Budapesti Hírlap, 1897. április (17. évfolyam, 92-120. szám)
1897-04-01 / 92. szám
4 BUDAPESTI HÍRLAP, (92. sz.) 1897. április 2. Andrássy Gyula az összeférhetetlenekről. Budapest, ápr. 1. Andrássy Gyula gróf beszédéből, melyet március 30-án Rozsnyón mondott, mint a szabadelvű párt jelöltje, a következő részt közöljük: A szabadelvű párt egyik legnagyobb kötelessége a magyar nemzet politikai élete jó hírének megőrzése és annak megakadályozása, hogy ama látszat keletkezhessék, mintha a mai rendszer a magánérdekek kihasználásán alapulna. Nagy és végzetes baj az, ha a közvéleményben ama nézet kezd lábra kapni, mintha a parlament határozatai nem hazafiús tekintetek, nem a közérdekből merített indító okok alapján hozatnának, hanem a képviselők vagyoni függésének behatása alatt keletkeznének. Csaknem minden törvény áldozatokkal, zaklatásokkal is jár. Ha a parlamentnek, mely e törvényeket hozza, erkölcsi tekintélye nem nyugtatja meg a kedélyeket; ha nincs meg az a meggyőződés, hogy a sokszor népszerűtlen határozmányok tiszta meggyőződésből fakadnak; ha eredetük tisztasága gyanúsítható , akkor a törvények nem fognak kellő tiszteletben részesülni, akkor megrezzen az állam rendje s üveglábon áll a társadalom, melynek törvényhozó testülete hitelvesztett. Ha nálunk a politikai vezérelemek erkölcsi integritása érintve lenne, ez nemzeti katasztrófához vezetne. Baj ez mindenütt, de másutt, ha bizonyos osztályok le is járják magukat, mindig vannak olyan új elemek, melyek amazok szerepét sikerrel vihetik tovább. Ki merne azonban arról jótállani, hogy az ilyen új elemek nálunk magyarok is lennének ? Ha a középosztály tekintélyén csorba esnék, honnét vennék az őt pótló erőket? Magyarok lennének-e azok ? De nem festek-e ördögöt a falra, midőn ezen veszedelemről beszélek, midőn azon kérdéssel foglalkozom : vájjon veszélyeztetve van-e a ma uralkodó rétegek hírneve? Sajnos, meggyőződésem szerint, e veszedelem létezik. E veszedelem előidézésében több körülmény játszik össze. Először, sajnos, tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben több úgynevezett cause celebre jött elő. Társadalmunk, politikai életünk nem romlottabb, mint másutt. De a modern gazdasági élet nagy előnyei mellett nálunk is mutatkoznak hátrányai. Egyrészt a vágy gyorsan meggazdagodni, mely társadalmunkon erőt vett, a sok gazdasági és börzekrízis, másrészt az állam gazdasági jelentőségének óriási növekedése, melynek következtében számtalan alkalom nyílik a politikában nyereségre szert tenni; a politikai pályára vonzott itt, mint mindenütt másutt, sok oly egyént, aki e lehetőséggel élni is akar, akinek célja a nyerészkedés. Az így előforduló tényleges visszaéléseken kívül, melyek természetesen árnyat vetnek a politikai életre, ürügyet, alkalmat ad a gyanúsításra ama másik körülmény, hogy mindig szaporodik ama képviselők száma, kik az állammal sűrű összeköttetésben álló intézeteknél vannak alkalmazva. E jelenség is természetes. Gazdasági életünk intenzivitásából és abból ered, hogy nálunk még kevés a nehezebb feladatok megoldására alkalmatos ember és így az alkalmatos embert mindenhol fölhasználják. E foglalkozások a legtisztességesebbek lehetnek, az egyének a legkifogástalanabbak, de nagy számuk alkalmat ad a gyanúsításra, a piszkolódásra, gyakran a világos rágalomra. Nagy számuk, ha mást nem, a parlament teljes függetlenségének látszatát veszélyezteti. A harmadik körülmény, mely az előbb említett veszedelmet előidézni segíti, az ellenzék keserűsége, azon nagyító