Budapesti Hírlap, 1898. december (18. évfolyam, 332-360. szám)
1898-12-01 / 332. szám
, ha összetöretjük ezt is, az-e, ha megmentjük és arra kényszerítjük őket, hogy tovább isóvják a látszatot? Mert, ha egyszer ezen is túl vagyunk, akkor már valóban nem tudjuk, hol állunk meg. Ha a törvénytelenség proklamálva van, akkor semmi sem biztos többé, akkor az egyéni akarat és a hatalom a törvény. De ha föl is teszszük a legkedvezőbb esetet, hogy a kormány kizárólag csak arra használja föl ezt a képtelen diskrecionárius hatalmat, amelynek birtokába juttatjuk, hogy a rendet föntartsa és a törvényes állapot helyreállását előkészítse, akkor is — előttünk fekszik egy előkelő politikus férfiú nyilatkozata : nem maga ez a tán néhány hétig tartó exlex állapot a félelmes dolog, hanem az a kérdés, hogy e próbák és tapasztalások folytán meddig fogja magát a vérszemet kapott liberális kormánypárt a közszabadságok törvényes megnyirbálásában ragadtatni. Mert bármily pártosan kezeli is törvényeinket a végrehajtó hatalom , magukban törvényeinkben még igen sok veszteni valónk van. A parlamenti szólásszabadság, a sajtószabadság, a polgári és politikai szabadságról szóló törvények, bármily torz alakjuk legyen a párturalom szellemében való végrehajtásában, de törvény szerint megvannak, reklamálhatók, jobb időkre ,megmenthetők. Vannak kincseink, amelyeket féltenünk kell. Mi keltsük-e föl a bestiát, hogy étvágyra kapván, fölfalja ezeket a kincseket. Már hallottuk a párt vezérelmeit és sugalmazóit, akik hajlandók a liberális zászlót megtartva, a liberális elveket szegre akasztani. És akkor mi nemcsak intézményes jogainkat vesztettük el, hanem bennök fegyvereinket vannak németből, amely német ismét szabadon vette ezeket a dolgokat a franciától. Óriási az ily nemzetközi forgalomban levő irodalmi anyag. A legnagyobb alkotások nem eredeti föltalálások és Shakespeare nem átalt abból a krónikából, amelyből Macbeth történetét vette, egy egész dialógot kiírni, csak éppen, hogy jambusba rótta. Én részemről nem hogy gáncsolnám, de sőt dicsérem Gyaluit a munkájáért és buzdítani szeretnék mindenkit arra, hogy kövesse őt. Tessék bátran hozzányúlni a régibb irodalmakhoz, tessék kiaknázni, kifosztani és földolgozni. Természetesen élő és holt írók, sőt az irodalmak jogos erkölcsi és anyagi érdekeinek megóvásával. Óriási különbség abban, ha az anyagot és akár tagolásával együtt elhozzák, de a magunk társadalmába, a magunk viszonyaiba teszik bele és abban, ha egyszerűen lefordítják. Mi maholnap nem is tudunk mást, mint francia bohóságokon nevetni. Magyar tréfa, magyar elmésség, magyar furcsaság, sőt még a jókedvnek magyar stílusa is innen-onnan ismeretlen dolgok lesznek. Mert Nemzeti Színház, Vígszínház és Magyar Színház mind gondos fordításban adja elejbénk a magyar szókkal beszélő, de francia észjárással gondolkozó, francia viszonyokban élő emberek történeteit, stílszerű francia kiállításban és előadásban. Már ott vagyunk, hogy amit a magánéletben tíz frankért veszünk, azt a színpadon tíz fraonnal fizetjük, a magánéletben jó nekünk a koncert, de már a színpadon a francia darabban jól az orrán keresztül azt mondja színészünk lxmsseer. Mi más világ volna és mily nagy hatással járna az eredeti szerzőkre is, ha a színházak gondoskodnának arról, hogy az idegen színművek egy része a mi viszonyainkhoz. Rendőri bíráskodás. Budapest, november. (1) Azok