Budapesti Hírlap, 1899. január (19. évfolyam, 1-31. szám)

1899-01-01 / 1. szám

2 A BUDAPESTI ÍRLAP TÁRCSÁJA. A sztrecsnói piros virágok. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — I. Néha valami nagy szomorúság fog el. Mikor a gyerekeim vidám szemébe nézek és együgyü fecsegésüket hallgatom, eszembe jut, hogy oly szép az élet és oly rövid. Megszüle­tünk, kimászunk egy kicsit a melegre sütké­rezni, aztán rögtön visszatérünk a megsemmi­sülésbe. Mikor holdas éjjel elkésett madarakat látok a holdsugáron átsurranni, mindig az em­beri élet jut eszembe. Az is ilyen. Jövünk a sötétségből, egy pillanatra föltűnünk a vilá­gosságban, aztán megint elnyel a sötétség. Honnan jöttünk, hová megyünk, ezt a két titkot nem tudjuk kideríteni. De vannak fáradt és szomorú pillanataim, mikor az életet hosszúnak találom és szeret­ném, ha már én is ott volnék abban a végte­len fekete zarándoklatban, mely örökkön­­örökké a temető felé önti meg nem apadó tömegeit. Mikor megunom a ziháló mellel és sápadt arccal futkosó embereket. Megunom ezt a hideg kővárost, beteg pompájával és örökös, kábító zajával. Ilyenkor eltűnök innen és senki sem tudja, hová lettem. Kifekszem Lagosta sziklás partjára s a kék Adria mélységébe bámulok. Vagy elbújok a délibábos róna egy kis fehér tanyájába s barna, parasztokkal egy tálból eszem a csillagos ég alatt. Vagy fölhatolok a Kárpátok legmagasabb ormaira s hallgatom az erdő zúgását, a vízesések moraját és a sasok éles kiáltásait. És ezekről a helyekről elfeledett, régi történeteket hozok haza. Sohse tudom, hogy a tenger mormolásából értettem-e­ ki, a zugó erdő mesélte-e el, vagy öreg pásztorok züm­mögték a fülembe holdas éjszakán. Ezt is igy hallottam, vagy talán álmodtam? II. A Kárpátok közt barangoltam. Nagy hegyeken hágtam át és embertelen vidékeken rejtőztem napokig. És egy napon egy tetőre értünk, melyet mély út szelt keresztül és vezetőm, az öreg szepesi polgár, Zimmer Krisztián, lemutatva a völgyekre, szóla: — Nézd, uram, az ott Lengyelország. Itt állunk Magyarország határán. Sokáig kalandozott tekintetem az idegen­ben, végre kifáradt és visszaesett a közelre. Akkor láttam bámulva, hogy a tető, a melyen heverünk, csupa piros virágot terem. — Nézd öreg, ilyet még nem láttam, ezen a hegyen csupa piros virág terem. — Bizony , nincs abban egy szál sem fehér, kék, vagy sárga. — És te ezen nem csodálkozol? — Nem. — Tudtad? — Tudtam. És te nem hallottad volna soha hírét a sztrecsnói piros virágoknak? — Nem. Valami történetük van? — Van. Az öreg a földet piszkálva a hosszú bot­jával, aztán csak úgy magában mormogva, folytatta: — Ti urak, a­kik a nagy kőházakban egymás fölött laktok, nem ismeritek a földet. Azt hiszitek, hogy araink nincs is esze .... Pedig van. A föld tudja, mit csinál. A mi falunkban a temető kétfelé van osztva. Az egyik felibe csak gyereket temetnek. . . Ebbe a felibe tavaszszal csupa fehér virág terem. Olyan szép ilyenkor a temető, mintha friss hó takarná. . . És egész nyáron ilyen marad. Míg rá nem esik a hó. És a télben oly­an, mintha tele volna fehér virággal. A tiszta ártatlan lelkek mi nálunk örökké fehér halotti lepel alatt alusz­­szák álmukat . . . Mikor én kis gyerek