Budapesti Hírlap, 1896. február (16. évfolyam, 31-59. szám)

1896-02-01 / 31. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP, (el. k.) 1890. február 1. Azonban eszünk ágában sincs ebből szemrehányást csinálni a jegy­zőknek, tisztviselőknek és főispánnak, mert ezt olvassuk ma a magyar honvé­delmi minisztérium ujoncozási osztályá­nak volt főnökétől, ki huszonötéves tapasztalataira hivatkozik, hogy Fejér­­váry báró, cs. és kir. táborszernagy s 1884 óta m­. kir. honvédelmi miniszter „egyebek közt még azt is megcsele­­kedte, hogy főispánok és kormánypárti képviselők erkölcstelen befolyásának en­gedve, pártfogásába vette a katonaszabaditók ü­zelmeit, elnyomva azok további törvé­nyes üldözését, mert kormánypárti képviselők főkorteseinek a védkötelezettség alól vét­kes utón kibújt fiait kellett volna üldöznie és besoroltatnia.“ Úgy látszik, a példa hatott s talán Brassóban is kormánypárti kortesek a jegy­­zők és a szolgabírák, hiszen Brassóból még soha sem került ki más, mint kormány­­párti képviselő, a­kikből anyakönyvi felügyelők és miniszteri tanácsosok válnak az ilyen érdemekért, ha Fejér­­váry miniszter elnézi a szökést, a fő­ispán is elnézheti , tehát bocsánatot kérünk a főszolgabírónak és a jegy­zőknek, csak a katonaszökevények számára ne legyen bocsánat, azokat keményen meg kell büntetni. El kell őket fogatni zsandárokkal, kiknek a belügyminiszter és a honvédelmi mi­niszter parancsolnak. Talán érdemes lesz ezeket a dol­gokat eltagadni, ha valaki a miniszté­riumot meginterpellálná, hivatkozván Kvasics Péterre, ki tanúnak kínálkozik s egyebet sem óhajt, mint hogy mint rágalmazó és becsületsértő az esküdt­szék, vagy bármely törvényszék elé áll­hasson, hogy hónapok óta hangoztatott vádjait Fejérváry és Grom­on urak ellen bebizonyíthassa. Adjanak neki erre al­kalmat, igy őt bezárathatják s nem irhat többé, magukat pedig és az egés­z sza­lonnakereskedő vagyok. Exportálok az egész világra, kivéve a tropikus vidékeket, a hol tetszik tudni, nem esznek szalonnát . . . — Hát mit esznek? —■- kérdó Gelléri szórakozottan, a­kinek sejtelme sem volt ar­ról, hogy ki és mit beszél, hanem dolgozott. — Mit esznek? Tudja a ménkű. Sza­lonnát nem, az bizonyos . . . Buta kafferek. — Bizony kafferek, — helyesli Gelléri, azzal csönget és a belépő szolgához így szól: — Vigye át ezt a csomót az igazgató­hoz, aláírás végett. A szolga kimeg­r. Most nyílnak csak föl Gerzson ur szemei. — Hát uraságod nem az igazgató ? — Ó, dehogy. — Hát miért nem mondta meg? — Nem mondtam meg? szólt Gelléri, a ki csak éppen szivarra gyújtott s újra mun­kába merült. — Bizony nem mondta meg, úgy látszik, elfelejtette. — Bizony. — Hát kihez van szerencsém ?