Budapesti Hírlap, 1898. november (18. évfolyam, 302-331. szám)

1898-11-01 / 302. szám

4 talra ily fölirással : Temesvár szab. Mr. város közön­sége — hálás kegyelete jeléül. Szilágyi Dezső Horváth Boldizsárról. Horváth Boldizsár földi maradványait teg­nap kisérték örök pihenőre, de halhatatlan lel­kének, törekvéseinek, jelentőségének és nagyságá­nak fényes emléket állított Szilágyi Dezső abban a beszédben, a­melyet az elhunyt államférfi a ravata­lánál mondott. A beszédet teljes szövegében itt közöljük: Mielőtt visszaadnék a hideg földnek, a­mi az övé, — Így kezdte — emlékezzünk meg néhány szóval arról a fényes elméről és arról a meleg szívről, mely egy hosszú életen át a miénk, a hazáé volt. Felnőve a negyvenes évek eszméi és törek­vései közepette, politikai pályája a negyvennyol­cadik korszakkal nyílott meg, abban a korszakban, midőn megvalósulni látszott mindaz, a­mit annyi évtizeden át terveztek, sőt az is, a­mit csak re­méltek. Mint ifjú ember végig élte e korszak má­moros lelkesedését, ádáz küzdelmeit és kétségbe­ejtő szenvedéseit, míg a végső katasztrófánál, úgy hitték, minden, de minden elveszett. Aztán átélte, a­mi rá következett. Lassankint magához jött a nemzet. Milliók és milliók szívében újra föléledt a remény, megjött a munkakedv, meg­izmosodott a férfiakarat. A múlt eszményei vissza­nyerték hatalmukat a kedélyek fölött, irányt és tar­talmat adtak a törekvéseknek. Az abszolút rendszer egyik romlásból a másikba jutott. Közeledett, közeledett az alkotmányos élet új derűje! Ekkor újra régi vezérei felé nézett a nemzet. Keresték azokat, kik a végerővel küzdő rendszer és a koc­káztató vérmesség kettős veszélye közt biztos rév­partra viszik a hánykodó hajót. Nemcsak a szabadelvű párt, de az ország túlnyomó részének bizalma Deák felé fordult. A jelesek mellett, kik köréje gyülekeztek, kiket múltjuk és képességük az elsők közé emelt, egy fiatal szombathelyi ügyvédet találunk. Tudása lángoló és meggyőző ékesszólása, tollának hatalma, egyéniségének varázsa a közvárakozást és rokon­­szenvet széles körökben fölkeltették. A szabadelvű eszmék e hatalmas bajnokára nagy várakozással tekintett a magyar értelmiség, melyben amaz elvek iránt a ragaszkodás kettős erővel ébredt föl. Ki is jelölték jó eleve helyét és föladatát a még csak derengő új korszakban, ez a magyar igazságügy reformálása, nem­­ újraalkotása volt. Végre megérkezett az alkotmány visszaállítá­sának napja. A minisztérium megalakult és kitört az eddig aggodalmakkal szorongó lelkesedés or­szágszerte. A koronázás megtörtént. Talán soha a művelt világban nagyobb és osztatlanabb rokon­­szenv nem környezte a magyar nevet, mint midőn a budai várutat­ és a Duna partját százezrek lepték el, tanúi annak, hogy megerősödött a háromszázados frigy nemzet és királya között. Most már megjöttek az alkotó munka napjai. A nemzet készsége és lelkesedése határtalan, de ez a lelkesedés követelő volt. Mindent vagy legalább igen sokat kívánt gyorsan és egészen. Az igazság­ügy Horváth Boldizsárnak jutott. Tőle várták, hogy az igazságszolgáltatást alapjaiból újra építse. E téren mindenütt ideiglenesség, zavar, bizalmatlan­ság. Az abszolutizmus rendszere fölbomlott. A­mi a rendi alkotmánynyal kapcsolatos, az elavult és tarthatatlan, a­mi érvényben volt és némi rendet alkotott, törvénytelen. Csak a megvalósítandó elvek mint