vol­tam, a sztrecsnói tetőn is mindenféle színű vi­rág megtermett, de most nem tud más szinűi teremni, mint piros, mert ezt a földet nagyon sok vér öntözte. — Tovább, tovább! Odacsúsztam eléje, rászegeztem tekintete­met és ő lassú, töredezett hangon tovább beszélt. III. A sztrecsnói tetőt őrizte Szeredai János kapitány hetvenkét honvéddel és egypár száz rosszul fegyverzett nemzetőrrel. Két lovas­ volt velük, ezeket Szeredai le­­küldte a lengyel völgyiekbe, hogy hamar hírt hozzanak, ha onnan valami baj közeledik. Már akkor az ország az orosz betörést várta. Egy reggel sebes vágtatva érkezik a két lovas és jelenti Szeredainak, hogy a töméntelen orosz elöntötte a völgyeket és lassan emelked­nek fölfelé. A reggeli ködön át távoli trombitajelek és erős zugás hatoltak föl a tetőre. Már jönnek! BUDAFESTI HÍRLAP. (1. sz.) 1899. január 1. f­e­ lelős azért, a­mi holnap lesz, egyedül és kizárólag a kormány és pártja, a­mely, a­nélkül, hogy segíteni tudott volna, a­nélkül, hogy segíteni tudna, fölhatalmazza a kormányt arra, hogy rongálja meg az alkotmányt, füle­jt, vért, vagyont áldozott a nemzet alkotmányért. S mikor a csata­­mezőn ezerek elvéreztek érte, a vesztő­helyen tömegek szenvedtek halált, a börtönökben százak és százak élve el­­temettettek, a passzív ellenállásban családok százai merültek ki és jutot­tak a pusztulás szélére; mind azért, hogy az alkotmányt, nemzeti alkot­mányunkat védjék, azután visszasze­rezzék. inast»­azért,. . h­ggy .T.isz^' Kálmán....msatotaa.. „befolyását,Bá.i.fy megmaradjon miniszterelnöknek és"*'a m­tssék: Ö^étt'"iiségb'ontj­ák ehnek az alkotmánynak az épségét, fölbátoritják sz­ám ők“ '~élT^n^ge!^J' FTogy ,ék'ért,'"á'~ re sen uruffy^vagy'’’alkalom adtán nyomiíljön teáncai közé és rombolja le, a mi­líség.­­ épségben van meg rajta. V Ez a holnapi nap. Ezt a vak­­merest valakinek ez uj esztendőben expialni kell. Ez az esztendő nem timer^!®l^f¥kinek boldog uj esztendő. De a magyar nemzetet, a melynél több megpróbáltatást élő nemzet el nem viselt még, az isteni gondviselés vegye utalmába és védő karával se­gítse át ezen az uj esztendőn, a mely ködbe, felhőbe burkolva vonul föl a fejére félelmetesen. j| M állapot. Irta : Herman( ^“'’‘‘'‘'Budepest, dec. 81. Tized'e^^ve — 1887 — annak, hogy a „Magyar Halászat Könyve“ megjelent. Az ország akkor is a ki­egyezés küszöbére ért. Magyarország egykori kormányzója, Kossuth Lajos, megszeretett; a könyv WM­WBiutigatoaHf,a/igflan c,artatkJnTT3j 'ásxsmtzsr­u aaMBg ixzz'r&sxsrxz MBB—iawMBMBQgssKOB/f. iránt nagyon érdeklődött. Fogtam egy példányt s elvittem személyesen Turinba, a Via dei Miile csöndes házába. Ott és akkor találkoztam először életemben Kossuth Ferenccel, a cesenai kénbányák igazgatójával, de csak per­cekre, mert elutazó félben volt. Két napot töltöttem a kormányzó-­o­m­nála beszéltünk a magyar tudományos­ ] ság fejlődéséről és végtére a politiká-­ ról is. E beszélgetés folyamán az Ausztria­­ és Magyarország között fönálló viszony ke­rült s ekkor a kormányzó körülbelül ezeket mondta nekem: «Hiszen ez a kiegyezés — 1887 még csak menni fog; de a következő már nagy konvulziókkal fog járni; talán már meg sem esz köthető, mert ezt a történelmi fejlődés kérlelhetetlen logikája így hozza magával.