üveg, melyet annak hosszú meddősége kölcsönöz. Harminc évig egy rendszer, egy párt uralkodott. Ha magába száll az ellenzéki politikus, azt is el kell ismernie, hogy még egyszer annyi időt kell várni, míg érvényesülhet. Ebbéli keserűségükben az ellenzék közül sokan elvesztették objektivitásukat és mindent feketébben látnak a valóságnál. Mások rendszerből, számításból piszkolódnak, mert csak a többség becsületének árán vélnek győzedelmeskedhetni, így napról-napra hallja a közvélemény parlamentben, sajtóban, korcsmában egyaránt, hogy a szabadelvű párt korrumpált, hogy a politikában az anyagi érdekek dominálnak. Mindez okok együtt komoly helyzetet teremtettek, olyat, melylyel számolnunk kell. Kötelességünk a nemzet hírnevét veszélyeztető fejlődést megakasztani. Előljárni itt is a többség föladata. A többség felelős mindazért, ami történik vagy mulasztatik. Kívánatos volna, ha az ellenzék e nagy feladatban közreműködnék, ha a fölmerülő egyes incidenseket nem túlozná, ha kevesebb szenvedéllyel és több objektivitással járna el. Ne felejtsék, hogy a nemzet hírnevének kérdése nem lehet pártkérdés, hogy az mindnyájunk osztatlan kincse. Még önző szempontból sem helyes ama túlzás, amelybe esnek. Igen csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy a többség megpiszkításából önmaguk tisztán kerülhetnek ki. Ha a vezető rétegek iránt való tiszteletet aláássák az országban, maguk alatt vágják el a fát, mert ők is ugyanama réteghez tartoznak, melyhez a többség. Nincs az úgy nálunk, mint gyakran volt másutt, hogy a politikai pártok külön társadalmi osztályokból kerülnek ki; nálunk egyedek, eltérő nézetű egyedek állanak egymással szemközt, nem osztályok. Nálunk a politikai élet vezérelemei mind a magyar középosztályból kerülnek ki. Ha tehát ez osztály többségének tekintélye szenved, az egész osztály tekintélye is fog szenvedni és vele a kisebbségé. Annál kevésbbé kerülhető ez el, mert minden elfogulatlan látja, hogy a visszaélések nem képezik egyik párt monopóliumát sem. Szívem mélyéből kívánom, hogy a jobbak legalább odaát az általános gyanúsításokat ne védjék ; kérve kérem is őket, ne kölcsönözzék tekintélyöket ilyen romboló munkához. De a feladat oroszlánrésze mindenesetre a mienk. Mentől alaposabban végezzük a reánk eső részt, annál több joggal követelhetjük az ellenzéktől is a higgadtságot és objektivitást. De hát mit tegyünk mi? Elsősorban és teljes erővel kell minden visszaéléssel szemben fellépni, nem szabad gyáván, az esetleges igazságtalanul megtámadott egyént elejteni. De ahol a hiba bizonyos, párttekintetnek, egyéni tekintetnek létezni nem szabad. Másodszor alkalmazni kell azt a törvényt, mely a képviselő függetlenségét akarja megóvni, igaz értelmében, ama szellemben, melyben az hozatott. Nem tagadom, hogy az ilyen alkalmazás sok hátránynyal is járhat , hogy sokak iránt talán némi méltatlanság is lehet ebben, mert jóhiszeműleg vállaltak olyan állásokat, melyeket sem ők, sem mások nem tartottak összeférhetetleneknek a képviselőséggel. Megtörténhetik továbbá, hogy vagy a törvényhozás, vagy az egyes vállalatok lesznek kénytelenek olyan egyéneket nélkülözni, kik itt is, ott is beváltak, itt is ott is használhattak, hogy talán egyesek gazdasági exisztenciája is károsulni fog. De azt hiszem, mindezen opportunitási tekintetek fölé kell helyezni a magyar politikai élet hírnevének első rangú érdekét. Nem kell a törvénybe olyat bemagyarázni, ami nincs benne, de alkalmazni kell azt, ami benne van. Ha a törvény rossz volna, változtatni