Budapesti Hírlap, 1898. december (18. évfolyam, 332-360. szám)

1898-12-01 / 332. szám

, ha összetöretjük ezt is, az-e, ha meg­mentjük és arra kényszerítjük őket, hogy tovább is­­óvják a látszatot? Mert, ha egyszer ezen is túl vagyunk, akkor már valóban nem tud­juk, hol állunk meg. Ha a törvényte­lenség proklamálva van, akkor semmi sem biztos többé, akkor az egyéni akarat és a hatalom a törvény. De ha föl is teszszük a legkedve­zőbb esetet, hogy a kormány kizárólag csak arra használja föl ezt a képtelen diskrecionárius hatalmat, a­melynek birtokába juttatjuk, hogy a rendet fön­­tartsa és a törvényes állapot helyre­­állását előkészítse, akkor is — előt­tünk fekszik egy előkelő politikus fér­fiú nyilatkozata : nem maga ez a tán néhány hétig tartó exlex állapot a félelmes dolog, hanem az a kérdés, hogy e próbák és tapasztalások folytán meddig fogja magát a vérszemet kapott liberális kormány­párt a köz­szabadságok törvényes megnyirbálá­sában ragadtatni. Mert bármily pár­tosan kezeli is törvényeinket a végre­hajtó hatalom , magukban törvényeink­ben még igen sok veszteni valónk van. A parlamenti szólásszabadság, a sajtószabadság, a polgári és po­litikai szabadságról szóló törvények, bármily torz alakjuk legyen a párt­uralom szellemében való végrehaj­tásában, de törvény szerint megvan­nak, reklamálhatók, jobb időkre ,­meg­menthetők. Vannak kincseink, a­melyeket fél­tenünk kell. Mi keltsük-e föl a bestiát, hogy étvágyra kapván, fölfalja ezeket a kincseket. Már hallottuk a párt vezérelmeit és sugalmazóit, a­kik hajlandók a liberális zászlót megtartva, a liberális elveket szegre akasztani. És akkor mi nemcsak intézményes jogainkat vesz­tettük el, hanem bennök fegyvereinket vannak németből, a­mely német ismét szabadon vette ezeket a dolgokat a franciától. Óriási az ily nemzetközi forgalomban levő irodalmi anyag. A legnagyobb alkotások nem eredeti föltalálá­sok és Shakespeare nem átalt abból a króni­kából, a­melyből Macbeth történetét vette, egy egész dialógot kiírni, csak éppen, hogy jam­­busba rótta. Én részemről nem hogy gáncsolnám, de sőt dicsérem Gyaluit a munkájáért és buzdí­tani szeretnék mindenkit arra, hogy kövesse őt. Tessék bátran hozzányúlni a régibb iro­dalmakhoz, tessék kiaknázni, kifosztani és föl­dolgozni. Természetesen élő és holt írók, sőt az irodalmak jogos erkölcsi és anyagi érdekeinek megóvásával. Óriási különbség abban, ha az anyagot és akár tagolásá­val együtt elhozzák, de a magunk társa­dalmába, a magunk viszonyaiba teszik bele és abban, ha egyszerűen lefordítják. Mi maholnap nem is tudunk mást, mint francia bohóságokon nevetni. Magyar tréfa, magyar elmésség, ma­gyar furcsaság, sőt még a jókedvnek magyar stílusa is innen-onnan ismeretlen dolgok lesznek. Mert Nemzeti Színház, Vígszínház és Magyar Színház mind gondos fordításban adja elejbénk a magyar szókkal beszélő, de francia észjárással gondolkozó, francia viszonyokban élő emberek történeteit, stílszerű francia kiállításban és elő­adásban. Már ott vagyunk, hogy a­mit a magánéletben tíz frankért veszünk, azt a szín­padon tíz fraonnal fizetjük, a magánéletben jó nekünk a koncert, de már a színpadon a francia darabban jól az orrán keresztül azt mondja színészünk lxmsseer. Mi más világ volna és mily nagy hatás­sal járna az eredeti szerzőkre is, ha a szín­­házak gondoskodnának arról, hogy az idegen színmű­vek egy része a mi viszonyainkhoz. Rendőri bíráskodás. Budapest, november. (1) Azok