Budapesti Hírlap, 1898. augusztus (18. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-01 / 211. szám
u rális népelemeket is megnyerni a császár politikájának szólott a szocialista törvényekről s elmondott mindent, a mi lassan növelte a császár elidegenedését a kancellártól, mindaddig, mig csak a lemondásra való direkt fölszólitás el nem következett. Az osztrák-porosz háború— Kőniggrec. — Bismarck a német egység létrehozására törekedvén, első feladatának tekintette Ausztriát kizárni a leendő német birodalom érdek- és hatalmi szférájából. Erre alkalmas eszközzel kínálkozott neki a sleziig-bolsteini konfliktus, amelyet eleinte úgy intézett, hogy az uralkodó Augusztenburg herceget támogatta Dánia ellen, azután Ausztriával együtt megszállotta a tartományt, oly módon, hogy a porosz katonaság elfoglalta Slezviget, az osztrák csapatok pedig Holsteint. Ez történt a gasteini konvenció alapján. A herceget jogvesztésnek deklarálták. Most az volt a kérdés, hogyan kapja meg Bismarck a casus bellit Ausztria ellen, amelyvel szemben a háborút kikerülhetetlennek tartotta. Egész Németország ekkor ellenezte az osztrák régi fegyvertárs megtámadását s a porosz király sem akart háborúba keveredni Ausztriával . Bismarck érezte, hogy ennek a hadjáratnak csak akkor lehet meg a várt és remélt sikere, ha a német nemzeti érzés kiséri. Segítségére jött Ausztria, mely feltűnően fegyverkezett, csapatait összevonta a porosz határon, közeledett Augusztenburg herceghez és Holsteinban nyílt agitációt tűrt meg a porosz junkerság, Bismarck és Berlin ellen. Bismarck, a gasteini szerződésre hivatkozva, szerződésszegést vetett szemére Ausztriának s fenyegetőzött, hogy ezt nem fogja eltűrni. Ausztria erre kitérően válaszolt, megjegyezvén, hogy Poroszországnak nincs is joga számon kérni a holsteini eseményeket. Amidőn Károlyi gróf osztrák nagykövet azt kérdezte Bismarcktól: az-e a szándéka, hogy széttépi a gasteini konvenciót, Bismarck így felelt: — Ilyesmi nincs szándékomban. De ha szándékomban volna is, felelhetnék-e másképp? Bismarck ezután kérdést intézett a német szövetség kormányaihoz, hogy tekintve Ausztria fenyegető fegyverkezését, mennyiben számíthatna Poroszország jóindulatukra és támogatásukra? A szövetségi kormányok nagy része kitérőn válaszolt s hivatkoztak a szövetségi szerződés ama szakaszára, mely a szövetség tagjainak megtiltja, hogy összetűzésüket erőszakkal intézzék el. Bismarck ekkor szövetséget kötött Olaszországgal (1865), mely kötelezettséget vállalt hasonlóképp háborút indítani Ausztria ellen, ha Poroszország három hónapon belül megkezdené az ellenségeskedést. Poroszországban ekkor a legerősebb hullámokat vezette a békeáramlat, mindenki szidta Bismarckot, mint a béke megrontóját. S ő ilyen végtelen nehéz helyzetben készítette elő országát és királyát a döntő háborúra. E közben történt, hogy egy merénylő (Kohen) ötször rálőtt Bismarckra az utcán. Bismarck megsérült, de jelentéktelenül s miután elfogta a merénylőt, nyugodtan és derülten tért haza, vendégei körébe. Csak a feleségének súgta halkan a fülébe: — Hám lőttek, édesem, de légy nyugodt, semmi baj. A király volt az első, aki gratulálni ment hű emberének, csodás megmeneküléséhez, mert a merénylő egész közelről sütötte rá el revolverét. Este nagy utcai tüntetések voltak Bismarck mellett. Ezekben a napokban írta alá Vilmos király a hadiparancsot az egész porosz hadsereg mozgósítására. S egyszerre megváltozott a nép kedve: a békeszerető nemzetből harcrakész nemzet lett s az új választásokon, amelyek szintén ez idő tájban voltak, elavultak mind a régi jelszavak: senki sem hallgatott a kormány, parlament, konzervatív és szabadelvű szólamokra, a döntő kérdés az volt: ki akar harcolni a hazáért? Bismarck pártja nagy többséggel került ki a választásokból, ellenben a szövetség államai mind a maguk külön érdekeit nézték s a legnagyobb gyűlölettel viseltettek Poroszország