Budapesti Hírlap, 1899. május (19. évfolyam, 137-149. szám)
1899. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz.) Kezzenek arra vissza, hogy ez az intézet felvilágossásának egyik előfeltétele volt, hogy a politikával ne foglalkozzék, és maradjanak hívek ehhez az elvhez ezentúl is. (Helyeslés.) Ha ennek ellenére is az igazgatóság bátorságot vett magának szerény körünkben meghívni azt a férfiút, aki tulajdonképen a magyarországi politika élén áll. (Élénk éljenzés), aki amagyar kormánynak a feje, aki a szabadelvű pártnak a vezére ha ezt a férfiút bátrak voltunk körünkbe hívni, nem azért tettük, hogy benne üdvözöljük és ünnepeljük a nagy államférfit, a politikust, a pártvezért, ő ebben a minőségében is bírja osztatlan bizalmunkat, bírja teljes szeretetünket és tiszteletünket (Éljenzés.), de ez érzelmeknek iránta más helyütt és más után fogunk kifejezést adni, ma ünnepeljük, üdvözöljük benne a kitűnő magyar hazafit, azt a kitűnő magyar hazafit, aki három évtized óta, mindenütt, ahol a magyar kultúra érdekeiről van szó, első sorban áll a küzdők közt (ügy van!), azt a kitűnő magyar hazafit, aki az irodalom és különösen a hírlapirodalom iránt mindenkor tisztelettel és rokonszenvvel viseltetett; (Igaz! ügy van !) aki nem osztozott azoknak a rövidlátó embereknek a nézetében, akik egy bizonyos megvetéssel szoktak lenézni a „skriblerekre“, hanem akik átértették azt, a fontos szerepet, amelyet a hírlapirodalom az alkotmányos államban betölteni hivatva van. Ebben a minőségében emelem poharam ő excellenciájára szivem mélyéből, és azt hiszem, bátran tehetem hozzá, mindnyájunk szivének mélyéből. (Úgy van !)Azt kívánom hogy az Úristen őt sokáig éltesse. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Száll Kálmán miniszterelnök: Igen tisztelt uraim ! (Halljuk! Halljuk!) Azok a megtisztelő szavak, amelyeket az én tisztelt barátom, ennek az egyesületnek elnöke hozzám intézni szíveskedett, igen örömteljes, hálás visszhangot keltettek bennem. Tisztelt barátomtól, mondhatnám, már kora gyermekségemben sokat tanultam; el voltam készülve arra, hogy ma is fogok tőle tanulni valamit; tanultam is, majd megmondom, mit. (Halljuk!) Kora gyermekségem óta tanultam tőle, mert azok közé tartoztam, akik a fiatal kor fogékony lelkesedésével szívták magukban az F.K. cikkeket (Éljenzés), és nagyon elevenen emlékszem arra az időre, amidőn a vakáció alatt mindennap nagy türelmetlenséggel vártam a tejest — az hozta a postát (Derültség.) és ha előbb bontottam föl a postát, mint boldogult atyám, én is azt néztem rögtön, de ő is kérdezte rögtön: van-e a Naplóban sok cikk ? Most is tanultam valamit: egy dolgot, amit csak erőltetve hiszek el és egy másik dolgot, ami csodálkozásomat kelti föl. Az egyik ez: Tisztelt barátom azt mondja, hogy ez a társaság a maga kebeléből kizárta a politikát. Nos, ha itt végignézek (Derültség.) és erről tanítanak ki engemet, megvallom, igazán némi kétely száll meg. (Élénk derültség és tetszés.) A másik, ami szinte csodálkozással tölt el, az az, hogy van itt egy társaság, a mely nagy sikerrel működik s a melynek nincsen adóssága; nos, eme dolgok egyike sem magyar vonás (Derültség.) és ez a társaság, a mely pedig elsősorban magyar, ebben a két dologban olyat mutat föl, a mi nem magyar tulajdonság. Igen szívesen jöttem el ide és nem azért — ebben tisztelt barátomnak igaza van — hogy önöknek hízelegjek és szépelegjek s mintha ezzel azt akarnám mutatni, hogy — a mi magunkra nézve sajnálatos — két hónap óta abban az állásban vagyok, amelyben önökre vagyok szorulva és azért jövök, hogy önöknek a kegyét keressem. Nem. Aki közpályámat figyelemmel kisérte, tudja, hogy én egyet váltottam mindig és ez az, hogy a szellemi munka emeli föl az embert legjobban és munka nélkül én hasznos embert nem ismerek, hasznos polgárát az országnak elképzelni nem tudom. (Élénk tetszés és éljenzés.) És