az ütlegek és testi sértések, me­lyeket a tüntető egyetemi ifjak túlbuzgó rend­őröktől szenvedtek, bizonyára fájdalmasabban érinték őket, mint az a néhány forintnyi pénz­büntetés, melyre a rendőrség elítélte. És mégis jelentőségében sokkal nagyobb ez, mint amaz. A rendőri túlkapások és kegyetlenségek csupán az önkény, a jogtipró erőszak megnyi­latkozásai. Az önkény és visszaélés azonban nem hozhat létre állandó jogállapotot. Együtt él és bukik azzal a kormányzati rendszerrel, a­melynek egyik eszköze az erőszak. Ha letűnik e kormányrendszer, helyébe ismét a jog uralma léphet, a­melynek kormányzati esz­közei közül immár ki van zárva az erőszak. Nem ilyen múlékony természetű a rend­őri bíráskodás. Ez törvényen alapul. Gyakor­lása független az egymást követő kormányok­tól. Állandó veszedelmet rejt magában min­denkivel szemben, mert a kihágások nagy tömege mellett senki sem tudhatja, hogy mi­kor kerül a rendőrség hálójába, azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy a­ki oda került, annak sorsa egészen a véletlentől, a bírói ha­talom részesévé tett rendőrtisztviselő önkényé­től függ. Mert habár a legpártatlanabb eljárást tesszük föl az ideiglenesen bíróvá lett rendőr­­hivatalnokról, mely föltevésünk azonban csak ritkán válik be : már a dolog természete is azt hozza magával, hogy az az ember, a­ki az imént még hadilábon állott a rendzavarokkal, a­kik ellene szegültek és becstelenítő szavak­kal illették, nem lehet pártatlan bírája ugyan­ezeknek, midőn ellenszegülésüket karhatalom­mal legyőzte. De nemcsak ily esetben visszás a rendőri bíráskodás. Az önbíráskodás jellegét mutatja ez akkor is, midőn maga a rendőri hatóság, például a belügyminiszter, vagy a budapesti a mi közönségünkre átírva, hozzá alkalmazva, viszonyainkba beleillesztve kerülne színre. Tavaly láttam a Makrancos hölgyet Parisban három felvonásba szorítva. Pompás volt. A párisiak is élvezték. Hamletet már kétszer-háromszor átdolgozták a francia kö­zönség számára: prózában is, alexandrinusok­ban is. Még sehogy sem találták el. Donna Diannát a németek jól megcsinálták maguknak. A magyar színpad évtizedeken át ezt a német átdolgozást használta. Most az eredetit játszsza. Egyszóval ez az irodalmi elhódítás, csere­ke­reskedés járja az egész vonalon. E nélkül meg sem tudna a világ lenni. Az egyszerű, mondjuk alakhű­ fordítástól le, fokozatosan az átdolgozás minden árnyéklatán és stádiumán keresztül egész odáig, a­hol már csak éppen az alapeszme ma­rad meg vagy éppen csak az impulzus konsta­tálható. Természetes, hallom mondani, mind­ez áll a Shakespearekre, Moliére-ekre, Plautuszokra, Morotokra nézve, de más a Gyalui és a Mejo. Nem, éppenséggel nem más. Ellenkező­leg : ugyanaz. Elvégre senki sem boldog halála előtt, monda Solon. Ki tudja, kiből mi lesz haláláig. Az a skrupulus, hogy még nem Moliére, senkit se tartóztasson vissza a becsü­letes munkától. A plágium pedig az, a­mikor valaki csaló célzattal másnak a munkáját el­tulajdonítja, hogy a magáénak adja ki. Ide nem számítódhatik az a becsületes ember, a­ki a cégérére kiírja, hogy mástól vettem, más után írtam. Mert ez, szükség esetén mindig kérdőre vonható, hogy kitől vett, mennyit vett. A fődolog az, hogy jót vett legyen és jól használta legyen. Ebben az esetben már a saját irodalmának használt a nélkül, hogy ártott volna másnak. F­ő, főkapitány ad ki valamely rendeletet, a­mely­ben kihágást statuál s azután