útmutatók emelkedtek ki a 48-diki törvények­ből, még inkább a közvélemény várakozásaiból. De az igazságügy nem tűri a rögtönzéseket, az átmenet nélküli nagy változásokat. Alig van az államéletnek oly ága, a­hol az elvi megállapodások és a reform megvalósítása közt szükségképp oly hosszú út fekszik. Újból kellett alkotni mindent. Összekeresni az embereket, megtölteni kedvvel, lel­kesedéssel, csillapítani a türelmetleneket, bátorítani az aggódókat, átmeneteket teremteni, tervezni és kidolgozni. Ez foglalta el k­ószobájában, sétáin, kertjében és gyakorta éjjeli álmaiban is. És ha csak az igazságügy gondjai nyomták volna. De reform volt a szükség, a jelszó minden téren. Benn a parla­mentben, künn a közéletben folyt a harc, a szemé­lyes, kegyetlen harc.­­Az igazságügyminiszter belá­tásár­a, ékesszólására, tollára jóformán minden nagy ügyben szükség volt. Bátran és hittel fogott a munkához. Hitt, talán túlságosan bizott a jogegy­y-illőségre épített intézmények átalakító hatásában és a nemzet ösz­­szeforrasztó erejében. Túlságosan bizott a társada­lom segítő készségében. Lelki szemei előtt eszmé­nyek lebegtek, a negyvenes és negyvennyolcas korszak hagyományai. A polgári 03 politikai sza­badság rendjét és biztosítékait akarta megterem­teni. Akart egy oly bírói kart, mely tudományban, kötelességérzetben, hagyományokban erős, melyet a nemzet bizalma környez, mert független és mert lelkiismeretesen hű föladatához ; ügyvédi kart, a m­ely­et hivatásának nemes fölfogása vezet és lelke­sít, mely tisztaságát önmaga óvja meg, oly eljárá­sokat, a melyekben a művelt nyugaton a jog védel­mének és érvényesítésének legjobb biztosítékait találták ... Az anyagi törvényekbe humánus szel­lemet, a mely erkölcsi erőt ad a jognak, midőn szigorát enyhíti, a­mely hosszú életet biztosít a törvénynek, mert az ember nemesebb természetére építi . . . Mit alkotott meg minisztersége rövid évei alatt, a törvénykönyv mutatja, mit tervezett, annak részét, csakis egy részét a közzétett munkálatok és beszédei mutatják, mi volt a többi, a­mi a lelkében forrongott, azt csak sejteni és csakis keveseknek lehet. . . De a­mennyit tudunk mindezekről, őt te­kintjük az új magyar igazságügy első nagy refor­mátorának. Ez érdeme, ez dicsősége, melynek koszorúja nem fog elhervadni! . . . Miniszteri pályája végéhez közelgett ... az akadályok benn és künn lehangolták, lelke fáradni kezdett, érzékeny szive vérzett az uj meg uj sebek alatt, melyek közt nem azok voltak a legfájóbbak, a melyeket ellenfelei fegyvere ütött, a küzdelmek és a tapasztalás nem egy tollat téptek ki merész géniusza szárnyaiból........... Visszalépett. Nem kétkedem, fájdalommal tette. Nem a hatalom­tól, nem az állás fényétől fájt a megválás. Nem is vitt annak szokásos külső díszéből semmit magá­val. . . de, hiszem, fájt megválni terveitől, attól a munkától, mely lelkéhez forrott, melynek sikerein és eredményein csüngött. Lassan-lassan visszanyerte lelkének rugalmas­ságát. Föl-föllobbant a régi kedv, a régi lelkesedés. Újra látogatni kezdte a képviselőházat. A nagy politikai problémák vonzották. Mindent figyelemmel kisért, egyes alkalmakkor föl is szólalt s a Ház lelkesedéssel függött ajkain, gyönyörködött ékes­szólásának nemes pátoszában és elragadó erejében. De egyre, úgy tudom, nem is gondolt egy pilla­natig sem­, arra, hogy újra kormányra