az a szellemi munka, amelyet Önök teljesítenek, egyike a legnehezebbeknek, egyike a legmagasztosabbaknak. (Élénk éljenzés.) A legnagyobb önfeláldozás kell hozzá, ezt a munkát végezni, ahol, ha minden meg is van, egy nincs meg : a nyugalom és az idő. Olyan zsurnalisztát én még nem ismertem, akinek ideje lett volna. (Derültség.) És ez egyike azoknak a sok dolgoknak, amelyek engemet is Önökhöz vonzanak és Önökhöz kötnek, mert én is, fájdalom, azok közé tartozom, akiknek talán sok egyebük sincs, de egy bizonyos, időm, az nincs. (Élénk derültség.) De ide vezetett az, hogy nagy tisztelője voltam mindig és vagyok ma is a sajtónak és különösen a magyar sajtónak, amelynek nagy hivatásáról és nagy missziójáról már gyermekkorom óta át voltam hatva. Mutattam e tiszteletet akkor is, amikor nem voltam hatalmon, amikor nem volt szükségem arra, hogy támogassanak (Igaz! Úgy van !), vagy nem volt szükségem arra, hogy engem éppen nem, vagy kevésbbé támadjanak. (Úgy van!) És ha erre azután önök is azt mondják — és igen örülök, hogy azt mondják és bizonyítják — hogy úgy van és én ezért önöknek nagy köszönettel tartozom. (Éljenzés.) De egyet nem tudnak — és ezt most megmondom. (Halljuk! Halljuk!) Revelálom magamat. Az első polgári foglalkozás, az első professzió, a melybe én belementem, a szerkesztőség. (Derültség: Halljuk, Haljak !) Korai ifjúságomban — egy emléket idézek csak föl magamban, de nekem kedves ez az emlék — ambicionáltam, hogy abban a gimnáziumban, a melyben tanulmányaimat végeztem — talán tisztelt barátom, Rákosi Jenő is emlékszik még rá — önképzőkör alakuljon és az lapot adjon ki; s azután igen megtisztelve éreztem magamat, amikor annak szerkesztőjévé engem választottak. (Derűlség. Éljenzés.) Ez volt ambíciómnak legfőbb tárgya, és micsoda önérzettel és minő méltóságteljesen viseltem e tisztet ! (Derültség.) Akkor tizenhat éves voltam és azt a lapot Bimbó füzérnek hívták. (Zajos derültség és tetszés.) Ez volt első szellemi szárnypróbálgatásom. Azokból a bimbókból, a melyeket akkor egymáshoz fűztem, bizony kevés rózsa fakadt; gyümölcs még kevesebb érlelődött a virágból; de azért édes az emlékezés rá és belőlem soha semmi sem fogja elenyésztetni annak emlékét, milyen büszke voltam arra, amikor az első novifilát megírtam. (Derülség. Tetszés.) Ma komolyabb dolgokkal foglalkozom (Halljuk !) és hogy én legyek az egyedüli politikus ebben a társaságban (Derültség. Tetszés.), hát, én politikát is akarok csinálni. (Halljuk!) Talán megengedik, nem tartozom a diszciplína alá és igy nem félek tisztelt barátom zsarnoki tekintetétől. (Derültség), mert nem véthetek az alapszabály ellen, ha politikával foglalkozom is, de nagyon rövid leszek. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudom, hogy mindenkinek, aki egy ország ügyeit vezeti, a sajtóra, annak lelkesítő erejére szüksége van, de senkinek talán annyira, mint a magyar államférfiúnak, azoknak a nagy nemzeti érdekeknek a védelmezése, fejlesztése és érvényesítése szempontjából, amelyek gondjaira vannak bízva. (Igaz! Úgy van !) És szükségünk van nem csak a támogató sajtóra, hanem — és talán még inkább — a kritizáló sajtóra. Tessék nekem elhinni, mi, akik önök előtt csak „becses anyag“ vagyunk (Derültség), akiket önök kezelnek — én is ezek közé tartozom — nem félünk attól, akármilyen erős, akármilyen szigorú ítéletet olvasunk, csak egy bánt és ez aztán repulzív erővel is bír, nem csak pszichikailag nem kellemes, de magára az ügyre, amelynek gondozása forog szóban, is ártalmas és ez az, na nem igazságos, ha nem objektív az az ítélet. De én a magyar sajtó kiváló jellemvonásának tartom azt,, hogy keresi, védi, támogatja és őrzi az igazságot és ezért biztató rám nézve az önök kegyes és szíves fogadása. (Éljenzés.) Én el vagyok határozva a magam útján menni; kitűztem a célt, amely felé indultam, kitűztem az irányt, megjelöltem nagyjában az eszközöket ; ezekről nem mondok le. Lesz-e siker, az Isten kezében van. Én Horáciuszszal tartok: „Tedd meg kötelességedet, többet ne tégy! A többit tegyék meg az Istennek!