt választani, man­dátumukat akarják-e letenni, vagy pedig üzleti állásaikat; ha nyolc nap alatt nem nyilatkoznak, mandátumukat ipso facto elvesztik. Állami hivatalno­kok, kik üzérkednek és az állammal viszonyban levő intézeteknél igazgatók vagy felügyelők, büntetés alá esnek. Ez szigorú, de szükséges törvényjavas­lat. Reméljük, hogy a francia parla­­mentarizmust megmenti. Nálunk is ilyen kellene. Fordítsa le bármely ellenzéki vagy pártonkívüli független képviselő ezt a francia minta­javaslatot és recipiálás végett terjeszsze a magyar képviselőház elé. Lássuk, mit szól hozzá a kormány és az országgyűlés. Elfogadja-e, vagy inkább tovább is börzére óhajt járni? A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Tizenhárom levél. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Pétervárron és Bécsben egyszerre láttak napvilágot a levelek, a­melyeket egymásnak írtak Guy de Maupassant, a tüneményes pá­lyafutása francia elbeszélő és Baskircsev Má­ria, ez a dúsgazdag és szép orosz leány, a­ki mindenesetre egyik fölötte érdekes női alakja volt a műveltségében raffinált kornak. A leány Párisban élt, az örökké helyét nem lelő Maupassant, hol a fővárosban, hol a déli partokon kóborolt és ekkor támadt Bas­kircsev Máriának az a — nem éppen szokat­lan — ötlete, hogy névtelenül bele fog kötni az érdekes íróba, a­kinek fölényes energiája, poétikus ereje, hideg cinizmusra és félelmetes objektivitása, láthatólag erős visszhangra talált az ő erős lelkében is, melynek ifjúságát ko­rán elhervasztotta a gondolat here. Tizenhárom levelet váltottak mind­össze és ezek a levelek — miként már megjegyez­tük — tényleg egy Maupassant-féle elbeszélés benyomását teszik az olvasóra ; finomak, im­­pertinensen cinikusok és kimondhatatlanul szomorúak, miként íróik maguk is. Egy ideig azon mulatnak, hogy szatirizálják önmagukat; az író aztán kiváncsi lesz, ismerni akarja a levelek írónőjét, türelmetlen, majd durva lesz, a­milyenek azok a fehér plasztróm­ urak szok­tak lenni, a­kik a párisi Paillard éjjeli törzs­vendégei. Baskircsev Mária csípős maliciával írott levelében ekkor egy új és váratlan hang szólal meg: a sértett leányos önérzet hangja; nem szaval (ilyesmire ő teljesen képtelen !) de kissé elkomolyodik­ és valami bájos szomorúság vesz erőt rajta. Maupassant — a­ki sokkal jobb emberösmerő volt, mint hogy rögtön be nem látta volna, hogy rosz sakkozást tett, — most megijed, dadogni kezd és mentséget be­­keresve, azt állítja, hogy brutalitása csak hadicsel volt, a­melyet azért eszelt ki, hogy némi bepillantást nyerjen névtelen levelezőjé­nek lelkébe. . . Aztán egyszerre kissé szentimentálisokká lesznek mind a ketten. És aztán­­ nincs to­vább! Fölismerték egymásban a rokon lelket, bevallják egymásnak, hogy nem szeretnek sem­mit, nem hisznek semmiben, nem kívánnak és nem remélnek semmit. Halálosan fáradtak, unottak és kedvetlenek mind a ketten, semmi sem érdekli őket. Egymást sem érdeklik. Miért válaszoltak egymás levelére ? Isten tudná! Ta­lán még fognak egymásnak írni — talán soha többet. És tényleg nem írtak egymásnak többet, Baskircsev Mária fölhagyott a levélírással. Nem is látták egymást szemtől-szembe soha és Mau­passant csak akkor tudta meg Baskircsev Má­ria igazi nevét, mikor a fiatal leány már halva volt. A novellájuk befejezés nélkül ért véget, miként egy Maupassant-féle elbeszélés. És az élet, Maupassantnak ez a nagymestere, kegyet­len közömbösségével megcsinálta történetükhöz a pointet: rövid idővel Baskircsev elhunyta után Maupassant is meghalt az őrültek házában. Ez a rövid leváltás különben két — a végletig modern elmének találkozása. Minő különbség a rég­múlt idők poétáinak irodalmi műfajjá emelt, terjengős és rendesen fellengős levelei és e századvégi embereknek rövid tele­­gramstílusban odavetett, a formát készakarva negligáló, szeszélyes és mégis oly sokat mondó, írott üzenetei közt! Mind a ketten szelleme­sek és szkeptikusok , mint ilyenek természete­sen zárkózottak és bizalmatlanok és ha egyi­küknek néha egy-egy érzelmesebb hang, avagy egy-egy hatásvadászatot gyanittató mondás siklik ki a száján , rögtön valami hideg zu­hanyként ható maliciával rontja le a hatást. Ezek az emberek egymással szemben annyira nem keresik a hatást és annyira lenézik a pózt, hogy a keresetlenségük már szinte ke­resetté válik. Ha az ember végig olvasná a leveleiket, könnyen azt a benyomást nyeri, hogy kettőjük közt a lány volt a fölényesebb elméjű. Nem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy Baskircsev Máriának nagy előnyt biztosított az a körülmény, hogy írásai és híte után már jól ismerte az írót, Maupassant pedig, a­kinek valami gyöngédtelen misztifikációtól kellett tar­tania, levélírás közben ideges volt, mintha „sötét pincében járna.“ Csodálatosan erős el­méjű és éles tekintetű lány volt, a­ki — bár rajongó tisztelője volt Maupassant-nak — föl­ismerte gyöngéit és az anonimitás védelme alatt a fejére is olvasta azokat. Maupassant hiúsága viszont semmitől sem irtózott annyira, mint attól a gondolattól, hogy őt valaki könnyen hivő, vagy naiv embernek. Mai számunk 24 oldal.

Next