Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-16 / 75. szám

1898. március 16. BUDAPESTI inteLAP. (?5. sz.) Szellemének itt kell lakni e szoborban. S e szobor­­ lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságo­sak, világosan látnak, s szevedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkozó szobor, mi tör­tént azóta, hogy szelleme poraitól megvált. A népszabadság, melyet ő még mint gyé­mántot keresett és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges és hasznos úttörtő kavics : félthe­­tetlen, elveszthetetlen. Láthatja Budapestet s ítélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfá­san emlékezett. Láthatja, hogy a mit Vasúton irt dalában ábrándul állított föl, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal, ime beteljesült. „Ha nincs elég vasúitok, törjétek össze láncaitokat s lesz elég!“ Ez is megvan s nincsenek láncok. Láthatja, hogy a honvédsereg újra fönnáll, erőben, hazaszeretetben, a régivel versenyző. Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légió­jával a szellem harcosainak s az olvasó közönség száma egész tábor. Láthatja, hogy költészet, tudomány, művé­szet, technika, ipar, gyármunka, kereskedelem, hajózás, mezőgazdaság úgy kifejlődött, hogy Ma­gyarországnak nem kell többé könyörögni az el­fogl­alt helyért a műveit világban. És láthatja, hogy az, a mit kincsül hagyott hátra, lánglelke müvei millió számban vannak el­terjedve széles e hazában, s ott vannak a főúr termének asztalán, miként a földmives mestergeren­dáján. Berepülték a kerek föld világát, és minden föl­dön, amelyet bejártak, hirdették a magyar dicsőségét. És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett s népeit szerető király s az Magyarországé. S aztán hallgathatja, mit susog fülébe a korszellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia. Jönnek még idők, mikor ennek a szobornak örökeble úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában !“ Rövid idő múlva ez emlékbeszéd tartója meg­hivatott a magyar király asztalához, a­hol Szent István koronájának fölként viselője e szavakat intézte az íróhoz : Nagyon szép volt az az emlékbeszéd, a­mit ön Petőfi­­fölött tartott. Örökre feledhetetlen szavak ! Melyeknek bal­zsama minden régi fájó érzést kigyógyit. A március 15-iki fölhívásunk homlokán ez olvasható: „Legyen béke ! Szabadság ! Egyenlőség ! Testvériség !“ Ma is ezt hangoztassuk : „legyen béke !“ Egy régi történelmi adomát élesztek föl. Egyszer II. Rákóczy Ferenc azt kérdő első vezéré­től, Bercsényitől: „Ugyan édes hivem, volna-e a kerek földnek annyi kincse, vagy a világon olyan hatalom, melyért te engemet el tudnál hagyni ?“ — Felelt rá a hires férfiú: „Nem, édes fejedelmem : nincs a földnek annyi kincse, sem a világnak annyi hatalma, melyért téged valaha elhagynálak ; — ha­nem hogy egy kis neheztelésért nem h­agynálak-e el? —­ arról nem állok jót.“­­ Én pedig azokat, a kiknek hűséget fogadtam, még azért a kis neheztelésért sem hagynám el soha! Nem ok nélkül mondom e szavakat. A március 15-ike nem a viszálykodó szenve­délyek felélesztésének napja. A március 15-ike az egyesülés, a testvéresülés ünnepe. Az volt ötven évvel ezelőtt, annak kell lennie most. A­hogy ötven év előtt egy gondolat szállta meg a milliók lelkét, az a gondolat, hogy a ma­gyar nemzetnek minden osztályát, minden feleke­­zetét, minden ajkú népfaját egy közös hazaszeretet­ben egyesíteni kell, mert csak ez a gondolat tette lehetővé a nagy újjáalkotás nehéz művét. E gon­dolat nélkül hasztalan lett volna az államférfiak bölcsesége, a költők rajongása, a király beleegye­zése, ha a nemzet azt mondta volna rá, „nem aka­rom“, éppen úgy parancsolja ránk a közérzület ma, öt­ven év után az összetartást. Ahogy ötven év előtt a magyar nemesség lemondott előjogairól, miket elődei vérük hullásával szereztek, áldozatul hozta érdekeit, hatalmát, jöve­delme részét, megosztotta a terheket, mik a nép vállait nyomták, azért, hogy egy hatalmas, erős, boldog magyar hazát megteremtsen s jelt adott ezzel egy történelmi korszak megkezdésére: akként szállj­a meg a honfi sziveket mai ötvenedik évfor­dulóján a kezdő napnak az a parancsoló érzés, hogy­­ Magyarország népe, mely nem a régi félmilliónyi nemesség többé, hanem az egész tizennyolc milliónyi honpolgár, csak önmagában bizha­­tik, csak önmagéban találhatja barátját, szö­vetségesét, érdektársát s a­hogy elődeink fél­századdal ezelőtt áldozatul hozták a közös hazáért kincseiket, előjogaikat, százados hagyományaikat, mi is hozzuk áldozatul azokat a kis nehezteléseket, a­miknek egyikéért a híres hadvezér képesnek hitte magát a fejedelmétől elpártolásra. Hordozzuk végig még egyszer utcáinkon azt az ötven év előtt fölemelt zászlót, melyre ez volt írva: „Legyen béke. Szabadság. Egyenlőség. Test­vériség!