Budapesti Hírlap, 1896. szeptember (16. évfolyam, 240-269. szám)
1896-09-01 / 240. szám
Kedd, szeptember , Budapest, 1896. XVI. évfolyam 240. sz. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 11 firt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hónapra 1 frt 80 kr. megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való naponta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. •? Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIIL, Rökk Szilárd utca 1. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Lobanov halála. Budapest, aug. 31. A fiatal cár mellől kidőlt egyik legmegbízhatóbb támasza, a külügyminiszter, Lobanov-Rosztovszkij Elek herceg. A váratlan halál a Kievbe utcáztában a cár udvari vonatán érte az agg államférfit. Alig volt még orosz külügyminiszter, kinek elhunytát nekünk magyaroknak igazabb okunk lett volna fájlalni. Az a békés politika, melyet a nagy birodalom követ s amely éppen a legutolsó cári látogatásban érte el egyik legfényesebb kifejezését, nem kis részben az ő munkája volt. Ha rágondolunk azokra a nehézségekre, melyek az utolsó időkben monarkiánk és a cár birodalma közt fölmerültek, ha tudjuk azt, hogy battenbergi Sándor detronizációja, tehát majdnem egy évtized óta keleten milyen forró a föld, el kell ismerni, hogy Lobanovnak nem kis tehetséggel kellett megáldva lennie, hogy elsimíthatta az ellentéteket és megőrizhette Európa békéjét, mely sokszor óráról-órára olyan erősen fenyegetve volt. Ennek a törekvésének betetőzése a cár körútja, amelynek azonban Lobanov nem érhette meg végét. Eredménye az a nekünk visszaajándékozott Rákóczi-kard is, amelyért először van lekötelezve nemzetünk az oroszok cárjának. Éppen ezért olyan nagy ránk nézve erkölcsi értéke. Lobanov halála Európa békeszerető népére nézve minden esetre nagy veszteség. Nem kétes ugyan, hogy utóda legalább egy időre azokat a nyomokat fogja követni, amelyeket előde maga után hagyott, a keleti kérdés mai stádiumában azonban minden nap hozhat valamely fordulatot, így éppen nem közömbös ránk nézve az, hogy a pétervári külügyi hivatalban olyan ember ül-e, aki a békének nem csupán barátja, hanem olyan férfi, aki az ellene támadókkal szemben föntartani is bírja. Lobanovról tudtuk, hogy megvan benne az az erkölcsi komolyság és az az erő, ami ehez szükséges; vájjon utódában meglesznek-e ezek a biztosítékok, az még nagy kérdés. Ha tekintetet vetünk keletre, azonnal látjuk azokat a nagy eshetőségeket, melyeknek ki vagyunk téve s a melyekkel szemben nagy biztosíték lett volna, ha Lobanovot nem éri éppen most a gyorskezü halál. Konstantinápolyból minden nap új zavarokat és új bonyodalmakat jelentenek, e mellett a török birodalom többi részében is minden van inkább, mint elégedettség és nyugalom. Bulgáriában meg-megújuló miniszterválság, Szerbia jóformán fenekestül föl van fordulva és nem képes rendes kerékvágásba jutni. Ezernyi casus belli, ha úgy akarjuk. Könnyebb, százszorta könynyebb lánggá szítani az amúgy is izzó parazsat, mint megóvni a békét. Nyugaton a harcravágyó franciák. A hármasszövetséget az olaszok veszteségei nem ingatták ugyan meg, de mind a mellett van okunk sajnálni a veszteséget, mely elsősorban az utazó cárt érte. Kétségtelen, hogy a dolog politikai oldalát figyelmen kívül hagyva is, nevezetes ez esemény, mely a maga váratlanságával lehetetlen, hogy mélyen meg ne indítsa az ifjú cárt. Ne figyelmeztesse arra, hogy mindnyájan emberek vagyunk és közöttünk még a legmagasabban állók is ki vannak téve csapásoknak és veszteségeknek. A Romanovok sarjadékainak ugyan más tragédiához is hozzá kell szokva lenni és más csapásokkal is vértezve kell szembe nézni. De az, ki az élet tavaszán áll, mégis leginkább érzi az első veszteségeket. 1. Lobanov pályája ment volt azoktól a foltoktól és botlásoktól, melyek nem egy orosz diplomata útját jelzik. Hű volt urához és szerencsés kézzel egyenlítette ki azokat az ellentéteket, melyek hazáját összeütközésbe hozhatták volna a hármas szövetség érdekeivel. Megmutatta, hogy Oroszország lehet imponáló akkor is, ha a béke eredményeire, nem pedig a háború kétes sikereire törekszik. Szerencsés volt, mert munkásságát eredmények közo nt A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A föld. