Budapesti Hírlap, 1897. január (17. évfolyam, 1-31. szám)

1897-01-01 / 1. szám

Budapest, 1897 XVII. évfolyam 1. sz Péntek, január 1. Előfizetési árak: Égisz évi­g 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon fik. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill., Rökk Szilárd­ utca 4. se. Hirdetések nonparellte-számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Bolygó fordulása. Budapest, dec. 31. Futva forog földünk tekéje s a­hol már volt, oda visszatér újra, de a meg­ismételt idővel elvénül magára planéta és rajta minden, a mi élő. Őszbe ha csavarodott, új tavaszra nyílik. Bubá­­nat­a kit ért, remény biztatja, élete ha fogy, föltámadást remél. Örökös a föld­nek forgása és örök rajta az élet. Új esztendő reggelére virradtunk, új ezredév kezdetébe léptünk, a jövőt kutató észszel tekintünk a magas égen tündöklő napra. Mit hoz nekünk? Ad-e kívánt szerencsét? Álmodott boldogsá­got változtat-e valóvá? Vágyak és ter­vek egy szebb jövőt festenek képzele­tünkben. A fáradt ember pihenést, a be­teg egészséget, a szegény gazdagságot, a szomorú vigasztalást, az elhagyott segítséget s a szerető az együttlét bol­dogságát kéri. Kik a társaságban szerepelnek, azoknak soha sem elég a tisz­telet, kik a közügyeket intézik, több hatalomra és becsülésre vágynak, ural­kodók és nemzetek a nagyobb dicső­séget szomjúhozzák. Minden kebelből kitör a kívánság: csak jót, csak szé­pet, földi üdvösséget adjon az uj esztendő, ígéretekben pazar, beváltásban fu­kar a jövő. Mindenki iparkodik előre s az egyes ember sorsának nagyobb ré­szét maga intézi. Népeknek ilyen sza­bad akaratja nincsen, áramlatok sodor­ják az emberek tömegét ide s tova s gyakran jutnak egymással összeütkö­zésbe. A békét és barátságot, melyet fejedelmek és kormányok hirdetnek, gyakran pártoskodás és háborúság váltja föl s valamint a állandó egyensúlyban nem maradhass derűjét szelek és viharok váltják föl, azonkép­­pen a nemzetek történetében sincs tartós nyugalom, sőt inkább az esz­mék és erők örökös mérkőzése vagyon. Marsz az új esztendőnek vezető csillaga, a naptárok így beszélik. Mi­kor még asztrológusok adtak tanácsot a királyoknak, a planétákból olvasták ki a népek jövőjét. Marsz, a csillag, legjobban hasonlít földünkhöz, Marsz, a hadak istene, l­ginkább megfelel a fegyverzett népek k­k szellemének. Mit követel a francia köztársaság? Kétszáz milliót hadi­hajókra, uj tüzérséget, gyorstüzelőt, messzelövőt, s uj zászló­aljakat ! A német császár is csak azt teszi, neki is uj ágyú kellene, s hadi­hajók. Királyunk Bécsben tanácsot ül tábornokaival, s csak nyolcvan millió forintot kívánnak az uj szerkezetű gé­pekre, melyek hét kilométerre ötször lőnek percenkint. Békepolitikának ez sok is, drága is, s a militarizmus mér­­téktelensége egész Európát pauperiz­­musba s veszedelembe dönti. S a­hol még udvari csillagjós van, mit jósol a szultánnak Marszból ? Keleti békét, vagy keleti háborút ? Boldog uralkodást, vagy boldogtalan bukást? Szorongva tekin­tünk napkeletre, mert a felhőkből vé­resen kel ki az új esztendő napja. Ne lássunk háborút, múljék el ró­lunk minden fenyegetése ártatlanul. Mire valók lennének az európai szö­vetségek, hármas és kettős, fejedelmek barátkozása, diplomaták értekezése, népek parlamenti tanácskozása, ha nem tudnák föntartani a békét? A m­onar­­kizmus oly erős az öreg Európában, hogy száz esztendővel a francia forra­dalom előtt nem volt erősebb, mint száz évvel utána. A köztársasági pél­dát Franciaországban huszonöt év alatt senki sem utánozta, az eszme nem hó­dit s a köztársaság Párisban ada­­lom és királyság által van vi. ..igez­­tetve, elgyöngült, mert sem az elvesz­tett tartományokat visszaszerezni nem bírta, sem dicsőséget nem hozott, sem nagyobb szabadságot és boldogságot a népnek nem szerzett. A reszpublika is for­ma, úgy mint a parlament s az a kérdés, vetetlenkedésnél. Addig, mert tanultságának, szervező talentumának, energiájának hire volt, sokan látták benne Niel marsall hadügyminisz­ter utódját. Most leszámoltak vele. A republi­kánusok és royalisták ellenben a jövő emberé­nek nézték és szerepet szántak neki, ha majdan a várt idő közeledik. Ez a Trochu pályája a francia-porosz há­borúig, 1870. augusztusáig. És ha Szedán nincs, Trochu, mint mellőzött, félreismert, üldözött talentum száll a sírba, sajnáltán, megsiratot­­tan. A