Budapesti Hírlap, 1898. július (18. évfolyam, 180-209. szám)

1898-07-01 / 180. szám

2 BUDAPESTI SZRLAP. (180. sz.) 1808. június 1. vehetnek a gyermekek és az aggastyánok, a vadászok és énekesek, a hadsereg és a papság, a Reichsrath és a tartománygyűlések, a kormány és a követségek, a Habsburg dinasztia és a külföldi uralkodók; ezek mind őszintén ünnepelhetnek s a magyar kormány, mint illi, fölmehet Bécsbe, hogy jelen legyen a király oldala mellett, mikor a külföld fejedelmei az ő vendégei. De azontúl azt tanácsoljuk Bánffynak, hogy ne erőltesse a magyarokat az osztrák császári jubileumban részt venni. Ne kény szentsen bennünket oly emlékeket megnjitani, melyek ötven évvel ezelőtt gyászba borították Magyarországot. Szeretve tisztelt királyunk Ferenc József 18 éves ifjú volt akkor, midőn egy palotaforradalom nagybátyját trónjától megfosztá s őt ruházta föl az uralkodói jogokkal. A történet másokat von felelősségre azokért, amik 1848 december 2-ika előtt és után történtek. De hogyan lehessen nekünk együtt örvendeznünk az osztrák népekkel, — melyek ugyancsak furcsán örvendeznek és jubilálnak — annak a császári proklamációnak, mely először hirdette Magyarország bekebelezését Ausztriába „zu einer heilbringenden Umgestaltung und Verjüngung der Gresammtmonarchie“ (az összmonarkia üdvös átalakítására és megújítására). Magyarország önálló államiságát e napon tagadták meg először, része lettünk csak a birodalomnak, melyet alá kellett vetni, meg kellett hódítani, mert úgymond az olmützi proklamáció: „In einem Theile der Monarchie entbrennt noch heute der Bürgerkrieg, “ (a monarkia egy részében még ma is lángol a polgárháború) és minden teljhatalommal megerősítették Windisgrec herceget a császári csapatok főparancsnokságában „zur Bewältigung des Auffuhrs“ (a lázadás elfojtására.) Képzelheti-e Bánffy Dezső, hogy ezeknek a történeteknek ötven esztendő múlva is örvendezzünk és hódolva tüntessünk. Ezt a királyhűség meg nem követeli tőlünk s ha saját kormányunk megteszi, olyasmit követel, amit csak Bach törvényei tartottak hazafiságnak. Ezért, ha az osztrák hivatalnokok a jubileum emlékére érmet kapnak, hogy mellükön viseljék, az helyes, de a magyarországi hivatalnokok közül azt csak azok viseljék, kik a Bach-korszakban is szolgáltak. Mondják, hogy az országgyűlést azért napolták el királyi leirattal, mert a Bánffy-kormány nagy lojalitási parádét akar csapni a nyári szünet alatt, az osztrák császári jubileum alkalmából. Adunk neki egy jó tanácsot. Ha azt akarja, hogy a magyarok is ünnepeljenek, ne érmeket osztogasson és deputációkat vezessen Bécsbe, hanem hozzon a nemzetnek a királytól rendeletet, melylyel a fő hadúr a közös hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereget megmagyarosítja, a magyar állammal és nemzettel benső összeköttetésbe hozza és eszközölje ki szeretett királyunknál a magyar udvartartást, így lesz okunk ünnepelni s hálásan fogjuk megköszönni ő felségének, hogy ötven évvel trónralépése után visszaadta hű magyar népének mindazt, a mi állami szuverenitásához és Szent István koronájának ragyogásához még hiányzik, de a bizottság, melynek jelen volt valamennyi tagja, számos előkelő iparossal egyetemben. Ott voltak a többi közt Ludvigh Gyula, a magyar államvasutak elnökigazgatója, Schmiedt József dr. miniszteri tanácsos, Leterényi József osztálytanácsos, Návay Aladár vezérbiztos, Ráth Károly, a kereskedelmi múzeum igazgatója, Falk Zsigmond lovag kir. tanácsos, gelsei Guttmann Izidor, Békéssy Sándor dr. főiparfelügyelő és még számosan. Vörös