“ (Élénk tetszés.) És ha sikerül a mire becsülettel törekszem, hogy, amint Gioero egy levelében irta : „virtute duce comite fortune“ megállhassam helyemet, ezen a küzdőtéren, ha Isten sikerre vezet, boldog leszek és becsületes törekvésemben mindig örülni fogok és bátorítani fog, ha az önök támogatását megnyerem. (Élénk tetszés, éljenzés és taps.) Önökre, a magyar sajtóra és a magyar sajtónak e virágzó egyesületére és ennek kicsitosodásában a magyar sajtó Nesztorára, ez egyesület elnökére, Fálk Miksára emelem poharamat. (Hosszas, élénk tetszés, éljenzés és taps.) Nemesiül Ambrus Hegedűs Sándor alelnököt köszönti föl. Nemcsak azt alelnököt, hanem a minisztert is ünnepük Hegedűsben, akinek minisztersége dísze az egész újságírói karnak. Franciaországban mondották egyszer: Az újságírással mindenre fölviheti az ember, föltéve azonban, hogy idejekorán ott hagyja. A mi közéletünknek az a dicsősége, hogy valaki mindenre viheti, ha éppen ellenkezőleg cselekszik, ha életfölfogásában és erkölcsében nem lép ki az újságírás köréből, hanem az újságírói erényeket megtartja, magával viszi mindenüvé, ahova a sors és a kötelesség állítja. (Élénk tetszés.) Mert aki kissé körülnézhetett más életpályákon is, az jól tudja, hogy ez a mi mesterségünk egy nagy iskola, melyen az emberek megtanulják a legnagyobb kitartással, a legcsekélyebb személyes előnyökért a legfeszültebb munkát végezni. (Igaz! Úgy van !), de mindenütt ezeket a zsurnalisztás tulajdonságokat mutatta. Kívánja Hegedűs Sándor miniszternek hogy azokat az eszméket, melyekért ifjúkorában hevült, állásában tettekben és alkotásokban megvalósíthassa. Biztosítja, hogy ha egyszer — minél később — letelik miniszterségének ideje s visszatér a küzdők sorába,ebben a körben mindig körül fogja venni ugyanaz a testvéri szeretet, ugyanaz az őszinte tisztelet és az a becsületes ragaszkodás, melylyel őt ma üdvözlik. Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter: Tisztelt uraim! (Halljuk!) Azután a kedves és hízelgő beszéd után, amelyet rám köszöntött igen tisztelt barátom Neményi, azt hiszem, legjobb volna hallgatnom (Halljuk!), mert minden körülmények között a várakozáson alul fogok maradni; de vannak érzelmek, amelyeket elfojtani nem lehet és amelyeknek, ha az ember kifejezést nem ad, rosszul érzi magát. Ilyen érzelem különösen kettő van: komoly embereknél a hála és igaz érzésű embereknél, a szeretet. Minden azarénységet félretéve, én mind a ketőnek akarom magamat bemutatni. (Éljenzés.) Elsősorban hálámnak adok mélyen érzett kifejezést azért a támogatásért, azért a valóban testvéri szeretetért, amelylyel ez alkalommal is kitüntetni méltóztatnak; de másfelől szeretetemnek akarok kifejezést adni, mégpedig abban a minőségemben, a melyben ma itt vagyok. Én itt — bocsánatot kérek Neményi J. barátomtól — nem kereskedelmi miniszter vagyok, hanem a hírlapírók nyugdíjintézetének alelnöke. (Lelkes éljenzés.) És ne méltóztassanak azt hinni, hogy én itt valami rangsorozatot akarok csinálni, de a rangomnak megfelelő helyet el kell foglalnom, a rangomból folyó nemcsak jogot, de kötelességet is gyakorolnom kell és ezt nem engedem oda senkinek : házigazda vagyok és igy a vendégeket akarom felköszönteni. (Élénk tetszés.) Vendégünk a hirlapirók nyugdíjintézetének két testvér-egyesülete: az Otthon és a Budapesti Újságírók Egyesülete. Azt a testvéri szeretetet és egyetértést, amely az egyének közt megvolt mindig, de amely az egyesületek között is most fokozottabb mértékben van meg, mint volt előbb, ezt a testvéries egyetértést, amely előmozdítja valamennyi egyesületnek erősbödését, jó hírnevét, gyarapodását, az egyesületek elsősorban elnökeiknek köszönhetik. (Éljenzés.) Már most természetes, hogy én, mint a nyugdíjintézet alelnöke, csak nem követhetem el azt a hízelgést Fáik Miksa igen tisztelt elnökünkkel szemben......... Fálk Miksa: Miért ne? (Zajos derültség.) Hegedűs Sándor: Mert tőle hallottam azt az anekdotát, mikor egy közös barátunknak — szegény meghalt már — egyik Reputáció a másik után gratulált Valamihez s az egyiknek végre azt mondotta a szónoka: „Már bocsánatot kérünk, tudjuk, hogy szerénységét sérti, ha még további dicséretekkel halmozzuk el . . .