Budapesti Hírlap, 1897. április (17. évfolyam, 92-120. szám)

1897-04-01 / 92. szám

4 BUDAPESTI HÍRLAP, (92. sz.) 1897. április 2. Andrássy Gyula az összeférhetetlenekről. Budapest, ápr. 1. Andrássy Gyula gróf beszédéből, melyet már­cius 30-án Rozsnyón mondott, mint a szabadelvű párt jelöltje, a következő részt közöljük: A szabadelvű párt egyik legnagyobb köteles­sége a magyar nemzet politikai élete jó hírének megőrzése és annak megakadályozása, hogy ama látszat keletkezhessék, mintha a mai rendszer a magánérdekek kihasználásán alapulna. Nagy és végzetes baj az, ha a közvéleményben ama nézet kezd lábra kapni, mintha a parlament határozatai nem hazafiús tekintetek, nem a közérdekből merí­tett indító okok alapján hozatnának, hanem a képvise­lők vagyoni függésének behatása alatt keletkezné­nek. Csaknem minden törvény áldozatokkal, zakla­tásokkal is jár. Ha a parlamentnek, mely e törvé­nyeket hozza, erkölcsi tekintélye nem nyugtatja meg a kedélyeket; ha nincs meg az a meggyőződés, hogy a sokszor népszerűtlen határozmányok tiszta meggyőző­désből fakadnak; ha eredetük tisztasága gyanúsít­ható , akkor a törvények nem fognak kellő tiszte­letben részesülni, akkor megrezzen az állam rendje s üveglábon áll a társadalom, melynek törvényhozó testülete hitelvesztett. Ha nálunk a politikai vezér­elemek erkölcsi integritása érintve lenne, ez nem­zeti katasztrófához vezetne. Baj ez mindenütt, de másutt, ha bizonyos osztályok le is járják magukat, mindig vannak olyan új elemek, melyek amazok szerepét sikerrel vihetik tovább. Ki merne azonban arról jótállani, hogy az ilyen új elemek nálunk ma­gyarok is lennének ? Ha a középosztály tekintélyén csorba esnék, honnét ven­nék az őt pótló erőket? Magyarok lennének-e azok ? De nem festek-e ördö­­göt a falra, midőn ezen veszedelemről beszélek, midőn azon kérdéssel foglalkozom : vájjon veszélyeztetve van-e a ma uralkodó rétegek hírneve? Sajnos, meggyőződésem szerint, e veszedelem létezik. E veszedelem előidézésében több körülmény játszik össze. Először, sajnos, tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben több úgynevezett cause celebre jött elő. Társadalmunk, politikai életünk nem rom­­lottabb, mint másutt. De a modern gazdasági élet nagy előnyei mellett nálunk is mutatkoznak hátrányai. Egyrészt a vágy gyorsan meggazdagodni, mely tár­sadalmunkon erőt vett, a sok gazdasági és börze­­krízis, másrészt az állam gazdasági jelentőségének óriási növekedése, melynek következtében szám­talan alkalom nyílik a politikában nyereségre szert tenni; a politikai pályára vonzott itt, mint min­denütt másutt, sok oly egyént, a­ki e lehetőséggel élni is akar, a­kinek célja a nyerészkedés. Az így előforduló tényleges visszaéléseken kívül, melyek természetesen árnyat vetnek a poli­tikai életre, ürügyet, alkalmat ad a gyanúsításra ama másik körülmény, hogy mindig szaporodik ama képviselők száma, kik az állammal sűrű összeköt­tetésben álló intézeteknél vannak alkalmazva. E jelenség is természetes. Gazdasági életünk intenzi­­vitásából és abból ered, hogy nálunk még kevés a nehezebb feladatok megoldására alkalmatos ember és így az alkalmatos embert mindenhol fölhasznál­ják. E foglalkozások a legtisztességesebbek lehet­nek, az egyének a legkifogástalanabbak, de nagy számuk alkalmat ad a gyanúsításra, a piszkolódásra, gyakran a világos rágalomra. Nagy számuk, ha mást nem, a parlament teljes függetlenségének lát­szatát veszélyezteti. A harmadik körülmény, mely az előbb emlí­tett veszedelmet előidézni segíti, az ellenzék kese­rűsége, azon nagyító