­­— Szerencséje? — No, már tetszik tudni, igy szokás mondani. ■— Bizony szokás. — Talán a titkár uraságod? — Az. —■ S hol az igazgató? — Balra, a második ajtó. — Köszönöm. — Alasszolgája. Ez a balra második nyírt pedig: Alpár. .Ro­busztus, hatalmas ember erélyes vonásokkal. — Mi tetszik ? Szól Alpár a belépőhöz. — Kérem, éli Szabó Gerzson ... Csak röviden. — Szabó ... — Ezt hallottam már. — Gerzson . . . — Ezt is. —• Szalonnakereskedő . . . — Ezt még nem. Nagyon röviden. (A fene egye meg ezt a Gellérit, megint az én nyakamra rázott egy embert —■ dünnyögi a szakállába.) — Tíz négyszögméter helyet kérek és a magyar szalonnaipar csodáit fogom bemutatni. — Tíz négyszögméter? szól Alpár pokoli nyugalommal — miért nem kér mindjárt tiz négyszögmérföldet ? — Rem­élem­, elég szerény vagyok . . . — Szerény, azt meg kell adni . . . — Gondolja meg, igazgató úr, a hét ve­zér alakja, paprikás szalonnából ... A lipót­városi bazilika paprikás szalonnából. — De kérem, ez mind meg van már ne­künk kenyérbélből kigyúrva. —­ De igazgató úr, mi köze a kenyérfél­nek a nemzet egyéniségéhez? Mig a paprikás szalonna nélkül el sem képzelhető . . . — Igazgató úr? — morogja magában Al­pár —­ csak hogy én nem vagyok ám igazgató. Az igazgató itt van a hetedik szám alatt . . . És ezzel Szabó Gerzson uramat szeren­csésen nyakába akasztja — Müller műszaki ta­nácsosnak. Müller óriási nyugalommal végighallgatja Szabó terjedelmes előadását és ekkor végzés­­szerüleg kimondja: — Tíz négyszögül­iternyi helyet nem ad­hatunk. Ha a kiállító egy négyszögméternyire szabja igényeit, akkor, tekintettel a hivatko­zott iparcikk fontosságára, a tárgyalások meg­indíthatók. — Egy négyszögméter ? — hüledezik Szabó. — nem vagyok tán bolond ? fölebbezek. Sipsitus a­­ badelvű kormányt és pártot minden rá­­fogás és gyanúsítás ellen tisztázhatják. A­mi pedig Brassó vármegyét il­leti, az messze hátul Erdélyben van, ott maradhat minden úgy, a­mint van. Nemzeti színészet. Budapest, jan. 31. Tudósítóink jelentik, hogy Nopcsa báró nagy hatással védelmezte ma a képviselőház­ban intendáns­ rendszerét Bartók Lajos ellen. Bartók alkalmasint nagyon megkönnyítette az intendáns úr dolgát. Hiszen magában az, ha valaki a képviselőháziban komolyan foglalkozik Nopcsa báró Intendansi működésével, olyan megtiszteltetés, a­melyért a báró úr hálás lehet. Mert másutt sehol ilyen szerencse nem érheti. Az opera is, a nemzeti színház is a sülyed­és olyan állapotában van, a­melyről Nopcsa báró nem is álmodik, mert hiszen nem ért­ ehhez a dologhoz. Az operában rendelke­zésére áll 875 ezer forint évi szubvenció. Ha egész éven mindennap játszanék, ak­kor is egyezer forintot fizetne rá az ország minden előadásra. De az opera csak hat hó­napon át játszik, abban is hetenkint csak né­gyet, egy esztendőben tehát 110—120 előadást rendez. Belekerül az álladalomnak egy-egy elő­adás 3125 írtjába. Menjetek el abba a szerencsét­len fénypalotába, nézzétek meg a leghíresebb elő­adását és mondjátok meg, megéri-e ezt a pénzt? Hát még a rendes mutatványai! És ily körül­mények közt egy évi oktalan ide-oda-kísérlete­­zés után ma is ott vagyunk, hogy a milleni­­umra Biankit kell ide szerződtetnie esti 500 írtért és Fumagallit másik esti 500 forintért, és még külön kell ez évre pótlékot kérnie, gon­dolom harmadfélszázezer forintot. A bolond nevet ennél olcsóbban is, meg lehetne ezer éves nemzetünk számára szerezni. De vigye a kánya azt a féleszű — aka­rom mondani fóltalián — félm­­agyar operát. Megszoktuk, hogy hozzá nem értő uraságok privát mulatsága legyen közköltségen. Most azonban már a