László elnök megnyitó beszédében kiemelte, hogy ámbátor Magyarország a millennum kiállítás nagy költségeire való tekintettel nem egész hivatalos formában vett részt a kiállításon, mégis része volt a nemzetközi versenyben, osztálya a megnyitás napjára teljesen elkészült és nemcsak minden tekintetben megállotta helyét, hanem Magyarország állami önállósága oly pregnánsan érvényesült, mint ezelőtt még sohasem. Ez az iparosok és a kereskedők közreműködésén kívül a kirendeltség vezetőjének, valamint az egész hivatal tapintatos eljárásának köszönhető. Bejelentette ezenkívül, hogy a zárószámadás és a részletes jelentés technikai okok miatt még nem készült el és hogy a mai összejövetelnek fő célja a jelentékeny számban adományozott kitüntetések átadása. A megnyitó beszéd után Mahunka Béla igazgató fölolvasta a kitüntetések jegyzékét, mire ismét Vörös László államtitkár kijelentette, hogy az aranyérmek még nem érkeztek meg, de a kitüntetési okmányokat a jelenlevő kitüntetettek azonnal átvehetik. Ezután köszönetet mondott a kormány nevében is az érdekeltek részéről tanúsított áldozatkészségnek. Végül Saxlehner András mondott köszönetet a kiállítók nevében Vörös államtitkárnak, mire a záróülés véget ért. gyan sokfelé osztozott, így azután megesik, hogy — különösen nyáron — a maguk talpán dicsérik a nemes atyafiak az Istent, könnyű magyarban, a melybe való fölöltözés csak annyiból áll, hogy hajnalban, mikor a rendes, becsületes ember kibújik a vackából a napi dologra, a fejébe nyom egy szalmakalapot. Napszámba még akkor a nemes ember nem járt, még kepébe sem. A többi adott volna neki pihenéséért annyit, mint amennyit munkájával keres — szégyenletében, így a szegény, de igyekező emberre nem nézett egyéb nemes pálya, mint a lócsiszárság. Igaz, hogy az is kényes pálya volt — bár még akkor tán meg sem született az az országmegrontó huncut, aki a lólevelet kifundálta, rogyott volna rá az ég — mert hogy a cigányság tisztességtelen konkurenciája tette kényessé, amely faj veleszületett furfangjával igen ügyesen tudta kombinálni a lócsiszársággal a lókötést. Hát bizony, hogy ezen a téren se maradjon hátra a nemzet, ezt a műfogást is el kellett a cigányságtól sajátítani. Igaz, hogy ebbe különösen a tanulatlan fiatalabb nemzedéknek néha-néha bele is tört a bicskája, mert voltak ugyan olyan rátermettek, a lókötésre, mint a cigány, de nem voltak olyan tudósok a törvényben. No de se baj, ha meglakta is a szegény nyugai ember a kállai várat egy pár hónapokig, egy pár eltévedt ló irányában, azért az odahaza nem igen vette ki a becsületéből, kapott azért feleséget, még hamarább, mint a béklyótörés beforrt a lábán, mert hisz így volt ez világ elejétől, így is lesz a világ végéig, az öregek is ezzel élték világukat, mióta az eszüket tudják, ezzel is vénültek meg. Hát ennek a reszpublikának valamelyik régi, nagyon régi őse beleházasodott a felesége révén a beregmegyei leányvári erdőbe, ezen a réven beregvármegyei birtokos lett és ezen a filumon beregi birtokosok lettek minden tőle szakadt csimotái, a kik a harminckettediki választáskor embersorban lévök valának, mindössze harmincnégyen. Eshetett egyre-egyre az osztatlan beregi erdőből egy-egy szorásnyi formán. E miatt a harmincnégy ember miatt állt meg egy szép nyári este a nyughi nemesek hadnagya, nemzetes Nyughy Gábor uram tornácos udvarháza előtt egy szép almásszürke paripa, ugrott le róla Borbély Miska. Kezeltek, már hogy Miska meg Gábor bátyánk egrmással tisztesség szerint, sőt régi nagy jó cimbora létükre össze is