e rendelet meg­szegése tárgyában ő maga bíráskodik. Világos, hogy itt is egy kézben halmozódik össze a közigazgatási, a törvényhozói és a bírói ha­talom , és világos, hogy ez ismét csak ön­kényre vezethet. Bölcsen látták ezt azok, a­kik hazánkban az alkotmányosság visszaállítása után első­rendű feladatnak azt tekintették, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasz­­tassék. Ámde ez nem ment oly könnyen, a­mint ma sokan hiszik. Az országgyűlés tagjainak többsége a megyei életből került ki s ott mintegy vé­rükbe ment át az a fölfogás, hogy minden hatalom a közigazgatásnál legyen. Deák Ferenc nagy tekintélyére volt szükség, hogy az igazságszolgáltatást mégis elkülöníthessék a közigazgatástól. A reform legnagyobb ellenzője Tisza Kálmán és pártja volt. Csak természetes tehát, hogy mihelyt Tisza Kálmán hatalomra jutott, azonnal ismét tért foglalt a reakció. A 70-es évek felé hozott új törvények már megkezdték a nagy reform visszafejlesz­tését. A közegészségügyi és az erdőtörvény a­ nagyjelentőségű kihágások egész sorozatát utasították a közigazgatási hatóság elé. Az 1879-ik évben alkotott kihágási büntető tör­vénykönyv életbeléptetéséről szóló törvény pedig a kódexben meghatározott kihágásokat is, kevés kivétellel, a közigazgatás részére foglalta le. Ekként a bírói hatalomról alkotott 1869. évi IV. t.-c. rövid néhány év alatt teljesen át volt törve. A törvényhozás nagy kijelentése, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasztatik, meg volt semmisítve. Fölnyittat­ván pedig a zsilip , ezen át most már tömegesen özönlöttek be a törvények, miniszteri és sza­bályrendeletek, a­melyek mód nélkül szaporí­tották a kihágások számát és megfelelő arány­ban kiterjesztették a közigazgatás bírói ha­talmát. E visszafejlesztő irány mentségéül a köz­­igazgatás emberei azt hozzák föl, hogy nem volna tekintélye a rendőrségnek, hogy minden erőt nélkülözne a közigazgatás, ha saját terü­letén a bíráskodásból kizáratnék. Az illetők azonban nem veszik észre, hogy más kultur­­államokban a hatóságok nem a büntetések ki­szabásának jogából, hanem a pártatlan, igaz­ságos és tapintatos eljárásból merítik tekin­télyüket. És valóban. Az a rendőri bíráskodás, a­mely nálunk a közigazgatás hatalmát újabban oly szerfölött kitágította, mindenre inkább alkalmas, mint a tekintély növelésére. Mert ugyan miféle tekintélye lehet annak a bírónak, a­ki bírói tisztségre való hivatott­­ság nélkül, másnemű elfoglaltsága közben, csak úgy mellékesen gyártja az ítéleteket, a­nélkül, hogy személyesen kihallgatta volna azt, a­kire büntetést szab ki. Ehhez ugyanis sem ideje, sem kedve nincs az illető rendőrbírónak.­ Az ő ítélete rendszerint úgy keletkezik, hogy valamelyik írnok jegyzőkönyvet vesz föl a vádlottal, a melybe azt írja be, a mit akar . A jegyzőkönyvet azután beviszi a kapitányhoz, a ki többnyire látatlanban aláírja az előre már megfogalmazott ítéletet. Az írnok erre ismét megjelenik a tárgyaló­szobában s tudtára adja a vádlottnak, hogy minő büntetést szabott ki rá a kapitány­. Ha már most az elítélt fölebbez az ekként meghozott ítélet ellen, úgy esetleg kiteszi magát annak, hogy a felsőbb fokú rendőri hatóság még fölemeli a büntetést. Leh­et-e jogállamban tűrni, hogy a polgá­rok egész tömege ily módon ítéltessék el pénz- BUDAPESTI HIRLAP. (332. sz.) 1898. december 1. is : a szó s a toll szabadságát, melylyel visszaszerzésükhöz hathatósan hozzá­foghatnánk.

Next