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Terebélyes lombú, poros akácoktól szegélyzett homokos utón kocsiztunk előre. — Jobbra-balra mérhetetlen sikság, nem futóhomok, hanem puha, termő fekete föld, aranysárga búza táblák,*» zöldelő zab vetések — néhol meg kivillant egy darab ugar föld, tarkáivá színes vadvirágokkal. Odább legelő következett, fehérszőrű, jámbor tehenek lustálkodtak az izzó fénzű nap melegében, a csordás széles peremű szalmakalapját mélyen szemére húzva támaszkodott nagy kampós botjára. A szemhatár alján alacsony fasor látszott, homályosan, mintha finom ködbe volna burkolva az egész. Az öreg Bogdány kinyújtotta felé karját és büszke elégedett hangon mondta: — Látja öcsém azokat a nyárfákat? Ott a határom! A szélső tanyám is ott van, a ménesem is. A gulyám itt össze-vissza, a juhok az érparti tarlón. — Pompás birkamosót épített tavaly a német, gőzbirkamosót. Szegény fővárosi lelkembe beköltözött a sápadt irigység. Két friss vérű szürke röpítette a könnyű homokfutót, — a jóképű kocsis olykor megsuhintotta ostorát, — az öreg meg tovább dicsekedett, nem az én kedvemért, hanem, hogy a maga lelkét fűrcsülgesse elégedett jólétében. — Hét liz ezt úgy szántogattuk össze öcsém. A szépapám bocskoros paraszt volt, az öreg apám már kékbeli ember, — én meg öcsém — polgár. Polgár és nem ur. Ur a szolgabiró, a polgármester, az ügyvéd is úr, akinek nyolcszáz forint konvenciót fizetek évenként. Ők az urak és köszönök is nekik, ha találkozom. A diplomát becsülöm öcsém, — a tudományt nem veri el a jég, sem meg nem emészti a göböly — hanem azért így is jó. Egy kicsit elhallgatott. Napsütötte kemény arcán meglátszott, hogy „így is jó.“ Régi, belémrögzött vágyaim jutottak eszembe s csend és nyugodalmas élet után sóvárgó lelkem kicsit exaltált szavakban, tört utat magának : — Csak „így jó“ bátyám. Mi odafönn éveken át izzadunk, szűkölködünk, úri pompában kényeskedünk, mások lábakapcája vagyunk és mi az eredmény? Elégedetlen, üres szív, örökös gond és fáradt idegzet. Boldog volnék, ha negyedrészét bírnám annak, amiben most a szemem gyönyörködik. Vagyannyi sem, — csak egy kis csendes tanya, békés családi tűzhely — itt ebben a fönséges és véghetetlen nyugalomban, ahol az ember lelke üdén, tisztán és áhitatosan érzi az Istenség közellétét. Csak ez boldogít, — a többi fáraszt, — a zaj unalmassá válik s az emberek lázas vergődése elzsibbasztja lelkünk jobb felét. Az öreg maga elé nézett. — Lehet, hogy igaza van öcsém, lehet, hogy nincs. Én nem ismerem a maguk életét, maga nem az enyémet. És lássa, az én egyszerű eszem mégis azt képzeli, hogy nincs a diplománál nagyobb kincs. Három fiam van, derék, szép szál fiuk, kettő házas is, jól gazdálkodnak, de néha mégis fáj a lelkem, hogy egyik sem tanult. Nincs diplomájuk, öcsémnek sohasem kell félnie semmi csapástól. A fejében a kenyere. — A diplomát emlegeti bátyám — mondtam keserűen mosolyogva — a diplomát? Vájjon a diplomából megélnek-e gyerekeim? Ha családom volna és ha fiatal koromban szólítana magához az Isten, min osztozkodnának, mi biztosítana számukra gondtalan életet? az a kutyabőr, aminek az értéke velem együtt megsemmisül? Csak a föld marad meg bátyám, csak a föld háládatos! Az öreg elhallgatott. Elmerült szeme a föld áldásán, a tanyai kis kastély kifehérlett már a zöld fák közül, a sárgás szőrű lompos komondor ott ugrált a kocsi körül, a barátságos füst gomolygott a cserepes tető felett. Berobogtunk a nyitott, zöldrácsos kapun, a kocsi egyet fordult és megállt az oszlopos tornác előtt. Míg lekászolódtunk róla, az öreg Bogdány jókedvűen magyarázgatott. — Ezt a kis házacskát magamnak építtettem. Hat szobácska van benne, ha néha jó embereim meglátogatnak. A széleken fiaim a gazdák, itt csak a legkisebb marad közelebben, ez a középső tag az övé marad halálom után. Azt hiszem, hogy most mindnyájan együtt vannak. A szobában mindenesetre voltak emberek. A tornácra durva, veszekedő hangok hallatszottak ki, erős, kiállhatatlan hangzavar, mint mikor szenvedélyes disputa közben egyszerre többen beszélnek. Az öreg megcsóválta a fejét és megállt egy pillanatra: — Már megint pörölnek, ha nem vagyok köztük, mindig pörölnek. Mai számunk 18 oldal.