az ütlegek és testi sértések, melyeket a tüntető egyetemi ifjak túlbuzgó rendőröktől szenvedtek, bizonyára fájdalmasabban érinték őket, mint az a néhány forintnyi pénzbüntetés, melyre a rendőrség elítélte. És mégis jelentőségében sokkal nagyobb ez, mint amaz. A rendőri túlkapások és kegyetlenségek csupán az önkény, a jogtipró erőszak megnyilatkozásai. Az önkény és visszaélés azonban nem hozhat létre állandó jogállapotot. Együtt él és bukik azzal a kormányzati rendszerrel, amelynek egyik eszköze az erőszak. Ha letűnik e kormányrendszer, helyébe ismét a jog uralma léphet, amelynek kormányzati eszközei közül immár ki van zárva az erőszak. Nem ilyen múlékony természetű a rendőri bíráskodás. Ez törvényen alapul. Gyakorlása független az egymást követő kormányoktól. Állandó veszedelmet rejt magában mindenkivel szemben, mert a kihágások nagy tömege mellett senki sem tudhatja, hogy mikor kerül a rendőrség hálójába, azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy aki oda került, annak sorsa egészen a véletlentől, a bírói hatalom részesévé tett rendőrtisztviselő önkényétől függ. Mert habár a legpártatlanabb eljárást tesszük föl az ideiglenesen bíróvá lett rendőrhivatalnokról, mely föltevésünk azonban csak ritkán válik be : már a dolog természete is azt hozza magával, hogy az az ember, aki az imént még hadilábon állott a rendzavarokkal, akik ellene szegültek és becstelenítő szavakkal illették, nem lehet pártatlan bírája ugyanezeknek, midőn ellenszegülésüket karhatalommal legyőzte. De nemcsak ily esetben visszás a rendőri bíráskodás. Az önbíráskodás jellegét mutatja ez akkor is, midőn maga a rendőri hatóság, például a belügyminiszter, vagy a budapesti a mi közönségünkre átírva, hozzá alkalmazva, viszonyainkba beleillesztve kerülne színre. Tavaly láttam a Makrancos hölgyet Parisban három felvonásba szorítva. Pompás volt. A párisiak is élvezték. Hamletet már kétszer-háromszor átdolgozták a francia közönség számára: prózában is, alexandrinusokban is. Még sehogy sem találták el. Donna Diannát a németek jól megcsinálták maguknak. A magyar színpad évtizedeken át ezt a német átdolgozást használta. Most az eredetit játszsza. Egyszóval ez az irodalmi elhódítás, cserekereskedés járja az egész vonalon. E nélkül meg sem tudna a világ lenni. Az egyszerű, mondjuk alakhű fordítástól le, fokozatosan az átdolgozás minden árnyéklatán és stádiumán keresztül egész odáig, ahol már csak éppen az alapeszme marad meg vagy éppen csak az impulzus konstatálható. Természetes, hallom mondani, mindez áll a Shakespearekre, Moliére-ekre, Plautuszokra, Morotokra nézve, de más a Gyalui és a Mejo. Nem, éppenséggel nem más. Ellenkezőleg : ugyanaz. Elvégre senki sem boldog halála előtt, monda Solon. Ki tudja, kiből mi lesz haláláig. Az a skrupulus, hogy még nem Moliére, senkit se tartóztasson vissza a becsületes munkától. A plágium pedig az, amikor valaki csaló célzattal másnak a munkáját eltulajdonítja, hogy a magáénak adja ki. Ide nem számítódhatik az a becsületes ember, aki a cégérére kiírja, hogy mástól vettem, más után írtam. Mert ez, szükség esetén mindig kérdőre vonható, hogy kitől vett, mennyit vett. A fődolog az, hogy jót vett legyen és jól használta legyen. Ebben az esetben már a saját irodalmának használt a nélkül, hogy ártott volna másnak. Fő, főkapitány ad ki valamely rendeletet, amelyben kihágást statuál s azután