üveg, melyet annak hosszú meddősége kölcsönöz. Harminc évig egy rendszer, egy párt uralkodott. Ha magába száll az ellenzéki politikus, azt is el kell ismernie, hogy még egy­szer annyi időt kell várni, míg érvényesülhet. Ebbéli keserűségükben az ellenzék közül sokan elvesztették objektivitásukat és mindent feketébben látnak a valóságnál. Mások rendszerből, számításból piszkolódnak, mert csak a többség becsületének árán vélnek győzedelmeskedhetni, így napról-napra hallja a közvélemény parlamentben, sajtóban, korcs­mában egyaránt, hogy a szabadelvű párt korrum­pált, hogy a politikában az anyagi érdekek domi­nálnak. Mindez okok együtt komoly helyzetet terem­tettek, olyat, melylyel számolnunk kell. Kötelessé­günk a nemzet hírnevét veszélyeztető fejlődést megakasztani. Előljárni itt is a többség föladata. A többség felelős mindazért, a­mi történik vagy mu­­lasztatik. Kívánatos volna, ha az ellenzék e nagy feladatban közreműködnék, ha a fölmerülő egyes incidenseket nem túlozná, ha kevesebb szenve­déllyel és több objektivitással járna el. Ne felejt­sék, hogy a nemzet hírnevének kérdése nem lehet pártkérdés, hogy az mindnyájunk osztatlan kincse. Még önző szempontból sem helyes ama túlzás, a­melybe esnek. Igen csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy a többség megpiszkításából önmaguk tisztán kerülhetnek ki. Ha a vezető rétegek iránt való tiszte­letet aláássák az országban, maguk alatt vágják el a fát, mert ők is ugyanama réteghez tartoznak, melyhez a többség. Nincs az úgy nálunk, mint gyakran volt másutt, hogy a politikai pártok külön társadalmi osztályokból kerülnek ki; nálunk egye­dek, eltérő nézetű egyedek állanak egymással szemközt, nem osztályok. Nálunk a politikai élet vezérelemei mind a magyar középosztályból ke­rülnek ki. Ha tehát ez osztály többségének tekintélye szenved, az egész osztály tekintélye is fog szenvedni és vele a kisebbségé. Annál kevésbbé kerülhető ez el, mert minden elfogulatlan látja, hogy a visszaélések nem képezik egyik párt monopóliumát sem. Szívem mélyéből kívánom, hogy a jobbak leg­alább odaát az általános gyanúsításokat ne védjék ; kérve­ kérem is őket, ne kölcsönözzék tekintélyöket ilyen romboló munkához. De a feladat oroszlán­­része mindenesetre a mienk. Mentől alaposabban végezzük a reánk eső részt, annál több joggal kö­vetelhetjük az ellenzéktől is a higgadtságot és objektivitást. De hát mit tegyünk mi? Első­sorban és teljes erővel kell minden visszaéléssel szem­ben fellépni, nem szabad gyáván, az esetleges igaz­ságtalanul megtámadott egyént elejteni. De a­hol a hiba bizonyos, párttekintetnek, egyéni tekintetnek létezni nem szabad. Másodszor alkalmazni kell azt a törvényt, mely a képviselő függetlenségét akarja megóvni, igaz értelmében, ama szellemben, melyben az ho­zatott. Nem tagadom, hogy az ilyen alkalmazás sok hátránynyal is járhat , hogy sokak iránt talán némi méltatlanság is lehet ebben, mert jóhiszemű­­leg vállaltak olyan állásokat, melyeket sem ők, sem mások nem tartottak összeférhetetleneknek a képviselőséggel. Megtörténhetik továbbá, hogy vagy a törvényhozás, vagy az egyes vállalatok lesznek kénytelenek olyan egyéneket nélkülözni, kik itt is, ott is beváltak, itt is ott is használhat­tak, hogy talán egyesek gazdasági exisztenciája is károsulni fog. De azt hiszem, mindezen opportuni­­tási tekintetek fölé kell helyezni a magyar politikai élet hírnevének első rangú érdekét. Nem kell a törvénybe olyat bemagyarázni, a­mi nincs benne, de alkalmazni kell azt, a­mi benne van. Ha a törvény rossz