jusson. Lelke nem bírt lehűlni addig a pontig, nem tudott eljutni az elkeményedésnek arra a fokára, hogy újra elvisel­hesse a politikai élet sivár küzdelmeit. Életkor, betegség, szemevilágának meggyen­gülése végre meghozták a visszavonulást. Bár nem szűnt meg követni az események folyását. Figyelme azonban mindinkább a költészet és tudomány biro­dalmát kereste föl, melyeknek nemes örömeit annál inkább élvezhette, minél osztatlanabbik fordult lelke feléjük. Most elköltözött. Megtért mesteréhez, nagy társaihoz oda, hova a hit és az emberi lélek örök sóvárgása a jókat és igazakat küldi... Boldog ő ... a mindenható hosszú élettel ajándékozta meg . . . Átélte hazánkra nézve a század két legnagyobb korszakát és ott volt az elsők közt. Megadatott neki, hogy érezze a lelkesedés isteni erejét, a nagy küzdelmek és diada­lok büszke örömeit. Meglátogatták a nagy szenve­dések is, a földi lét boldogságának szükséges alkat­részei . . . Nemesen élt . . . jó ember volt . . . híven csüggött ifjúkori eszményképein, hűt és ki­tartó a barátságban, odaadó családja szerete­­tében . . . Az úr magához hívta őt! Itt lent nem látjuk többé, csak emlékének örökzöldje fog virulni. De ő még­sem vált meg tőlünk. Tud rólunk. Valamint a végtelen térben elhintett égi testek fénye a mér­hetetlen távolból eljut a mi földünkhöz, úgy az ő szeretete, mely halhatatlan lelkével egybeolvadt, megtalálja az utat azokhoz, kikhez úgy ragaszko­dott, hazájához és nemzetéhez! És most kísérjük el földi maradványait a sírig, hol csöndes legyen nyugodalma! BUDAPESTI HÍRLAP, (302. sz.) 1898. november 1. A német császár Palesztinában. Budapest, okt. 31. Tegnapelőtt Jeruzsálembe érkezett Vilmos német császár és most kerek egy hétig azokat a hegyeket fogja járni, a­melyeket rég elmúlt idő szent emléke tesz érdekessé. Jeruzsálem, Betle­hem, Jerikó, Názáreth és a többi híres neveze­tes hely mind sorra kerül a német császár szent­földi útjában. Fölmegy­­ az Olajfák hegyére, elláto­gat a Jordánhoz és megnézi mindenütt a nevezetes­ségeket . Magának Jeruzsálemnek megtekintése szerdára marad. Ma nagy pompával szentelték föl a Megváltó-templomot; a német császárné azonkí­vül ott volt a betlehemi szőlőhegyen épült új ár­vaház beszerelésénél. A császári pár szentföldi útjáról ma a követ­kező táviratokat kaptuk: Jeruzsálem, okt. 31. Szombaton délután a sátraktól a jaffai kapuig valamennyi utca, úgyszintén a Megváltó-templom és Szerti-sir temploma tömve volt emberrel. A há­zak erkélyeit és tetejét is nagy sokaság lepte el. Az ünnepi dísz és a tarka ruhák élénk színei meg­kapó látványul szolgáltak. Kevéssel négy óra előtt közeledett a lovas diszmenet. A keleti nép, a me­lyet nyugat pompája nagyon meglepett, lelkesen üdvözölte a császári párt. A császár délszaki egyen­ruhát viselt s mind ő, mind a császárné feltüzte a fekete sas-rendet. A Dávid-utcában fölállított diadal­kapunál a zsidók küldöttségének feje beszédet intézett a császári párhoz. A Murisztan-kápolnában, a jeruzsálemi, jaffai és haifai német községek kép­viselői beszéd kíséretében remek kivitelű bibliát nyújtottak át. A császár valamennyi beszédre a legkegyelmesebben válaszolt. Este nagy kivilágí­tás volt. Jeruzsálem, okt. 31. Bosse dr. kultuszminiszternek tegnap a Megváltó-templom megtekintésénél mondott beszédére azt válaszolta Vilmos császár, hogy őszintén köszöni