Budapesti Hírlap, 1898. március (18. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-16 / 75. szám
1898. március 16. BUDAPESTI inteLAP. (?5. sz.) Szellemének itt kell lakni e szoborban. S e szobor lát, érez és gondolkozik. S a szellemek igazságosak, világosan látnak, s szevedély nélkül ítélnek. Láthatja ez érző, gondolkozó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme poraitól megvált. A népszabadság, melyet ő még mint gyémántot keresett és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges és hasznos úttörtő kavics : félthetetlen, elveszthetetlen. Láthatja Budapestet s ítélhet felőle, hová emelkedett az a város, melyről ő egykor oly tréfásan emlékezett. Láthatja, hogy a mit Vasúton irt dalában ábrándul állított föl, hogy Magyarország át legyen hálózva száz vasúttal, ime beteljesült. „Ha nincs elég vasúitok, törjétek össze láncaitokat s lesz elég!“ Ez is megvan s nincsenek láncok. Láthatja, hogy a honvédsereg újra fönnáll, erőben, hazaszeretetben, a régivel versenyző. Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójával a szellem harcosainak s az olvasó közönség száma egész tábor. Láthatja, hogy költészet, tudomány, művészet, technika, ipar, gyármunka, kereskedelem, hajózás, mezőgazdaság úgy kifejlődött, hogy Magyarországnak nem kell többé könyörögni az elfoglalt helyért a műveit világban. És láthatja, hogy az, a mit kincsül hagyott hátra, lánglelke müvei millió számban vannak elterjedve széles e hazában, s ott vannak a főúr termének asztalán, miként a földmives mestergerendáján. Berepülték a kerek föld világát, és minden földön, amelyet bejártak, hirdették a magyar dicsőségét. És még egyet láthat. Azt, hogy van még egy népeitől szeretett s népeit szerető király s az Magyarországé. S aztán hallgathatja, mit susog fülébe a korszellem nemtője. Hogy minden haladni fog előre a magasság, a tökéletesség felé. Beszélni fog neki a jövendőnek olyan titkairól, miktől még a szobor szivének is meg kell dobbannia. Jönnek még idők, mikor ennek a szobornak örökeble úgy megtelik gyönyörrel, hogy annak hőségétől a szobor izzóvá lesz s világítani fog az éjszakában !“ Rövid idő múlva ez emlékbeszéd tartója meghivatott a magyar király asztalához, ahol Szent István koronájának fölként viselője e szavakat intézte az íróhoz : Nagyon szép volt az az emlékbeszéd, amit ön Petőfifölött tartott. Örökre feledhetetlen szavak ! Melyeknek balzsama minden régi fájó érzést kigyógyit. A március 15-iki fölhívásunk homlokán ez olvasható: „Legyen béke ! Szabadság ! Egyenlőség ! Testvériség !“ Ma is ezt hangoztassuk : „legyen béke !“ Egy régi történelmi adomát élesztek föl. Egyszer II. Rákóczy Ferenc azt kérdő első vezérétől, Bercsényitől: „Ugyan édes hivem, volna-e a kerek földnek annyi kincse, vagy a világon olyan hatalom, melyért te engemet el tudnál hagyni ?“ — Felelt rá a hires férfiú: „Nem, édes fejedelmem : nincs a földnek annyi kincse, sem a világnak annyi hatalma, melyért téged valaha elhagynálak ; — hanem hogy egy kis neheztelésért nem hagynálak-e el? — arról nem állok jót.