Budapesti Hírlap, 1897. május (17. évfolyam, 121-151. szám)

1897-05-01 / 121. szám

Budapest, 1897. XVII. évfolyam 121. sz. Szombat, május 1. Előfizetési árak: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon­ta. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VIII., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Hirdetések nonpareille-számítással díjszabás szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A forrongó Békés. — Levél a szerkesztőhöz. — Budapest, ápr. 30. az alföldi paraszt-szociálizmus hul­lámainak morajlását ideges figyelme­­zéssel hallgatja az egész ország, s ez aggódó figyelmezésben leli magyaráza­tát az az érdeklődés, mely a békési fő­­ispáni szék betöltését országszerte kiséri. Érdekes kontraszt, hogy éppen a tejjel-mézzel folyó alföldi Kánaánban fegyverkezik a vagyon ellen a nyomor, s hogy a hangulat éppen Békésben a legharciasabb. A kérdés már sok esztendő óta vita tárgya. Jóravaló békési ember, szocialista és nem szocialista egyaránt, könyv nélkül tudja azokat a recipéket, melyeket a mind egyre égetőbbé váló bajok ellen hírlapi cikkekben, parla­menti beszédekben, politikusok nyilat­kozataiban annyian és annyiszor pre­­skribálnak ; s lesve leste, vájjon a fő­­ispáni program ha kópiája lesz-e eme recipéknek, vagy pedig kimarad-e abból egynémely konvencionális, hangzatos cifraság; s főképp, ha vájjon bele­­kerül-e ebbe a hivatalos programba a leg-­­ veszedelmesebb izgatónak, a pénzügyi­­ igazgatásnak megrendszabályozása. A szociális mozgalom az erkölcsi­ züllöttségen kívül legfőbbképpen gaz­dasági bajokban gyökerezvén, föltétle­nül helyes dolog tehát a gazdaság terén keresni az orvoslást, de ha a munkásnép közt, egyesületekben és olvasókban, kocsmában, torokon, a­hol fesztelenül panaszolják el egymásnak bajaikat, megfordulunk, lehetetlen meg nem hallanunk, hogy a legkevesebb panaszok és kifakadások a közügyek menete, a közhivatalok működése ellen irányulnak, s lehetetlen észre nem venni azt a gúnymosolyt, melyet egy­némely a hivatalos recipékben szereplő orvosszervek hivatalos komolysággal való emlegetése arcukon előidéz. Hasznára válnék az ügynek, ha az intéző egyéniségek meghallgatnák pél­dául az 1895-ben Békés megyében alko­tott ebadó-szabályrendeletnek kommen­tálását, ha hallanák, mily elkeseredés­sel és gyűlölettel fejtegeti a napszámos és a kisgazda, a kisbérlő és a feles, hogy ő neki, a ki egész nap a házon kívül izzad, kinek felesége is napszámba jár s gyermeke már hatéves korában elszegődik libapásztornak, hogy neki a nélkülözhetetlen házőrző kutyáért ötven ki­ adót kell fizetnie, még pedig egy­szerre egy összegben ,míg az ötvenhol­­das gazda ingyen tarthat kutyát. Mily keserűen nevet, ha ekképp panaszkod­ván, az olcsó hitellel akarják őt boldo­gítani . Őt, a­kinek hitelszükséglete össze-vissza 20—80 írt, a mi után l°j0 kamatkü­lönbség 20—30 kr., s az is 3—4 részletben 5 — 6 kr. több fizetésben terheli váltóprolongációja alkalmából. De ha már az atyailag gondoskodó állam ezt az 5—6 krt meg akarja szá­mára takarítani, úgy vélekednek, hogy nem lenne talán lehetetlen a 75 írtig érvényes váltó bélyegét 5 krajcárról 1 krajcárra leszállítani. Azt mondják, hogy sokkal jobban segítenének rajtuk, ha elengednék az útadót, a­mely cí­men a legnyomorultabb napszámoson, — kinek kenyeréből olykor 10 gyer­mek kér egy-egy harapást — kérlel­hetetlenül megvesznek 3 korona mini­mumot. S ez az adó, ha szóba kerül, ismét nem maradhat kommentálás nél­kül. Útadónak mondják, de bajosan fordul az utakra, mert arra nem kellene oly sok, hiszen az Alföldön az útcsinálás és föntartás igen olcsó dolog. Megjelenik a mérnök egy bizottsággal, a térképen húznak egy vonalat, a földön két ár­kot, kijelentik, hogy a két árok köze az út, s az ügy örök időkre el van intézve. Nem lát az soha többé sem mérnököt, sem útkaparót, sem