iránt. A legellenségesebb indulatot Szászország miniszterelnöke, Beust báró mutatta, aki rábírta királyát, hogy fegyverkezésével példát mutasson a többi német államnak, miként kell eljárni Poroszország ellen. Róla mondotta Bismarck : — Ha ez embereknek módjukban állna, hát szeget vernének a fejünkbe ! Érdekes ez időben Franciaország, illetőleg Napóleon császár magatartása. Mindenkivel tárgyalt, a békéről is, a háborúról is, Bismarckkal, Ausztriával, Olaszországgal, mindegyiknek közvetítést és szövetséget ajánlva, illő kárpótlásért, terület átengedését a háború után. Bismarcknak azt az ajánlatot tette, hogy 300.000 emberrel segíti Ausztria ellen, ha majd a békekötés, a következő feltételek mellett történik : Olaszország kapja Velencét, Poroszország néhány német tartományt mintegy hét-nyolc millió lakossal s megreformálhatja a német szövetséget tetszése szerint, de Franciaországnak jut a Mosel és Rajna közötti vidék Mainz és Koblenz kivételével, továbbá a bal Rajnapart bajor része : Birkenfeld, Homburg, Rajnahesszen. Bismarck ezt az ajánlatot természetesen nem fogadta el, azért jelenthette ki néhány évvel később a porosz képviselőházban, azzal a váddal szemben, hogy német területet akart átengedni Franciaországnak, hogy : — Sohasem ígértem meg Napóleonnak egy falu, egy legelő átengedését sem. Ez tendenciózus hazugság. Ausztriát az utolsó pillanatban rábírta Napóleon titkos szövetség kötésére. Ferenc József császárral megállapodott abban, hogy Ausztria első győzedelnei után Velencét szabad rendelkezésére bocsátja Franciaországnak s magát ezért Porosz- Sziléziában kárpótolja. Ez időtájban történt, hogy Bismarck, kimerülve a szakadatlan lázas munkától, a király előszobájában elaludt, amíg várta, hogy uralkodója, ki épp hadvezéreivel, Moltkéval és Roonnal tárgyalt, maga elé bocsássa őt. Minthogy Hannover, Szászország és Kasszel nem voltak hajlandó sem szövetségre a porosz reformjavaslat alapján, sem pedig semlegességük kijelentésére. Bismarck megszentette a háborút ez államoknak s három nap múlva a porosz csapatok megszállták e tartományokat. A gyors győzelem hírére Berlinben nagy tüntetések voltak. A tömeg ovációban részesítette a királyt, aki kastélya erkélyéről mondotta: — Sok történt, de még több a tenni való! Bismarck háza előtt is tüntetett a nép. Zivataros idő volt. Mikor a hatalmas diplomata kihajolt az ablakon, roppant menydörgés hallatszott. Bismarck megszólalt: — Az ég üdvlövést ad győzelmünkhöz. (Der Himmel schiest Salut zu unseren Siegen.) Kitört a háború s a porosz hadsereg győzedelemről győzelemre haladt. Az előrelátható döntő ütközetre Vilmos király is táborba szállt és kíséretében Bismarck. Egy emelkedésről Dub és Szadova között nézték a csatát. Előttük folyt a Bisztric, alant látszott a königgrätzi után Szadova, a háttérben a lipgi és Jelumi magaslatok, osztrák tüzérséggel a tetejökön. Az egész vonalon dúlt a harc, ezerkétszáz ágyú okádta a tüzet, Bismarck hidegvérrel tartotta jobb szeméhez a messzelátót. Egyszerre északon hosszú sötét vonalakat vett észre. — Barázdák azok a földön, jegyezte meg valaki. — Azok csapattestek, mondotta Bismarck, most mozgásban vannak és mindig közeleb húzódnak. — Felséged győzelme immár kétségtelen, fordult ezután a királyhoz Moltke s nemsokára jött a jelentés, hogy a porosz csapatok az osztrák jobb szárny háta mögött megostromolták Klumot és Lipát. A király és kísérete odavágtatott az elfoglalt magaslatokra és parancsot adott az egész hadsereg előnyomulására. Az ellenség lépésről-lépére húzódott hátra. Vilmos király elragadva csapataitól, maga is előre lovagolt, egészen az osztrák csapatok tűzvonalába. S Bismarck mindenütt mellette, a ki végre megszólalt: — Mint őrnagynak nincs jogom tanácsot adni felségednek, de mint miniszterelnöke kénytelen vagyok kérni fölségedet, ne tegye ki magát ekként a veszedelemnek. Tizenöt nap alatt a porosz csapatok a königgrätzi