“ Én pedig azokat, a kiknek hűséget fogadtam, még azért a kis neheztelésért sem hagynám el soha! Nem ok nélkül mondom e szavakat. A március 15-ike nem a viszálykodó szenvedélyek felélesztésének napja. A március 15-ike az egyesülés, a testvéresülés ünnepe. Az volt ötven évvel ezelőtt, annak kell lennie most. Ahogy ötven év előtt egy gondolat szállta meg a milliók lelkét, az a gondolat, hogy a magyar nemzetnek minden osztályát, minden felekezetét, minden ajkú népfaját egy közös hazaszeretetben egyesíteni kell, mert csak ez a gondolat tette lehetővé a nagy újjáalkotás nehéz művét. E gondolat nélkül hasztalan lett volna az államférfiak bölcsesége, a költők rajongása, a király beleegyezése, ha a nemzet azt mondta volna rá, „nem akarom“, éppen úgy parancsolja ránk a közérzület ma, ötven év után az összetartást. Ahogy ötven év előtt a magyar nemesség lemondott előjogairól, miket elődei vérük hullásával szereztek, áldozatul hozta érdekeit, hatalmát, jövedelme részét, megosztotta a terheket, mik a nép vállait nyomták, azért, hogy egy hatalmas, erős, boldog magyar hazát megteremtsen s jelt adott ezzel egy történelmi korszak megkezdésére: akként szállja meg a honfi sziveket mai ötvenedik évfordulóján a kezdő napnak az a parancsoló érzés, hogy Magyarország népe, mely nem a régi félmilliónyi nemesség többé, hanem az egész tizennyolc milliónyi honpolgár, csak önmagában bizhatik, csak önmagéban találhatja barátját, szövetségesét, érdektársát s ahogy elődeink félszázaddal ezelőtt áldozatul hozták a közös hazáért kincseiket, előjogaikat, százados hagyományaikat, mi is hozzuk áldozatul azokat a kis nehezteléseket, amiknek egyikéért a híres hadvezér képesnek hitte magát a fejedelmétől elpártolásra. Hordozzuk végig még egyszer utcáinkon azt az ötven év előtt fölemelt zászlót, melyre ez volt írva: „Legyen béke. Szabadság. Egyenlőség. Testvériség!“ . .És most végszavaimban ismét Istenhez emelkedem, elmondva a honfoglaló vezérnek imáját : Magyarok Istene! Kit mindenütt látunk, Égben, földben, vizben, kezed munkáiban, Töltsd ki a te lelked erre a Nemzetre. Századok századra lássa virágzását A hányszor elbukik, annyiszor támad fel. Védd meg ellenségtől, védd meg önmagától, Takard be mennyeddel, földét gazdagitsd meg, Árpád dicső törzsét örökítsd meg rajta, Mig világ világ lesz, mig magyar magyar lesz, Uralkodjék benne időtlen időig! Ezt a fölséges himnuszát a sajtószabadságnak, forró emlékezetét a dicsőségben lezajlott napnak kegyeletes érzéssel hallgatta a közönség. A költőkirály szíveket megbűvölő hangja, mint szelíd zsongás hullámzott végig a termen, simán, de olykor el-elfulva, gyakorta a fölzugó taps zajában veszve el. Éljenzés és taps hosszasan és lelkesülten zúgott, a mint végezetül Árpád imádsága zsongott a költő ajakon. Utána Bartók Lajos lépett a szószékre s nagy hatást keltve, szavalta el Apotheosis cimü, szárnyaló ódáját, a melynek három utolsó versszakát itt adjuk : Negyvennyolc Március, te valál a dalnak Legmagasb zengése s alkotás-e te? A hős nép, honvédek véres diadalrvak S vértanuk — a nemzet hősköltészete. Oly költői nép hol, mint Petőfi népe ? Vagy dicső Árpádnak honszerző eszméje, Ezredéves egész léted, drága hon, A földön nem legszebb költemény vájjon? Ám a lant könnyen zeng kardok pengéséhez, Szabadságviharban, ha zászlónk a sas; Oh, de ha sírodból szived ma fölérez, Tudnál úgy dalolni, hogy népedre hass? Szabadság, szerelem dicsőült költője, Haragos Petőfi, zsarnokok verője, Tudnál-e dalolni? vagy mint kezdheted, Előbb megszakadna föltámadt szived? Tudnál-e dalolni, hagyna zokogásod? Sírban nyugszanak mind, kiket szerettél, Egy bajtársad és csak utolsó barátod, Nagy múlt nagy tanúja, — de a múlt nem él! Csak félszázad, — és mily messze eszünk tőle ! Visszabűvölöd-e, Március költője? . . . S nyílik sírja, ajka s két rajta riadás: „Március örök, az a föltámadás?