“ . .­­És most végszavaimban ismét Istenhez emel­kedem, elmondva a honfoglaló vezérnek imáját : Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk, Égben, földben, vizben, kezed munkáiban, Töltsd ki a te lelked erre a Nemzetre. Századok századra lássa virágzását A hányszor elbukik, annyiszor támad fel. Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától, Takard be mennyeddel, földét gazdagitsd meg, Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta, Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz, Uralkodjék benne időtlen időig! Ezt a fölséges himnuszát a sajtószabadságnak, forró emlékezetét a dicsőségben lezajlott napnak kegyeletes érzéssel hallgatta a közönség. A költő­király szíveket megbűvölő hangja, mint szelíd zson­gás hullámzott végig a termen, simán, de olykor el-elfulva, gyakorta a fölzugó taps zajában veszve el. Éljenzés és taps hosszasan és lelkesülten zúgott, a mint végezetül Árpád imádsága zsongott a költő ajakon. Utána Bartók Lajos lépett a szószékre s nagy hatást keltve, szavalta el Apotheosis cimü, szárnyaló ódáját, a melynek három utolsó versszakát itt adjuk : Negyvennyolc Március, te valál a dalnak Legmagasb zengése s alkotás-e te? A hős nép, honvédek véres diadalrvak S vértanuk — a nemzet hősköltészete. Oly költői nép hol, mint Petőfi népe ? Vagy dicső Árpádnak honszerző eszméje, Ezredéves egész léted, drága hon, A földön nem legszebb költemény vájjon? Ám a lant könnyen zeng kardok pengéséhez, Szabadságviharban, ha zászlónk a sas; Oh, de ha sírodból szived ma fölérez, Tudnál úgy dalolni, hogy népedre hass? Szabadság, szerelem dicsőült költője, Haragos Petőfi, zsarnokok verője, Tudnál-e dalolni? vagy mint kezdheted, Előbb megszakadna föltámadt szived? Tudnál-e dalolni, hagyna zokogásod? Sírban nyugszanak mind, kiket szerettél, Egy bajtársad és csak utolsó barátod, Nagy múlt nagy tanúja, — de a múlt nem él! Csak félszázad, — és mily messze eszünk tőle ! Visszabűvölöd-e, Március költője? . . . S nyílik sírja, ajka s két rajta riadás: „Március örök,­­ az a föltámadás?“ J­ákosi Jenő beszéde. Meg-m­egújuló, zajos tapssal üdvözölte a kö­zönség az Otthon elnökét, Rákosi Jenőt, a­mint a dobogóra lépett. Éljenzés és taps gyakorta ismét­lődtek és hatalmas erővel viharoztak a beszéd be­fejezésénél. Ez a beszéd, a­mely a szabad sajtó szükséges és értékes voltát, erejét és becsét ma­gyarázta s a mely a nagy közönséget többször el­ragadta, ekkér hangzik : Tisztelt ünneplő közönség ! Azon a jogcímen állok itt, hogy az Otthon nevében társaim, írók és újságírók nevében ünnepeljek az ünneplőkkel, ör­vendezzek az örvendezőkkel a sajtószabadság szü­letése napján. De nekem úgy tetszik, hogy a sajtó­ról beszélni ma annyi, mintha nagybeteg ember házában hangos léptekkel járnánk, fönhangon be­szélnénk. Mert ne ámítsuk magunkat tisztelt ün­neplő közönség, a­míg mi itt bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, a­kiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érke­­zett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyám­ság alá helyeztessék ? Mit kell a jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek megcsalatkoznak ideális várako­zásukban, vagy azt, hogy nem az emberek ítélete a hibás, hanem a sajtó, a­mely nem felelt meg a maga feladatának ? Vagy azt keell-e végre gondol­nunk, hogy nem azok, a­kik nekünk sajtószabad­ságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló emberek, a­kiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben? Én azt hiszem, tisztelt ünneplő közönség, hogy mind a három hibás és mind a három ártatlan. Azok az emberek, a­kik valamikor vérük ontásáig lelkesedtek a sajtószabadságért, azért lel­kesedtek, mert látták a rab sajtót, mert érezték, hogy a rab sajtó annyi, mint éles kard a hatalom kezében, melylyel szemben védtelenül, fegyverte­lenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból sóvá­rogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért. Azóta elmúlt ötven esztendő. A­ki nekünk akkor ideálunk, imádott menyasszonyunk volt, azzal­­ immár ötven év óta közös háztartásban élünk. " Tiszteljük, szeretjük, bájait, erényeit megszoktuk,­­ ellenben apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az imádott ideálokért, és más minden­napi prózai munkában, veszedségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, a­mikor egy intézmény ideál­képpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót. Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos do­log az arany? Gazdaggá teszi az embert, de el­szánt, lázas álmokra csak azt serkenti, a­kinek nincs, a­ki küzd érte, a­ki képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, a­mit élvezni fog ha lesz, míg az, kinek van, lelkesedés nélkül vagy éppen unot­tan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is kezdhetne érette. Ez a nagy közönség a szabadsajtókkal szem­ben. Talán képes lenne elprédálni csodálatos kin­csét. De tudom, ha elvesztené egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is. De talán maga a sajtó a hibás abban, hogy szabadságának becsülése megrendült az emberek szívében. Tisztelt közönség a szabad sajtó is emberi intézmény, az sem lehet a gyakorlatban tökéletlen­ségek nélkül. De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete javai és szabadsága biz­tosítása végett botra van szüksége, botra, a­molyra támaszkodik, botra, a melylyel dolgozik, botra, a­melylyel védekezik. Lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, a­melyeikért eldobná magától ? Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei van­nak is, épp úgy feje és főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott már olyan embert, a­ki azért, mert feje nem volt formás, vonásai tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy­­ leoperáltatja a fejét a testéről, Így járna az, a­ki vakságában a sajtó szabad­ságához nyúlna azért, mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett a szabad ember hibáit és bűneit is. Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó? A­kik verőket ontották ötven év előtt azért, hogy nekünk ezt a kincset megszerezzék, nem is sejtették még azt a jelentőséget, a­melyet ez intéz­mény elérhet. Nézzék meg ezt a szerény, kezdetle­ges alkotmányt, az első szabad prést ebben a ha­zában, melyből az első szabad szó Magyarországon kiröpült. A­mi ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő nemzetközi villámvonat, a mi az utcáin­kon száguldó villámos kocsi az atyáink meséiből ismert delizsánszhoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képpest. Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyor­sasággal, összekötve egyest egyessel, osztályt osz­­tálylyal, nemzetet nemzettel, világrészt világrészszel röpköd széjjel az újságpapiros minden nap újra, hirt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba. Az emberiség minden vívmányát születése percében közkincsesé teszi az újság. A tudomány tökéit, melyekhez csak könyvek útján, nagy költséggel jutott régen a jómódú em­ber, ma apró pénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak nyújtja egyaránt. Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi kin­cseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kuny­hóba is el tud jutni. A modern újságban Krisztus csodája ismétlő­dik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól. Az újság tíz és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi lakomára. De csak a szabad sajtó, uraim. A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van: a régi hatalma­sok maguknak udvari bolondot tartottak, a kinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. A­ki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrá­gább pénzért bolondot tart magának, hogy hazud­jék neki. (Zajos éljenzés és taps.) Kihangzik ebből a tapsból is az a gondolat, mely titkon támad egyesekben és mosolyogva mondják magukban: elvégre a szabad sajtó is ha­zudik. Igaz. De hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi erényben és emberi bűnben, testvérek igazságban és testvérek hazugságban egyaránt.. De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani vagy inkább hazudik. És ki az a bátor elvetemült, a­ki hazudnék, ha megél az igazságból ? Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom parancsából. (Zajos helyes­lés és taps.) " És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre 8

Next