követ, hanem lát káromkodó fuvarosokat, el­rekedt szekereket, a sárban elmaradt csizmát, az ároknál is mélyebb kerék­nyomot. Ha már most ekkér gondol­kozva betér az olvasóba, a­hol szóba ered egy internacionalistával, szentül elhiszi, hogy bizony nem útra kell az a tenger pénz, hanem elkölti azt ci­gányra, pezsgőre odafönt a sok úr, a gyűlölet és megvetés mily mérhetetlen mennyiségét fejezi ki ez a két betű! Legjobban meggyűlik azonban baja a szegény embernek, ha házat vagy egy kis földecskét vesz. Sűrű vendég lesz nála egyszerre a hivatalos kézbe­sítő a pénzügyi hatóságok következő tartalmú vizitkártyáival. „X. Y. fizes­sen nyolc nap alatt különbeni végre­hajtás terhe alatt ennyi forint és eny­­nyi krajcárt.“ Punktum és egyéb semmi, hogy miért és mi címen, arról hallgat a krónika. S mig ő ezen eltűnődik s atyjafiaival eltanakodik, újra jön a fölszólitás azzal a toldalékkal, hogy fizessen még intési díjat, 10 krt. Be­adja az apellátát s várja a választ, a mely megérkezik a végrehajtó szemé­lyében, a ki kijön foglalni. — A szo­rongatott ember azonban nem fizet: tudja,­ hogy nem tartozik, várja a vá­laszt az apellátára, de a végrehajtást megelőző napon, nehogy holmija kótya­vetyéld kerüljön, mégis megfizeti azt a valamit, maga sem tudja, a jegyző úr sem tudja, senki sem tudja, hogy mit, az intési díjat is, meg a foglalás költ­ségeit is, s az apellátára való választ várja — várja, de hiába várja. Mily elbánásban részesül a pénz­ügyi hatóságok részéről az egyszerű paraszt, könnyen elképzelhetjük, mikor egy részvénytársasággal megesett, hogy a rajta törvénytelenül beszedett kama­rai illetékek visszatérítése iránt beadott fölebbezése válasz nélkül maradt, de sőt minden tiltakozás és fölebbezés fumigálásával ellene a végrehajtást el­rendelték. A pénzügyi igazgatás csaknem az egyes egyedüli oka, hogy az alföldön nem csak a munkások csinálnak frontot a társadalmi rendnek, hanem a jómódú kisgazdák is 20.000 frt vagyonig kivé­­­­tel nélkül. Nem féltik vagyonukat a szocializm­ustól, hanem igenis féltik az urak képében velük érintkező államtól, mely ezernyi szipolyával problema­tikussá teszi az ő magántulajdonuk ér­tékét, s úgy vélik, hogy ez sok­kal hamarább fogja őket minden va­gyonukból kiforgatni, mint a szocia­­lizmus. Csoda-e, ha ezek az emberek fogé­konyakká lesznek az internacionalisták tanításai iránt, mikor annyi az izga­tásra alkalmas anyag. Az izgató­­ rá­mutat, hogy ime a te hazád az állam, az állam pedig az urak szövetsége, a­kik sok ezerekkel javadalmazott hiva­talokban ülnek, a mellett mint képvise­lők javadalmat húznak a közpénzekből, sőt még nyugdíjat is élveznek, külön díjazott külön megbízásokat nyernek s egyszerre 3—4 közpénztárból húznak javadalmat. Azt mondják, ha egy úr tönkre megy, vagy meggyengül, meg­teszik főispánnak, vagy miniszternek, hogy rövid néhány évi szolgálat után életfogytig tartó nyugdíjhoz jusson.­­ Az állam telhetetlen molokjának képében teste­sítik meg előtte a haza fogalmát­, a mely csak áldozatot követel a szegénytől s másoknak juttat mindent. Ifjúságában mint katonát sanyargatja, később va­gyona és fáradozása gyümölcsétől ipar­kodik mindenképpen megfosztani, igy magyarázzák az apostolok. Az alföldi paraszt egy cseppet sem büszke többé az ő magyar voltára s polgártársával azon a címen, hogy az is magyar, semmiféle szolidaritásban sem érzi magát. Följegyzésre méltó, hogy egy békés­megyei nagy­község a községi adminisz­tráció költségeit csaknem teljes összeg­ben a két keze munkájából élő va­gyontalan, vagy csekély vagyonú osz­tály vállaira rakta, a­mennyiben kere­seti adókra 43°/0, a földadóra pedig csak 5°/q községi pótadót vet, a kül­területi földekre pedig csak 2­2%-ot. És ez intézkedést a szocializmus ellen küzdő vármegyei törvényhatóság épp oly nyugodtan hagyta helyben, a­mily­ e mai számunk 24 oldal.

Next