“ Jákosi Jenő beszéde. Meg-megújuló, zajos tapssal üdvözölte a közönség az Otthon elnökét, Rákosi Jenőt, amint a dobogóra lépett. Éljenzés és taps gyakorta ismétlődtek és hatalmas erővel viharoztak a beszéd befejezésénél. Ez a beszéd, amely a szabad sajtó szükséges és értékes voltát, erejét és becsét magyarázta s a mely a nagy közönséget többször elragadta, ekkér hangzik : Tisztelt ünneplő közönség ! Azon a jogcímen állok itt, hogy az Otthon nevében társaim, írók és újságírók nevében ünnepeljek az ünneplőkkel, örvendezzek az örvendezőkkel a sajtószabadság születése napján. De nekem úgy tetszik, hogy a sajtóról beszélni ma annyi, mintha nagybeteg ember házában hangos léptekkel járnánk, fönhangon beszélnénk. Mert ne ámítsuk magunkat tisztelt ünneplő közönség, amíg mi itt bent ifjú lélekkel ünnepét üljük a sajtószabadságnak, addig ott künn sokan járnak és pedig azok, akiknek gondolatát tett követheti, azzal a gondolattal, hogy nem érkezett-e el ideje annak, hogy a sajtószabadság gyámság alá helyeztessék ? Mit kell a jelenségről gondolnunk? Azt-e, hogy az emberek megcsalatkoznak ideális várakozásukban, vagy azt, hogy nem az emberek ítélete a hibás, hanem a sajtó, amely nem felelt meg a maga feladatának ? Vagy azt keell-e végre gondolnunk, hogy nem azok, akik nekünk sajtószabadságot adtak, nem a sajtó intézői, hanem azok a gyarló emberek, akiket újságíróknak nevezünk, hibásak abban, hogy a sajtószabadság népszerűsége megrendült a mai nemzedékben? Én azt hiszem, tisztelt ünneplő közönség, hogy mind a három hibás és mind a három ártatlan. Azok az emberek, akik valamikor vérük ontásáig lelkesedtek a sajtószabadságért, azért lelkesedtek, mert látták a rab sajtót, mert érezték, hogy a rab sajtó annyi, mint éles kard a hatalom kezében, melylyel szemben védtelenül, fegyvertelenül áll a nép, ők hát a védtelen állapotból sóvárogtak a fegyverért, a szabad sajtóért, az ideáljukért. Azóta elmúlt ötven esztendő. Aki nekünk akkor ideálunk, imádott menyasszonyunk volt, azzal immár ötven év óta közös háztartásban élünk. " Tiszteljük, szeretjük, bájait, erényeit megszoktuk, ellenben apró hibái, hiányosságai az idővel mind tűrhetetlenebbeknek látszanak nekünk, mert más lelkesedni, elragadtatásban küzdeni, halálba, vészbe rohanni az imádott ideálokért, és más mindennapi prózai munkában, veszedségben, aprólékos bajokkal, súlyos gondokkal birkózni, megőrizve ott az ideált. Más az, amikor egy intézmény ideálképpen vágyainkban él, mint alig elérhető cél lebeg előttünk, képzeletünk által fölpiperézve és más az, midőn megvalósítva polgári életünkben, mint a mindennapi nagy gépezetünk egy része fungál, rendes szolgálatot tesz, néha jót, néha rosszat, néha kedvünkre valót, néha kedvünk ellen valót. Ki mondja, hogy nem szép és kívánatos dolog az arany? Gazdaggá teszi az embert, de elszánt, lázas álmokra csak azt serkenti, akinek nincs, aki küzd érte, aki képzeletében rajzolja ki magának az üdvöt, amit élvezni fog ha lesz, míg az, kinek van, lelkesedés nélkül vagy éppen unottan számlálja, nem becsüli, néha eltékozolja és azt hiszi, tán boldogabb volna, ha nem volna és most is kezdhetne érette. Ez a nagy közönség a szabadsajtókkal szemben. Talán képes lenne elprédálni csodálatos kincsét. De tudom, ha elvesztené egy napon, újra hadba indulna érte, hogy visszaszerezze magának vére, élete árán is. De talán maga a sajtó a hibás abban, hogy