kell rajta, míg azonban érvényes, végre kell hajtani. Nézetem szerint a törvényt nem kell enyhíteni, hanem világosabbá, szabatosabbá kell tenni, úgy, hogy kevesebb félreértésre adjon alkalmat. Ha e mellett kellő erővel és fölháborodással visszautasítjuk mindig a nemzet reputációján gázoló néptribunokat, ha, midőn bebizonyítjuk tettekkel, hogy még annak látszatától is akarunk óvakodni, mintha kormányrendszerünket egyes képviselők vagyoni függése által akarnánk föntartani, ugyanakkor erős frontot csinálunk a sárral dobálók fajtájának, akkor megtettük azt, amit tőlünk a nemzet ez irányban várhat. Még csak egy szót- ez ügyről, melyről beszélnem rosszul esett, de kötelesség volt. Midőn magamat erre elhatároztam, megfontoltam, nem lesz-e fölszólalásomnak az a hatása, mintha én is pálcát törnék politikai életünk tisztasága fölött. Ezért emelem ismételten ki, hogy nem az késztet szólásra, mintha erkölcsi állapotainkat rosszabbaknak tartanám más országokénál, hanem azon meggyőződés, hogy a parlament tekintélyének sülyedése nagyobb hátrányokkal járna nálunk, mint másutt és amaz aggodalom, hogy különleges viszonyainknál fogva nagyobb azon veszedelem, hogy az egyes hibák az egész rendszer diszkreditálására használtatnak föl. Megfigyelve ugyanis a történelmet, arra az eredményre jutottam, hogy ezen veszedelem ott a legnagyobb, ahol oly pártok vannak, melyek a kormányból ki vannak zárva, nem viselnek semmi felelősséget a múltért, és a jövőben csak nagy krízisektől és fölforgatásoktól remélnek sikert, nak alkalmától megfosztanák atanítóképző hallgatóit, sőt szükségesnek tartja, hogy a német nyelvet elsajátítsák a református tanítók, mert ezzel a művelődésnek új forrása nyílik meg előttük. Dégenfeld József gróf nem szeretné, ha az egyházkerületnek ezt a kérdését hazafiaskodásnak tekintenék. Nem arról van szó, hogy szükséges-e a német nyelv, hanem arról, hogy a debreceni tanítóképzőben abszolúte nem képesek megtanulni a növendékek a nyelvet. És éppen ezért merült föl a német nyelv kiküszöbölésének gondolata. Tisza Kálmán inti a konventet, hogy ne kérjen olyant, ami a törvénynyel ellenkezik. A német nyelv eltörlése által maga a konvent degradálná a debreceni tanítóképzőt azáltal, hogy benne a hallgatók nem szerezhetnének olyan képesítést, mint az állami intézetekben. Szó sem lehet a német nyelv eltörléséről, mert az országos tanterv és a törvény előírja a német nyelv kötelező tanítását. Tehát a konvent nem határozhat ebben a kérdésben. A konvent ezután letárgyalta a népiskolai tanítóképesítés és a tanítói körpótlékok biztosításának ügyét. A tanügyi bizottság javaslatára kimondotta, hogy a gimnáziumokban az egyes tantárgyakat egyöntetű tankönyvekből tanítsák s egy tárgy számára ugyanabban az intézetben lehetőleg egy szerző munkáit használják. A nem református középiskolákba járó református növendékek vallásoktatására vonatkozólag elhatározták, hogy a budapesti és kolozsvári teológiai akadémiákon tanfolyamot állítanak föl hitoktatók kiképzésére s fölkérik a kormányt, hogy a hitoktatóknak heti egy-egy órai hittantanításért 40 forint tandíjat vegyen föl az állami középiskolák költségvetésébe. A konvent a csurgói, rimaszombati, sepsi-sztgyörgyi, szászvárosi, halasi, hajdúnánási gimnáziumnak államsegítség iránt való kérvényét, illetve szerződését, jóváhagyta. A tanügyi egyetemes bizottság bemutatta még az érettségi vizsgálati utasítás revíziója tárgyában tett előterjesztését, melyet azonban, mint nem teljesen kész munkát, visszaadtak a tanügyi bizottságnak, hogy a jövő konvent elé kész javaslattal lépjen. A konvent azután vallásoktatási szakelőadóvá Kérészy Bernátot választotta meg. A mai ülés végén Bartha Lajos, az egyetemes egyházi törvényszék új bírája, ünnepiesen letette a hivatali esküt. Holnap folytatják a tanácskozást. 