volna, változtatni kell rajta, míg azonban érvényes, végre kell hajtani. Nézetem sze­­rint a törvényt nem kell enyhíteni, hanem világo­sabbá, szabatosabbá kell tenni, úgy, hogy kevesebb félreértésre adjon alkalmat. Ha e mellett kellő erővel és fölháborodással visszautasítjuk mindig a nemzet reputációján gázoló néptribunokat, ha, midőn bebizonyítjuk tettekkel, hogy még annak látszatától is akarunk óvakodni, mintha kormány­­rendszerünket egyes képviselők vagyoni függése által akarnánk föntartani, ugyanakkor erős fron­tot csinálunk a sárral dobálók fajtájának, akkor megtettük azt, a­mit tőlünk a nemzet ez irányban várhat. Még csak egy szót- ez ügyről, melyről be­szélnem rosszul esett, de kötelesség volt. Midőn magamat erre elhatároztam, megfontoltam, nem lesz-e fölszólalásomnak az a hatása, mintha én is pálcát törnék politikai életünk tisztasága fölött. Ezért emelem ismételten ki, hogy nem az késztet szólásra, mintha erkölcsi állapotainkat rosszabbak­­nak tartanám más országokénál, hanem azon meg­győződés, hogy a parlament tekintélyének sülye­­dése nagyobb hátrányokkal járna nálunk, mint másutt és amaz aggodalom, hogy különleges viszo­nyainknál fogva nagyobb azon veszedelem, hogy az egyes hibák az egész rendszer diszkreditálására használtatnak föl. Megfigyelve ugyanis a történel­met, arra az eredményre jutottam, hogy ezen ve­szedelem ott a legnagyobb, a­hol oly pártok van­nak, melyek a kormányból ki vannak zárva, nem viselnek semmi felelősséget a múltért, és a jövő­ben csak nagy krízisektől és fölforgatásoktól remél­nek sikert, nak alkalmától megfosztanák a­­tanítóképző hallga­tóit, sőt szükségesnek tartja, hogy a német nyelvet elsajátítsák a református tanítók, mert ezzel a mű­velődésnek új forrása nyílik meg előttük. Dégenfeld József gróf nem szeretné, ha az egyházkerületnek ezt a kérdését hazafiaskodásnak tekintenék. Nem arról van szó, hogy szükséges-e a német nyelv, hanem arról, hogy a debreceni tanítóképzőben abszolúte nem képesek megtanulni a növendékek a nyelvet. És éppen ezért merült föl a német nyelv kiküszöbölésének gondolata. Tisza Kálmán inti a konventet, hogy ne kér­jen olyant, a­mi a törvénynyel ellenkezik. A német nyelv eltörlése által maga a konvent degradálná a debreceni tanítóképzőt azáltal, hogy benne a hall­gatók nem szerezhetnének olyan képesítést, mint az állami intézetekben. Szó sem lehet a német nyelv eltörléséről, mert az országos tanterv és a törvény előírja a német nyelv kötelező tanítását. Tehát a konvent nem határozhat ebben a kérdésben. A konvent ezután letárgyalta a népiskolai tanítóképesítés és a tanítói körpótlékok biztosításá­nak ügyét. A tanügyi bizottság javaslatára kimon­dotta, hogy a gimnáziumokban az egyes tantárgyakat egyöntetű tankönyvekből tanítsák s egy tárgy szá­mára ugyanabban az intézetben lehetőleg egy szerző munkáit használják. A nem református középiskolákba járó refor­mátus növendékek vallásoktatására vonatkozólag elhatározták, hogy a budapesti és kolozsvári teo­lógiai akadémiákon tanfolyamot állítanak föl hit­oktatók kiképzésére s fölkérik a kormányt, hogy a hitoktatóknak heti egy-egy órai hittantanításért 40 forint tandíjat vegyen föl az állami középiskolák költségvetésébe. A konvent a csurgói, rimaszombati, sepsi-szt­­­györgyi, szászvárosi, halasi, hajdúnánási gimnázium­nak államsegítség iránt való kérvényét, illetve szer­ződését, jóváhagyta. A tanügyi egyetemes bizottság bemutatta még az érettségi vizsgálati utasítás revíziója tár­gyában tett előterjesztését, melyet azonban, mint nem teljesen kész munkát, visszaadtak a tanügyi bizottságnak, hogy a jövő konvent elé kész javas­lattal lépjen. A konvent azután vallásoktatási szakelőadóvá Kérészy Bernátot választotta meg. A mai ülés végén Bartha Lajos, az egyetemes egyházi törvényszék új bírája, ünnepiesen letette a hivatali esküt. Holnap folytatják a tanácskozást. 