császárság alatt nem játszhatott szere­pet, nem juthatott olyan helyzetbe, hogy in­tézze a dolgokat. Talán nem is kívánkozott jelentősebb szerepre. Nem csinált titkot roya­lista érzelmeiből. A császárság intézményeit még alkalom híján is szigorúan kritizálta.Nem­csak a katonasággal volt elégületlen, de a polgár­ társadalommal is ; nemcsak az intéz­ményeket ítélte el, de az erkölcsöket is. Mi­nél nagyobb szerepet kezdett Eugenia csá­szárné a közdolgokban játszani. Trochu annál hangosabban, annál kelletlenebbül dobogott. A „megvesztegetően szép idegen asszony“ uralmával nem tudott kibékülni soha. Nem kohol és terjeszt rágalmakat a szerencsés „spanyol nőről“, a­kit az uralkodó szeszélye emelt a francia trónra, sőt erkölcseinek tisztasága, magaviseletének he­lyessége mellett tanúskodik, de uralmát mégis kárhozatosnak tartja a közdolgokban és a magánerkölcsökben egyaránt. Az egyszerű, a kevéssel beérő, a meditáló breton katona Eugé­niát teszi felelőssé mindazért a pompáért, ke­resett, fényeskedő ízlésért­, mohó vagyon- és gyönyörvágyért, a­mely a második császárság társadalmát osztály- és nem-különbség nélkül BUDAPESTI HÍRLAP Trochu emlékiratai. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Trochu tábornok, a párisi helyőrség fő­nöke a császárság utolsó napjaiban, azután Páris ostroma alatt a nemzeti védelem katona és polgári feje, egy pár hónappal ezelőtt halt meg Toursz-ban, csöndes visszavonultságban. A nemzeti katasztrófa megőrölte őt is; életének utolsó negyedszázadában voltaképpen halott, a­ki a sírból jár föl kísérteni magát — igazoló írásokkal. Az a két vaskos kötet, a­mely Hát­rahagyott munkák cím alatt jelent meg, e kény­szerű remeteség hosszú, egyhangú időszaká­ban született. A vaskosabb első kötet a csá­szárság kimúlását és Páris ostromának körül­ményeit magyarázza aprólékos részletezéssel. Ez az időpont az, a­melyben Trochu arányta­­lanul rövid ideig, szinte csak fél esztendőn át,jelen­tős személy volt, fontos szerepet játszott, sütkére­zett a népszerűség verefényében, hogy aztán mint megrágalmazott, a közvélemény által el­marasztalt áruló örökre elvonuljon a cselekvés mezejéről. A véres katasztrófának, a­mely a nagy nemzetet a porosz-francia háborúban érte, ő az áldozata, ő a konvencionális bűn­bak, a­kinek tiszte minden nemzeti szeren­csétlenséget kellőképpen megokolni. A Trochu pályájának ebben van szomorú érdekessége.Hogy igazi katona talentum és hogy becsületes ember volt, az vitathatatlan, arról emlékiratai a leg­­tamásabbat is tökéletesen meggyőzhetik. A sze­rencse azonban nem fogta szárnyai alá életé­nek egyetlen szakában sem. A­míg csak vár­tak tőle valamit, talentuma és energiája többet ígért, mint a­mennyit akár ereje mér­tékénél fogva, akár a viszonyok miatt bevált­hatott. A második császárság két évtizednyi érájában, bár váltig katona talentumát és rá­termettségét emlegetik, nem játszott jelentős szerepet a francia hadseregben, a­mely pedig akkor kiváló tehetségekkel nem dicsekedhetett. Igaz, hogy ezért leginkább magára vethet; nem volt stréber, nem úszott a kedvező árral. Bár 1840 óta részt vett Franciaország mindenik hadivállalatában, csak gyalogsági felügyelő tá­bornoki rangban, amolyan kezelőtiszt a hadügy­minisztérium mellett. De hát royalista gyanúban állott és e gyanúsítás ellen nemcsak nem tilta­kozott, de magaviseletével akaratlanul meg­­erősítette azt. Midőn III. Napolen császárrá választatta magát , ellene szavazott kötelesség­­érzetből, holott nem republikánus. Aztán a császárság egész élete alatt a dolgok tartha­tatlanságát feszegette, Kasszandra szerepét játszotta. A diadalmas krími és olasz hadjára­tok után, a­mikor a faji önszeretet azzal tet­­szelgett, hogy a második császárság légiói vi­tézségben, fegyelemben, kitartásban nem en­gednek a nagy Napóleon veteránjainak, a­mi­kor hivatalosan azt hirdették, hogy Franciaor­szág mindig kész bármely európai hatalommal megmérkőzni, kimutatta, hogy a dicsért, a dé­delgetett hadsereg valamely esetleges háborúban reformok nélkül csak vereségre számíthat. A fran­cia-porosz háború igazolta mindenben a szigorú kritikát, de Trochut nem tette sem kedvesebb, sem kapósabb emberré az imperialisták táborá­ban. A hivatalos Franciaország nem látott egyebet a támadásban föltűnést vadászó ok­ Mai számunk 20 oldal.

Next