csatatérről Bécs kapui elé nyomultak. Az osztrák csapatok vezérségét Albrecht főherceg vette át Benedektől, de a császárt barátai már akkor békére unszolták, minthogy a hadjárat sorsát megfordítani úgy sem lehetett többé. Mensdorff gróf várpalotájában, Nikolsburgban történt a békekötés. Midőn Bismarck belépett a hatalmas várba, igy szólt: — Az én régi házam Schönhausenben vajmi jelentéktelen ehhez a gyönyörű palotához képest, mégis jobb szeretem, hogy mi itt vagyunk Mensdorff grófnál, mintha ő volna ön nálam. Mikor pedig visszatért az ünnepi díszben pompázó Berlinbe, igy szólt egy generálishoz: — Hamarább tértünk vissza, mintsem gondoltam, öt héttel ezelőtt utaztunk el s három héttel ezelőtt már voltaképpen elvégeztük a dolgunkat. — Ez volt az egyetlen hiba excellenciák számításában, jegyezte meg az illető generális. BUDAPESTI HÍRLAP, (211. sz.) 1898. augusztus 1. Budapest, jul. 31. A helyzet. Bécsben ismét fölmerül az a hir, még pedig jól informált politikai körökben, hogy Thun gróf miniszterelnök Kaiél pénzügyminiszterrel a jövő hét során Budapestre utazik, hogy Bánffy báróval tárgyalást kezdjenek a provizórium meghosszabbításáról. És Budapestről Thun gróf egyenesen Ischlbe készül, hogy újra jelentést tegyen a császárnak a helyzetről. Közben a belügyminisztériumban új alapelveken dolgoznak a nyelvkérdés rendezésére. E célból a minisztérium a hatóságoktól statisztikai adatokat kért, amelyeket föl fognak használni az alapelvek megállapításánál. Egy további hír jelenti, hogy a minap tanácskozások voltak az új csehek vezér férfiúival. A kormány meg akarta tudni, hogy nem tennének-e újabb engedményt a csehek. A kormány ugyanis attól fél, hogy szétugrasztja a többséget az új alapelvekben. Mert a csehek el vannak szánva, hogy ellenzékbe mennek, ha Thun gróf valamit tesz ellenök. Azonban a többségű korántsem olyan szilárd, mint általában hiszik. Ha a csehek a délszlávokkal kilépnének is a többségből, a lengyelek és a katolikus néppárt mindenesetre támogatná a kormányt. De parlamenti munkáról akkor sem lehetne szó, mert a csehek mindjárt megkezdenék az obstrukciót. Azt mondják, a minisztertanácsban most sürgősen vitatják a cseh-német kiegyezés problémáját, különösen Baerenreither serénykedik a béke művén. Enyedy Lukács beszámolója, Enyedy Lukács július 31-én Dorozsmán beszámolót mondott, amely igen tartalmas és politikai viszonyainkat tekintve, fölötte érdekes. A beszéd tartalmát a következőkben foglaljuk össze: Azzal kezdi, hogy nem számolhat be oly tevékenységről, amely kellő arányban állana az országnak számos és égető szükségletével. Az ok: az osztrák helyzet, mely immár három év munkásságát teljesen meddővé teszi. Ausztria most újabb provizóriumot akar kötni, ezt azonban kizárja az 1867. évi XII. törvénycikk és kizárja az ideiglenes törvény, mely határozott időhöz köti (ez év december 31.) az önálló rendelkezés szükségét. Az újabb provizóriumot Enyedy oly károsnak véli összes gazdasági és pénzügyi helyzetünkre, hogy ezt a szándékot a leghatározottabban ellenezné. Mindezeket általánosságban jelenti ki, azután megjegyezvén, hogy a következő fejtegetésekben egyéni nézetét adja elő, rámutat azokra a pozitív alkotásokra, amelyek révén Magyarország kigabalyodhat az Ausztria okozta bonyodalomból. Ő a gazdasági önállóság híve, de önálló rendelkezés formáját az önálló rendelkezés tartalma nélkül, önálló vámterületet vámsorompó nélkül nem fogadhat el. Ez fából vaskarika. Az ilyen kereskedelmi szerződés tulajdonképpen nem volna egyéb, mint az eddigi vámszövetség, vagyis vámunió az 1867: XII. törvénycikk alkotmányjogi garanciái nélkül. Akik a kereskedelmi szerződés megkötését Ausztriával úgy kontemplálják, hogy abban csak elméletileg álljunk mi az önálló vámterület alapján, a nélkül azonban, hogy magunkat Ausztriától gazdaságilag függetlenítsük, vámsorompók által különválaszszuk, azok tulajdonképpen nem kereskedelmi