11 A református konvent (Második nap.) Budapest, ápr. 1. A reformátusok egyetemes konventje ma foly­tatta tanácskozását. Tisza Kálmán délelőtt tíz óra­kor megnyitotta az ülést. A tegnapi ülés jegyző­könyvének hitelesítése után Badácsy Györgyöt és Molnár Bélát megválasztották a konvent jegyzőivé, Bartha Lajost pedig konventi bírósági póttaggá, így tehát a konventi bíróság a következőkből áll: Rendes tagok: Antal Gábor, Tisza Lajos gróf, Karap Ferenc, Szász Domokos, Fejes István, Degenfeld Jó­zsef gróf, Tóth Sámuel; póttagok: Szász Károly, Molnár Béla, Bernáth Elemér, Szabó János, Kolozs­­váry Sándor és Bartha Lajos. Fölolvasták azután a közalapból kiutalványo­zandó segítségekről szóló jelentést. Nevezetesebb fölszólalás nem történt, egyesek a különböző egy­házak vagy lelkészek részére javaslatba hozott összeget sokallották, mások meg keveselték. Heves vita indult meg az iskolai ügyek tár­gyalásánál. Badácsy György, az iskolaügyi bizottság előadója, a debreceni tanítóképző intézet dolgaival kapcsolatosan fölemlítette, hogy az az óhajtás me­rült föl, hogy a német nyelv helyett valami hasznosabb tárgyat vegyenek a tantervbe. Bernáth Elemér királyi táblai tanácselnök nem tartja célszerűnek, ha a német nyelv megtanulása­ A Vígszínház új darabja, Aubrayné elvei, színmű négy felvonásban, írta ifj. Dumas Sándor, fordította Fái J. Béla. Először adták a Vígszínházban ma este. Budapest, ápr. 1. A Vígszínház új darabja címben a jelző in­kább a színházra vonatkozik, mint a darabra, mert a Les principes de madame Aubray-t 1867-ben adták először Párisban egy azóta megszűnt színházban. A dráma akkor tökéletesen megbukott. A hetve­nes években újra elővette az egyik párisi igazgató és tisztességes sikert aratott vele. A franciák Nem­zeti Színháza, a Theatre Frangais, most készül a darab második fölújítására, s azok, a­kik a drámát, a színházi viszonyokat s a párisi közönséget isme­rik, óriási sikert várnak tőle. Honnan ez a változása a külsőségeknek, hon­nan ez az emelkedése a darabnak és szerzőjének a legelőkelőbb színházi közönség szemében ? Vájjon abból magyarázható-e, hogy előbb meg kell szokni a Dumas iránydrámáit, határozott céllal megírt szín­darabjait, elmés prédikációit, hogy megszeressük , vájjon nem a romantika csődje és a modern natu­ralisták föllépése közt üresen maradt idő hozta-e számára a babérokat és vájjon nem a kétsé­­geskedő, elposványosodó, lelkesedni csak ti­tokban merő és eltitkolt ideálokért rajongó kor kellett hozzá, hogy mulatságos serken­tőjét, észrevétlen tanácsadóját és okos vezérét lássa Dumas-ban. Nem tudjuk, lehet ez, lehet az az oka, de bizonyos, hogy évtizedekig korlátlan népszerűségű ur volt Dumas a francia szerzők közt otthon és a külföldön. Elég lesz arra a nagy si­kerre visszaemlékeznünk, hogy a legközelebb álló példát idézzük, a­melyet a Nők barátja harmadéve a Nemzeti Színházban aratott. Az Aubrayné élvei nem tetszett úgy a buda­pesti közönségnek, mint ez a testvére, pedig látha­tólag egy hús és egy vér vele. Mind a­ kettő har­cos katonája egy elvnek, egy iránynak, a­melynek igazolására és bizonyítására írta meg szerzője. Az Aubrayné elvei a bukott nő fölemelkedésének kérdé­séért íródott. Befogadhatja-e a társadalom azt az

Next