e rendelet megszegése tárgyában ő maga bíráskodik. Világos, hogy itt is egy kézben halmozódik össze a közigazgatási, a törvényhozói és a bírói hatalom , és világos, hogy ez ismét csak önkényre vezethet. Bölcsen látták ezt azok, akik hazánkban az alkotmányosság visszaállítása után elsőrendű feladatnak azt tekintették, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasztassék. Ámde ez nem ment oly könnyen, amint ma sokan hiszik. Az országgyűlés tagjainak többsége a megyei életből került ki s ott mintegy vérükbe ment át az a fölfogás, hogy minden hatalom a közigazgatásnál legyen. Deák Ferenc nagy tekintélyére volt szükség, hogy az igazságszolgáltatást mégis elkülöníthessék a közigazgatástól. A reform legnagyobb ellenzője Tisza Kálmán és pártja volt. Csak természetes tehát, hogy mihelyt Tisza Kálmán hatalomra jutott, azonnal ismét tért foglalt a reakció. A 70-es évek felé hozott új törvények már megkezdték a nagy reform visszafejlesztését. A közegészségügyi és az erdőtörvény a nagyjelentőségű kihágások egész sorozatát utasították a közigazgatási hatóság elé. Az 1879-ik évben alkotott kihágási büntető törvénykönyv életbeléptetéséről szóló törvény pedig a kódexben meghatározott kihágásokat is, kevés kivétellel, a közigazgatás részére foglalta le. Ekként a bírói hatalomról alkotott 1869. évi IV. t.-c. rövid néhány év alatt teljesen át volt törve. A törvényhozás nagy kijelentése, hogy az igazságszolgáltatás a közigazgatástól elválasztatik, meg volt semmisítve. Fölnyittatván pedig a zsilip , ezen át most már tömegesen özönlöttek be a törvények, miniszteri és szabályrendeletek, amelyek mód nélkül szaporították a kihágások számát és megfelelő arányban kiterjesztették a közigazgatás bírói hatalmát. E visszafejlesztő irány mentségéül a közigazgatás emberei azt hozzák föl, hogy nem volna tekintélye a rendőrségnek, hogy minden erőt nélkülözne a közigazgatás, ha saját területén a bíráskodásból kizáratnék. Az illetők azonban nem veszik észre, hogy más kulturállamokban a hatóságok nem a büntetések kiszabásának jogából, hanem a pártatlan, igazságos és tapintatos eljárásból merítik tekintélyüket. És valóban. Az a rendőri bíráskodás, amely nálunk a közigazgatás hatalmát újabban oly szerfölött kitágította, mindenre inkább alkalmas, mint a tekintély növelésére. Mert ugyan miféle tekintélye lehet annak a bírónak, aki bírói tisztségre való hivatottság nélkül, másnemű elfoglaltsága közben, csak úgy mellékesen gyártja az ítéleteket, anélkül, hogy személyesen kihallgatta volna azt, akire büntetést szab ki. Ehhez ugyanis sem ideje, sem kedve nincs az illető rendőrbírónak. Az ő ítélete rendszerint úgy keletkezik, hogy valamelyik írnok jegyzőkönyvet vesz föl a vádlottal, a melybe azt írja be, a mit akar . A jegyzőkönyvet azután beviszi a kapitányhoz, a ki többnyire látatlanban aláírja az előre már megfogalmazott ítéletet. Az írnok erre ismét megjelenik a tárgyalószobában s tudtára adja a vádlottnak, hogy minő büntetést szabott ki rá a kapitány. Ha már most az elítélt fölebbez az ekként meghozott ítélet ellen, úgy esetleg kiteszi magát annak, hogy a felsőbb fokú rendőri hatóság még fölemeli a büntetést. Lehet-e jogállamban tűrni, hogy a polgárok egész tömege ily módon ítéltessék el pénz- BUDAPESTI HIRLAP. (332. sz.) 1898. december 1. is : a szó s a toll szabadságát, melylyel visszaszerzésükhöz hathatósan hozzáfoghatnánk.