“ / „Lássa ön, Ausztria csak bürokratikus­ fogalom; részei érdek, nyelv és történelmi fej­l­elődés, mondjuk faj szerint különbözők és csak addig tarthatók együtt, a­míg öntudatra nem ébrednek. Abban a percben azonban, a­mely­ben az alkotmány — már a­milyen — ezt a nép­konglomerátumot öntudatra kelti, jogokkal­­ megismerteti, szükségképpen bekövetkezik a bomlás és ekkor előttünk áll annak a hordó­nak a képe, a­melyről lepattant az abroncs­­ dongái dőlnek erre-arra, mindenik az esés tör­vénye szerint. Az a nép­konglomerátum így dől saját érdekének, történelmi és faji hajla­mának, ösztönének törvénye szerint“. „Ezeket a széthúzó elemeket csak két abroncs tarthatta együtt: a tudatlanság és az abszolutizmus.“ ^ , „A következés pedig ott a „bellum om­­oniura contra omnes“ , különösen a szláv elem­­ ^összetűzése a német elemmel, a végsőig menő­­ ■jküzdelem a hegemóniáért; a vonzódás a külső f­ajrokonok felé.“ „Egyben e szétbomló elemek még talál­­kozni fognak — tudniillik 1897/8-ban — a jó magyarok elleni gyűlöletben, a kizsákmányolás­­ lágyában; és ebben találkozni fognak mind­a­azokkal a hatalmi tényezőkkel is, a kik a ma­gyarnak mindenkoron ellenségei voltak s azok a is. Ha rés nyílik, ezt föl is használják a agyar kizsákmányolására ; a kiegyezés ezen alapon egyszer talán még megköthetővé válik.“ „A fölbomlás késleltethető, de már el nem hárítható — a dolog természeténél fogva nem.“ „És minthogy ez így van — eltekintve minden egyéb európai politikai eshetőségtől — ránk nézve a magyar nemzet jövőjének kér­dése első sorba áll.“ „Lássa, kérem szeretettel, én azt hit­tem, a­mikor ügyünk 1849-ben elveszett, hogy a magyar nemzetnek el kell pusztulnia, de tapasztalatom és tanulmányaim rávezettek, hogy a történelmi múlttal bíró, tehát fejlődött nemzetek nem pusztulnak el oly könnyen, sőt a leggonoszabb viszonyok között is kitartanak mindaddig, a­míg jellemükből fel nem vetkőznek — ön tudja, hogy a baszk faj lebeg előttem!“ „A magyart is az tartotta meg a leg­kegyetlenebb sanyargatások dacára, hogy nem vetkőzött ki specifikus magyarságából , sőt ez a nyomás alatt mindenkoron még erős­­bödött is —hiszen tudja: „sub pondere eresett palma.“ „De engem most nagy nyugtalanság bánt, mert világosan látom, hogy a magyar, széles rétegeiben is kivetkőzik faji jelleméből. Én Deák Ferenc alkotásában a nagyobb veszedelmet nem a közjogi, hatalmi, gazdasági tartalomban, hanem abban a befolyásban látom, a­melyet a jel­lemekre gyakorol“. „Az Ausztria és Magyarország közötti viszony nem kedvez a jellemek keletkezésének és fejlődésének, a közügyek vezetésében,­­ mintha nem a megbízhatóság, a föltétlen in­­s­tegritás, hanem az ügyesség, a sikernek min­­­­den áron való hajhászása nyomulna előre, amely soha sem volt válogatós eszközeiben és­­éppen ezért jellemrontó. Az önök közéletének­­ vezetőemberei nem tűzik ki a határozott célt,­­ nem törekednek feléje határozottan, mint az­­angol; — tele vannak tekintetekkel, engednek­­ akkor is, a mikor nem szabad, és a meddig csak ‘ lehet, kitérnek a konzekvenciák levonása elöl“. „Pedig, kérem szeretettel, nemzetek köz­ügyét jellemben gyönge s éppen azért meg­íg­ítI

Next