csókolóztak, azzal bementek az első házba az ország dolgát megtanácskozni, tanácskoztak is hajnalig, amiben nagy segítségükre voltak a nemes Nyughy-had többi harminc tagjai, akik a jó hirre apránkint mind beszivárogtak, no meg a drága jó vacsora, de leginkább az olvasatlan üritgetett kancsok és kulacsok. — Nyeregbe, indulj ! — erre szóra indult ki a Gábor bátyánk udvarából a nyughi harminc nemes, élükön Borbély Miskával hajnali négy órakor, akinek Gábor bátyánk indulás előtt már megmagyarázta, hogy Alvégi Nyughy Bálint öcsénk nem jöhet, valami lóval kergették a perzekutorok, ezt’ belelőttek a bal tomporába. Felvégi Nyughy Márton bátyánk-urunk, meg a két felnőtt fia, Menyhért, meg Boldizsár pedig valami lósor mián most a kállai várban időzvén, hm . . . hm * . köhintett az öreg, hát igy vagyunk most, kedivés urocsém harmincán — harmincnégy helyett. A szörszeredás a kápán hátul, elül a rozfokos, minden ember oldalán csikóbőrös kulacs, igy érték el, hol lépésben, hol farkasüigetésben — hisz’ van idő — déltájon a naményi révet. Ott derekasan megkolbácsóztak. Abban a régi jó világban pedig nemcsak a megye székhelyén akasztottak, de akasztottak mindenfelé, ahol mód és alkalom nyílt rá. Azután az akasztófát ott hagyták, az embert is rajta, ki törődött volna még azzal azontúl, meg még jó is volt elrettentő példának. A naményi révbe levezető út baloldalán a magas parton is volt egy ilyen igazságügyi intézmény, az igaz, hogy árván, mert a gazdáját az időjárás már lemullasztotta róla. Annak a tövében telepedtek le a nyughiek s ott határozták el az ennivalót csöndes, nyugodalmas elköltése után dicséretes egyetértéssel, hogy: — Már ezt a kis bort megivatlan nem hagyjuk, csak egy ugrás innen Beregszász, lesz ott bor rogyásig, jobb is mint a mi nyílt harcosunk, már csak nem viszünk tengerbe vizet. És úgy is tettek, a mint beszéltek, közben tréfálkoztak, ejtödztek a puha zöld gyepen, beszélhetett nekik Borbély Miska, hogy: — Mozogjunk atyánkfiai, mert im elkésünk. Végre, tovább nem állhatván — a nyergébe pattant egymaga s onnan az akasztófa tövéből tartott a híveinek egy remek dikciót, a mely hangza ekkénpen: — Nemes atyámfiai! Itt, hol atyáink szent porai nyűgosznak, szivemre tett kézzel és égre emelt szemekkel mondom nektek, hogy veszedelemben van a haza, mert ha most azonnal mindnyájan lóra nem ülünk és sietve nem indulunk testvéreinket, a kik Beregszászban akatíroinaus Magyarország a brüsszeli kiállításon. Bul&psst, jun. 30. Néhány hónap múlva már egy esztendeje lesz, hogy bezárták a brüsszeli kiállítást, melynek egyik osztálya, a magyar osztály hazánk kultúráját, kereskedelmi és ipari előhaladottságát is bemutatta a világnak. A kiállított tárgyakat immáron szerte hordták és a magyar osztály végrehajtó bizottsága ma tartotta meg Vörös László államtitkár elnöklésével utolsó ülését a kereskedelmi minisztérium nagy tanácstermében. Az ülésen örvendetes eredményről számolt Az országos jégverés. — Saját tudósítónktól. — Budapest, jun. 30. Még egyre kapjuk a szomorú híreket a junius 27-ikd és 28-iki pusztító jégesőről. A veszedelem azóta megnövekedett, mert tegnap is jeges áradat indult a szerencsétlen Dunántúlra. A kalászérlelő Péter-Pál-napja sok embert évekig tartó nyomorba döntött, vagy pedig egészen koldusbotra juttatott. Tudósításaink alább következnek. Besnyőről írja tudósítónk, hogy június 27-én éjjel tizenegyedfél órakor tizenöt-húsz percig tartó erős jéghullás volt, amely az idei termést teljesen tönkretette. A szőlőfürtöket is levágta a tökéről a jég. df @1^