11 A református konvent (Második nap.) Budapest, ápr. 1. A reformátusok egyetemes konventje ma folytatta tanácskozását. Tisza Kálmán délelőtt tíz órakor megnyitotta az ülést. A tegnapi ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Badácsy Györgyöt és Molnár Bélát megválasztották a konvent jegyzőivé, Bartha Lajost pedig konventi bírósági póttaggá, így tehát a konventi bíróság a következőkből áll: Rendes tagok: Antal Gábor, Tisza Lajos gróf, Karap Ferenc, Szász Domokos, Fejes István, Degenfeld József gróf, Tóth Sámuel; póttagok: Szász Károly, Molnár Béla, Bernáth Elemér, Szabó János, Kolozsváry Sándor és Bartha Lajos. Fölolvasták azután a közalapból kiutalványozandó segítségekről szóló jelentést. Nevezetesebb fölszólalás nem történt, egyesek a különböző egyházak vagy lelkészek részére javaslatba hozott összeget sokallották, mások meg keveselték. Heves vita indult meg az iskolai ügyek tárgyalásánál. Badácsy György, az iskolaügyi bizottság előadója, a debreceni tanítóképző intézet dolgaival kapcsolatosan fölemlítette, hogy az az óhajtás merült föl, hogy a német nyelv helyett valami hasznosabb tárgyat vegyenek a tantervbe. Bernáth Elemér királyi táblai tanácselnök nem tartja célszerűnek, ha a német nyelv megtanulása A Vígszínház új darabja, Aubrayné elvei, színmű négy felvonásban, írta ifj. Dumas Sándor, fordította Fái J. Béla. Először adták a Vígszínházban ma este. Budapest, ápr. 1. A Vígszínház új darabja címben a jelző inkább a színházra vonatkozik, mint a darabra, mert a Les principes de madame Aubray-t 1867-ben adták először Párisban egy azóta megszűnt színházban. A dráma akkor tökéletesen megbukott. A hetvenes években újra elővette az egyik párisi igazgató és tisztességes sikert aratott vele. A franciák Nemzeti Színháza, a Theatre Frangais, most készül a darab második fölújítására, s azok, akik a drámát, a színházi viszonyokat s a párisi közönséget ismerik, óriási sikert várnak tőle. Honnan ez a változása a külsőségeknek, honnan ez az emelkedése a darabnak és szerzőjének a legelőkelőbb színházi közönség szemében ? Vájjon abból magyarázható-e, hogy előbb meg kell szokni a Dumas iránydrámáit, határozott céllal megírt színdarabjait, elmés prédikációit, hogy megszeressük , vájjon nem a romantika csődje és a modern naturalisták föllépése közt üresen maradt idő hozta-e számára a babérokat és vájjon nem a kétségeskedő, elposványosodó, lelkesedni csak titokban merő és eltitkolt ideálokért rajongó kor kellett hozzá, hogy mulatságos serkentőjét, észrevétlen tanácsadóját és okos vezérét lássa Dumas-ban. Nem tudjuk, lehet ez, lehet az az oka, de bizonyos, hogy évtizedekig korlátlan népszerűségű ur volt Dumas a francia szerzők közt otthon és a külföldön. Elég lesz arra a nagy sikerre visszaemlékeznünk, hogy a legközelebb álló példát idézzük, amelyet a Nők barátja harmadéve a Nemzeti Színházban aratott. Az Aubrayné élvei nem tetszett úgy a budapesti közönségnek, mint ez a testvére, pedig láthatólag egy hús és egy vér vele. Mind a kettő harcos katonája egy elvnek, egy iránynak, amelynek igazolására és bizonyítására írta meg szerzője. Az Aubrayné elvei a bukott nő fölemelkedésének kérdéséért íródott. Befogadhatja-e a társadalom azt az