a miniszter beszédében kife­jezett hűséges érzelmeket és örül, hogy az evangélikus község Megváltó-templomának be­­szentelését ünnepelheti. Ezt a szultán jóindu­latának, úgyszintén boldogult nagyatyjának és Istenben nyugvó atyjának köszönheti, az utóbbinak annyiban, mert elvégre is ő döntött ebben a dologban. Puszta beszéddel semmit sem lehet végezni itt a Keleten. Reméli, hogy az evangélikusok, életmódjukkal is tanúságok fog­nak tenni az evangélikus hit igazságáról és­­azt meg fogják erősíteni. Akkor majd Isten áldása lesz ezen az ünnepen és bőséges áldás jár nyomában. Ezt óhajtja és reméli a császár az összes jelenvoltakkal egyetemben. — Mondja meg ezt — ezzel végezte a császár beszédét — az evangélikusoknak és különösen a németeknek. Jeruzsálem, okt. 31. A császári pár jókor reggel a sátortábor­ból Betlehembe ment. A császárné onnan a szőlőhegyre ment, hogy jelen legyen az ott épült új­­ árvaház ünnnepies beszentelésén. Ziethen-Schwerin gróf az evangélikusok jeruzsá­­lem­i alapítványának elüljárója, üdvözölte az ünneplő közönséget, azután visszapillantást vetett a jeruzsálemi egyesület fejlődésére és sikereire, majd fölhívta a jelenlévőket, hogy hálájukat az eddigi nagy sikerekért további hasznos működésükkel fejezzék ki. A fölszen­­telő beszédet Weser berlini licenciátus, a jeru­zsálemi­­ egyesület jegyzője mondotta. A föl­­szentelés után a császárné visszament Betle­hembe, a­hol a császári pár istentiszteletet hallgatott az evangélikus templomban. •­­ ■ i* . Jeruzsálem, okt. 31. A betlehemi templom bejáratánál a német császári párt Ziethen-Schiverin gróf fogadta a­­jeruzsálemi egyesület nevében Üdvözölte az uralkodó párt Dávid városában, a­mely a világ legnagyobb és legtiszteltebb városa, mert benne született a Megváltó. Az evangélikus templom teljes befejezése a császári pár konstantinápolyi látogatásának köszönhető. Az­ istentisztelet vé­geztével a császár beszédet mondott. Ma délelőtt volt a Megváltó-templomának ünnepies fölszentelése nagy egyházi és világi pompával. Az ünnepségben a város lakossága rendkívül nagy számban vett részt. Nagy a hőség, de azért a császári pár és kísérete jól van. Jeruzsálem, okt. 3Í. Vilmos császár kihallgatáson fogadta a jeruzsálemi görög ortodox pátriárkát, a­ki neki egy ereklyét adott át. A császári pár tegnap este az Olajfák hegyén naplementekor a Bryandet udvari fő­prédikátor által végzett áj­tatosságot hallgatta meg. Onnan visszatérve a porosz hatóságok jelenlévő fejei és a Johannita-rend lovagjai társaságában ebédhez ült. Jeruzsálem, okt. 31. A betlehemi evangélikus templomban ma tartott istentisztelet után Vilmos császár maga köré gyűjtötte az evangélikus papságot és azt mondotta, hogy a Szentföldön nyert benyo­másai meggyőzték arról, hogy az evangélikus egyháznak nagy munkakör nyílik. Ezt a feladatot csak úgy teljesítheti, ha egyes tagjai jámbor és igaz életet élnek. Fő dolog az, hogy kölcsö­­nös szeretetben munkálkodjanak. A császár tudja, hogy az evangélikus munka ebben a szellem­ben folyik és beszéli, hogy idővel sikerülni fog a protestantizmusnak a Keleten valamennyi ke­resztény felekezet együttélésével a­ benső tar­talmúnak megfelelő állást megszerezni. Köln, okt. 31. A La dormition de la sainte vierge terület megszerzéséről, a­hol a legenda szerint az a ház állott, a­melyben Mária Krisztus föltárna-

Next