szabadságának becsülése megrendült az emberek szívében. Tisztelt közönség a szabad sajtó is emberi intézmény, az sem lehet a gyakorlatban tökéletlenségek nélkül. De mikor az ember olyan körülmények közé van helyezve, hogy élete javai és szabadsága biztosítása végett botra van szüksége, botra, amolyra támaszkodik, botra, a melylyel dolgozik, botra, amelylyel védekezik. Lehetnek-e annak a botnak olyan kényelmetlenségei, amelyeikért eldobná magától ? Ha a szabad sajtónak kényelmetlenségei vannak is, épp úgy feje és főorgánuma az minden más szabadságnak, mint fejünk a testnek. Ki látott már olyan embert, aki azért, mert feje nem volt formás, vonásai tökéletlenek, arca bőre szeplős, ezen úgy akart volna magán segíteni, hogy leoperáltatja a fejét a testéről, Így járna az, aki vakságában a sajtó szabadságához nyúlna azért, mivel hogy ez is csak emberi intézmény és bírja a szabad ember erényei mellett a szabad ember hibáit és bűneit is. Mi nekünk, mi a világnak ma a sajtó? Akik verőket ontották ötven év előtt azért, hogy nekünk ezt a kincset megszerezzék, nem is sejtették még azt a jelentőséget, amelyet ez intézmény elérhet. Nézzék meg ezt a szerény, kezdetleges alkotmányt, az első szabad prést ebben a hazában, melyből az első szabad szó Magyarországon kiröpült. Ami ma a Londonból Konstantinápolyba közlekedő nemzetközi villámvonat, a mi az utcáinkon száguldó villámos kocsi az atyáink meséiből ismert delizsánszhoz képest, az ez a kis gép ma a mi rotációs szörnyetegeinkhez képpest. Iszonyú mennyiségben, kimondhatatlan gyorsasággal, összekötve egyest egyessel, osztályt osztálylyal, nemzetet nemzettel, világrészt világrészszel röpköd széjjel az újságpapiros minden nap újra, hirt, világosságot, tájékozást, tudást, érzületet hordva minden házba. Az emberiség minden vívmányát születése percében közkincsesé teszi az újság. A tudomány tökéit, melyekhez csak könyvek útján, nagy költséggel jutott régen a jómódú ember, ma apró pénzre váltja az újság és szegénynek, gazdagnak nyújtja egyaránt. Ezres bankót ritka ember lát, százassal sem igen dobálózhatnak. Az újság krajcárokra váltja az emberiség szellemi kincseit és úgy osztja szét, mert a krajcár a kunyhóba is el tud jutni. A modern újságban Krisztus csodája ismétlődik meg mindennap, de félelmesebb kiadásban. Krisztus urunk öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól. Az újság tíz és százezreknek terít mindennap asztalt dús szellemi lakomára. De csak a szabad sajtó, uraim. A régi hatalmasok, mert arra, hogy igazságot halljon, mindenkinek szüksége van: a régi hatalmasok maguknak udvari bolondot tartottak, a kinek szabad volt megmondani az igazat és ezért fizették. Aki elpártol a szabad sajtótól, az a legdrágább pénzért bolondot tart magának, hogy hazudjék neki. (Zajos éljenzés és taps.) Kihangzik ebből a tapsból is az a gondolat, mely titkon támad egyesekben és mosolyogva mondják magukban: elvégre a szabad sajtó is hazudik. Igaz. De hisz emberek vagyunk mi újságírók is, önökkel testvérek, testvérek emberi erényben és emberi bűnben, testvérek igazságban és testvérek hazugságban egyaránt.. De a szabad sajtónak választása van abban, hogy igazat akar-e mondani vagy inkább hazudik. És ki az a bátor elvetemült, aki hazudnék, ha megél az igazságból ? Ellenben a rab sajtónak nincsen választása: hazudnia kell a hatalom parancsából. (Zajos helyeslés és taps.) " És ezzel itt vagyok az újságíróknál. Ezekre 8