Budapesti Hírlap, 1897. április (17. évfolyam, 92-120. szám)
1897-04-01 / 92. szám
f Budapest, 1897. XVII. évfolyam 92. sz. Péntek, április 2. Eltfrltetési árak: Egész évre 11 frt, félévre 7 fr. fdévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Yin., Stökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellte - számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 1t kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Három Andrássy, Budapest, ápr. 1. - A minap mondott le képviselői állásáról Géza gróf, nem valóságos öszszeférhetetlensége, csak összeférhetetlen kényelmetlensége miatt. Kényszerűség nem volt elhatározásában, de annál több jóizlés és gavallérság. Tegnap keltett nagy föltünést Tivadar gróf, mint az inkompatibilitási bizottság elnöke, véleményének önállóságával és azzal az elszántsággal, melylyel e véleményének erkölcsi súlyát elnöki székéből latba vetette. Ma közöljük Gyula gróf beszédét, melyet a rozsnyói választók előtt mondott, s mely ugyanezt a témát, az összeférhetetlenséget feszegeti, oly kijelentés kíséretében, hogy a képviselőház függetlenségét, vagy ha csak e függetlenség reputációját is, de immár itt az ideje, hogy megvédelmezzük, különben veszendő és nagy kárt hozhat az egész országra. Véletlenség-e ez, hogy az Andrássyak föltámadnak egy szellem ellen, amely közéletünkben eddig föltétlenül uralkodott és erősen pusztított ? Nem valószínű, hogy véletlenség legyen. Ellenkezőleg, a megfontolás és tervszerűség bélyegét viseli magán az Andrássyak cselekedete. Mintha megrontott öröküket, atyjuk hagyatékát követelnék vissza a Tiszáktól. Mert nem szabad felejtenünk, hogy az ő dolgukkal párhuzamosan lépett ki Tisza István gróf a napokban kétszer. Egyszer személyes kérdésben, egyszer pedig, hogy heves egyházpolitikai filippikával rácsapván az ellenzékekre, a miniszterelnök politikai következetességének, politikai férfiasságának és politikai becsületességének glorifikációjával végezze beszédét. A miniszterelnök alatt itt kétségkívül a rendszert kell értenünk, a melynek keretében Tisza István gróf költségvetést és bizalmat szavaz. Ezt a szombaton mondott beszédét kiegészíti a hétfői, a melyet személyes kérdésben hallottunk tőle. Ebben — Kálmán Károly képviselő provokációjára — biztosította a Házat arról, hogy közgazdasági tevékenységének és szereplésének saját egyéni érdeke szempontjából egyéb következménye nem volt, mint hogy nem éppen extravagáns igényeihez képest, a maga emberségéből, saját munkája után tisztességesen mererintett. Hozzátette, hogy, ha bárki azt állítaná, hogy az ő politikai szereplése bármi összefüggésben áll közgazdasági tevékenységével (ő ténykedést mondott itt) , az a legvakmerőbben rágalmaz. Nem lehet szónk ahhoz, ami e kijelentésben Tisza István gróf egyéni dolga, ami nem lehet megjegyzések tárgya. Nem abban, amit mondott, hanem abban, hogy elmondta és ahogy mondta, látjuk a jellemzetességet. Ebben rejlik az a momentum, amelyből kidomborodik az a világnézet, amelylyel ma szemben áll az Andrássyaké. Tisza István föltétlen bizalmi szavazatával és harcias kedvével oszlopa a rendszernek és szellemének,amelyet az Andrássyak a komoly gyógyításra megérettnek tartanak. Két áramlat ez a szabadelvűek tengerében, amelynek egymással szemben kell találkoznia. Két fölfogás a közdolgok intézésében és szolgálatában. Nem új dolog ez. Az Andrássyak hagyománya a lovagias fölfogás a politikában, szemben a kalmár fölfogással. Tudok rá a múltból egy esetet. Még a kiegyezés előtti időben Andrássy Gyula gróf meglátogatta egyik személyes és politikai barátját, aki előkelő, szereplő férfiú, gazdasági kérdésekben szaktekintély volt. Te olyan pénzember-féle vagy, így szólt hozzá, adhatnál nekem tanácsot. Van valamely pénzem, mibe fektessem bele ? A pénzember egy kis gondolkozás után így szólt: — Neked sem adhatok más tanácsot, mint amit magam követek: végyl lánchídrészvényt. — De hiszen az nagyon roszszul áll. — Igen, most. De ha meg tudjuk