“ félbeszakította és azt mondta: „Folytassa csak! Nem képzeli, hogy mennyit bírok el!“ (Derültség.) Hát én azt jól tudom, hogy Falk Miksa sok munkát bír el, de sok dicséretet is. Miért? Mert a munkájában van a dicsősége és igy ez kifejezi magamagát és avatatlan szónokra nem szorul. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én tehát, mint házigazda, az ő érdemeinek felsorolását mellőzve s jó kivánataimat csatolva azokhoz az ékes szavakhoz, a melyek az ő éltetésével végződtek, vendégegyesületeteink elnökeihez fordulok s azt a két egyesületi elnököt, akiket szerencsénk van körünkben tisztelhetni, köszöntöm föl. (Élénk éljenzés), kívánva, hogy érdemeiknél és szeretetöknél fogva mindig részesüljenek abban, amit megérdemelnek; mert ha ebben mindig részesülni fognak, akkor jól tudom, hogy mindig sok szeretetben és sok dicsőségben fognak részesülni. (Élénk tetszés és éljenzés.) Csákoai Jenő: (Halljuk! Halljuk!) Igen tisztelt uraim ! (Halljuk ! Halljuk!) Hálásan köszönöm egyesületem nevében is azt a tisztességet, amelyben itt részesültem. Fölhasználom az alkalmat arra, hogy örömömet fejezzem ki azon, hogy Magyarországon újabban ismét és ismét van alkalma a sajtónak, az újságíróknak, ünnepeket ülni. Ebben igen kellemes módon fejeződik ki az a tisztesség, amelyben Magyarországon egyáltalán az újságíró részesül. Tisztelt barátunk, az én szomszédom mondta, hogy az újságírás mindenre kvalifikál, sehol azonban többre, azt hiszem, mint Magyarországon, talán még az újságírásra is. (Élénk derültség és tetszés.) Magyarországon az újságíróval egybe van kötve még általában az író fogalma is s itt minálunk ezt a fogalmat nem választják ketté, ez itt egy, mert mindenki tudja itt, minden magyar ember érzi azt, hogy az újságíró nemcsak a közönség kíváncsiságát, nemcsak az anyagi érdekek szükségeit szolgálja ki, hanem nemesebb, felsőbbrendű célokat szolgál, amelyeket egybe lehet foglalni sokféleségük mellett abba, hogy nemzeti. Innen van az, tisztelt uraim, hogy Magyarországon tényleg írót, újságírót egyénileg, bárhova vetődik, jobban megbecsülnek, mint bárhol ezen a világon (Úgy van!); innen van az, hogy már iskoláinkban, nevelésünk hagyományaiban az írás szelleme az újságírással kapcsolatban jelentkezik ; most beszélte el ő excellenciája Széll Kálmán, hogy ő azon kezdte a pályáját, amin mi végezzük (Derültség); fájdalom, nem fogunk ott végezni, ahol ő kezdte. (Élénk derültség és tetszés.) Ő excellenciája abban hasonlította magát mihozzánk, hogy nekünk sincs időnk, ő neki sincsen ideje. Könnyű volt neki, mert én ki tudtam mutatni, hová lett az ő ideje. Az angol közpéldaszó alapján az ő ideje ott van közintézményekben, ott van országos alkotásokban lerakva (Úgy van!), átváltoztatva mind az ő drága 30 éves ideje pénz és érték és alkotások képében. (Éljenzés.) Az újságírásra visszatérve, itt van a másik szomszédom, aki egy egész életet újságírásban, tisztán újságírásban töltött el; az volt az Ő vára, hogy egyéb dolgokban is használhatóságát mutatta, az az ő sokoldalúságának a jele, de a jegye, a zászlója, az eszménye mindig az újságírás volt s ebből lépett közvetetlenül a legfelsőbb polcára a közéletnek. (Úgy van !) De nemcsak egyénenként, tisztelt uraim, hanem méltóztassanak körültekinteni az országban, itt nemcsak ez az egyesület, amelynek ma volt a közgyűlése, melynek, virágzó állapotáról az elnök .