nemzeti színház is bele­került a forgatagba. Ezt az intézetet egy érdekszö­vetség kormányozza. Az osztozik az estéken — ki mikor, mit és mennyit játszszék, — osztozik a szerepeken, gyakorol minden dologra befo­lyást, csinálja az előmenetelt, a hátramaradást. A színházhoz rá termett művész, a­ki meg­szolgálta pályafutását, be nem juthat. A bejárókat megrakják tehetségtelen színész­­iskolai növendékekkel. Ha még­is a nyil­vánosság pressziója alatt valaki bejut, mint p. o. Gerő Lina, gondoskodik a konzor­cium arról, hogy az illető szerepet ne kapjon. Gerő Lina január 1-je óta itt van s egyszer játszott ez idő alatt, s nem is tudni, mikor játszik megint. A játékrend a konzorcium ér­deke szerint az elmúlt évek sablonjából állí­tódik össze, így esik meg, hogy néha hetekig nem látni komolyabb irályi darabot, azután egy héten kapja az ember Aesopust, Otellót és Alkibiadeszt. Ki tudja miért? — Senki. Azután a játék! A mely darab valamely históriai stílust kívánna: mily tarkabarkaság. A legkülönbözőbb szellem, hang, modor és stílus járja. Sehol, még a segédszereplőkben sincsen semmi művészi egység, sem a beszéd­ben, sem a deklamációban, sem a mű eszmei vezetésében, felfogásában. A véletlen, egyesek ösztöne, a készültség és komolyság nagyon is különböző foka vezérlik a nagy költők alkotá­sainak előadását a nemzeti színházban. A csók előadását botrányosnak, a Fausst-ét lelketlen­nek lehet csak mondani. A modern dara­bok kivételek. Előfordul, hogy egyetegyet agyonütnek a konzorciális szereposztással, mint a Szuderman Pillangó csatáját; meg­esik, hogy az olyan hazaiból, a­mely nem kecsegtet biztos sikerrel, ez a konzor­cium kihúzza magát és előlépteti a bukásra azokat, a­kiktől a jobb szerepeket és jobb da­rabokat féltékenyen őrzi: Így volt az eset a Megyei Életben, melyből sajnosan nélkülöztük­­ Visváryt, Vizvárynét, Csillag Terézt és Helvey Laurát. De ha a modern darabokban mégis , érdekes sikereket tud a nemzeti színház el­érni, viszont meg kell vallani, hogy ezekben — a hölgyek öltözködése és modora dolgában — in­— Akkor forduljon az igazgatóhoz. Szabó uram akkorát ugrik, mintha pók­­ csípte volna meg. •— Hát uraságod sem igazgató ? Én több ajtón be nem kopogtatok. Müller csenget a szolgának. — János, vezesse be ezt az urat az igaz­gató úrhoz. Mire Szabó uram idejut, Gelléri már Al­­párnál is járt és az igazgatónak is referált a szalonaügyről. Szabó tehát belép és szól: — Szabó . . . Az igazgató egy papírdarabot vesz fel az­­ asztaláról s kérdi: 1­1 — Szabó Gerzson ? — Az. — Debrecenből ? — Onnan. — Paprikás szalonnát akar kiállítani ? —­­ízt — hüledezik Gerzson bátyánk. — A hét vezér . . . bazilika . . . — Igenis, kérem. — Nem lehet, Szabó úr. — Miért ? — Ön elfelejti, hogy a kiállítás tavasztól őszig tart, tehát a meleg szezonban. — Aztán? — Az ön szalonnavezérei elolvadnak. — Tyúr! az áldóját, erre nem gondol­tam . . . — Hanem, a­mi az egy négyszögül étert illeti . . . — Köszönöm, nem kell. Az nem ambí­cióm, hogy húsz métermázsa szalonnát az üve­gen keresztül nyaljanak ... A szalonna arra való, hogy megegyék, nem, hogy nézzék . . . Alázatom szolgája!

Next