csinálni a kiegyezést, a magyar kormány egyik első dolga sőt kötelessége lesz, megváltani a lánchíd szabadalmát, dolog érdemére nézve mindegy. Elég az, hogy most harmadszor kezdődik az öldöklés és immár ideje, hogy belássa az egész világ, hogy a török kormány vagy szántszándékkal irtja az örmény lakosságot, vagy pedig tehetetlen arra, hogy megutalmazza sok ezer alattvalójának életét. Ideje volna, hogy Európa komolyan beleavatkozzék ebbe a dologba — — ha ugyan egyáltalán létezik Európa. Tokatban kezdődött a mészárlás, onnan majd csakhamar átszármazik Konstantinápolyba. Ezt mindenki sejti, erről mindenki suttog, a nagykövetek ismét hosszadalmas tanácskozásokat tartanak, erős katonai őrség cirkál a városban és a szerencsétlen lakosság, mely két év óta kereset nélkül van, nem tudja már, min keseregjen jobban : azon-e, hogy nem tud kenyeret adni gyerekeinek, vagy pedig a rémes gyilkoláson, amely most újra fenyegeti. Kijelentem egész nyíltan, hogy sok ezer ember kiontott vére a nagyhatalmak követségeinek lelkiismeretét terheli. Meg akarom okolni ezt a vádat. Amidőn 1895-ben megtörtént a mészárlás az örmény hegyek közt s a török kormány egyszerűen letagadta, hogy valami vérontás esett volna, akkor néhány száz örmény a portához ment, hogy kérvényt adjon át a nagyvezírhez. A küldöttséget nem bocsátották a hatalmas férfiú elé. Ez annyira fölháborította az amúgy is ingerült tömeget, hogy az őrség A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Az örmény mozgalom Törökországban. Irta egy konstantinápolyi újságíró. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Konstantinápoly, márc. 31. Nincs több olyan város a földön, amely néhány rövid év alatt annyi megpróbáltatáson ment volna keresztül, mint Konstantinápoly. Minden év új csapást hozott a városra. A vesztegzárra, amely minden érintkezést megszakított a főváros és a vidék között, a kolera, majd a földrengés következett, azután az örmények lázadása, amely a fogadott kurdcsőcselék okozta irtózatos vérengzésbe fúlt. Ezek oly csapások, amelyek egyike is alkalmas arra, hogy egy várost elpusztítson, de Konstantinápoly szerencsétlensége mégsem ezekben csúcsosodik. Borzalmasabb és bénitóbb, kereskedelmet és életet gyilkolóbb az az örökös rettegés, amely megszállta Konstantinápoly lakosságát. A katona bátran szállhat harcba és egy idege sem rándul meg, a midőn szemtől-szemben látja a halált, de a lesből támadó és rögtön eltűnő ellenségtől elsáppad a legbátrabb is, mert a leselkedő gyilkostól egy pillanatra sem lehet bátorságban. Ez a helyzet most Konstantinápolyban, amióta az örmények bombával és dinamittal kezdtek dolgozni a török rabság lerázására. És az örmények kénytelenek voltak ilyen eszközökhöz nyúlni: a kétségbeesés adta kezökbe a romboló anyagot. Népes küldöttséget menesztettek a portához, amely erre azzal felelt, hogy, úgyszólván a nagykövetek szemeláttára, lemészároltatott száz meg száz ártatlan embert — a bűnösök természetesen gondoskodtak róla, hogy bajuk ne essék. Most utánútfélen új örmény lázongást és új vérontást látnak Konstantinápolyban és az európai idegen remegve kérdi, hogy vájjon a kurdok most csak az örményeket fogják-e agyonütni? Hogy nem oktalan félelem az, amely megbánít minden életnyilvánulást Konstantinápolyban, mutatja a nagykövetek példája. Ezek félnek ugyanis a legjobban, különösen az orosz nagykövet. Valamennyi nagykövetség, már hónapok óta, körülbelül ötven, Aliig fölfegyverkezett matrózzal őrizteti palotáját — éppen csak a német nagykövet tüntet azzal, hogy nem fél és nem védekezik. A nagyköveteknek ez a gondolkozása a személyes biztosságukról bizonyára kevéssé alkalmas arra, hogy megnyugtatóig hasson a lakosságra. És mint 1895. szeptember havában és 1896. augusztusában, most már harmadszor is elkezdődtek a mészárlások Kis-Ázsiában. Tokaiban tömegesen öbelösték az örményeket. Hogy százat ütöttek-e agyon, mint a törökök mondják,» vagy ezeret, mint az örmények állítják, a Mai számunk 16 oldal. »k