Budapesti Hírlap, 1899. május (19. évfolyam, 137-149. szám)

1899. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz.) Kezzenek arra vissza, hogy ez az intézet felvilágo­­ssásának egyik előfeltétele volt, hogy a politikával ne foglalkozzék, és maradjanak hívek ehhez az elv­hez ezentúl is. (Helyeslés.) Ha ennek ellenére is az igazgatóság bátorságot vett magának szerény körünk­ben meghívni azt a férfiút, a­ki tulajdonképen a magyar­­országi politika élén áll. (Élénk éljenzés), aki a­­m­agyar kormánynak a feje, aki a szabadelvű pártnak a vezére ha ezt a férfiút bátrak voltunk körünkbe hívni, nem azért tettük, hogy­­ benne üdvözöljük és ünnepel­jük a nagy államférfit, a politikust, a pártvezért, ő ebben­ a minőségében is bírja osztatlan bizalmunkat, bírja teljes szeretetünket és tiszteletünket (Éljenzés.), de ez érzelmeknek iránta más helyütt és más után fogunk kifejezést adni, ma ünnepeljük, üdvözöljük benne a kitűnő magyar hazafit, azt a kitűnő magyar hazafit, a­ki három évtized óta, mindenütt, a­hol a magyar kultúra érdekeiről van szó, első sorban áll a küzdők közt (ügy van!), azt a kitűnő magyar hazafit, a­ki az irodalom és különösen a hírlapiro­dalom iránt mindenkor tisztelettel és rokonszenvvel viseltetett; (Igaz! ügy van !) a­ki nem osztozott azoknak a rövidlátó embereknek a nézetében, a­kik egy bizonyos megvetéssel szoktak lenézni a „skrib­­lerekre“, hanem a­kik átértették azt, a fontos szere­pet, a­melyet a hírlapirodalom az alkotmányos államban betölteni hivatva van. Ebben a minőségé­ben emelem poharam ő excellenciájára szivem mé­lyéből, és azt hiszem, bátran tehetem hozzá, mind­nyájunk szivének mélyéből. (Úgy van !)­Azt kívánom hogy az Úristen őt sokáig éltesse. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Száll Kálmán miniszterelnök: Igen tisztelt uraim ! (Halljuk! Halljuk!) Azok a megtisztelő sza­vak, a­melyeket az én tisztelt barátom, ennek az egyesületnek elnöke hozzám intézni szíveskedett, igen örömteljes, hálás visszhangot keltettek ben­nem. Tisztelt barátomtól, mondhatnám, már kora gyermekségemben sokat tanultam; el voltam ké­szülve arra, hogy ma is fogok tőle tanulni valamit; tanultam is, majd megmondom, mit. (Halljuk!) Kora gyermekségem óta tanultam tőle, mert azok közé tartoztam, a­kik a fiatal kor fogékony lelkesedésével szívták magukban az F.K. cikke­ket (Éljenzés), és nagyon elevenen emlékszem arra az időre, a­midőn a vakáció alatt mindennap nagy türelmetlenséggel vártam a tejest — az hozta a postát (Derültség.) és ha előbb bontottam föl a postát, mint boldogult atyám, én is azt néztem rög­tön, de ő is kérdezte rögtön: van-e a Naplóban sok cikk ? Most is tanultam valamit: egy dolgot, a­mit csak erőltetve hiszek el és egy másik dolgot, a­mi csodálkozásomat kelti föl. Az egyik ez: Tisz­telt barátom azt mondja, hogy ez a társa­ság a maga kebeléből kizárta a politikát. Nos, ha itt végignézek (Derültség.) és erről tanítanak ki engemet, megvallom, igazán némi kétely száll meg. (Élénk derültség és tetszés.) A másik, a­mi szinte csodálkozással tölt el, az az, hogy van itt egy társaság, a mely nagy sikerrel működik s a melynek nincsen adóssága; nos, eme dolgok egyike sem magyar vonás (Derültség.) és ez a tár­saság, a mely pedig első­sorban magyar, ebben a két dologban olyat mutat föl, a mi nem magyar tulajdonság. Igen szívesen jöttem el ide és nem azért — ebben tisztelt barátomnak igaza van — hogy önök­nek hízelegjek és szépelegjek s mintha ezzel azt akarnám mutatni, hogy — a mi magunkra nézve sajnálatos — két hónap óta abban az állásban vagyok, a­melyben önökre vagyok szorulva és azért jövök, hogy önöknek a kegyét keressem. Nem. A­ki közpályámat figyelemmel kisérte, tudja, hogy én egyet váltottam mindig és ez az, hogy a szellemi munka emeli föl az embert legjobban és munka nélkül én hasznos embert nem ismerek, hasznos polgárát az országnak elképzelni nem tudom. (Élénk tetszés és éljenzés.) És az a szellemi munka, a­melyet Önök teljesítenek, egyike a legnehezeb­beknek, egyike a legmagasztosabbaknak. (Élénk éljenzés.) A legnagyobb önfeláldozás kell hozzá, ezt a munkát végezni, a­hol, ha minden meg is van, egy nincs meg : a nyugalom és az idő. Olyan zsur­nalisztát én még nem ismertem, a­kinek ideje lett volna. (Derültség.) És ez egyike azoknak a sok dolgoknak, a­melyek engemet is Önökhöz von­zanak és Önökhöz kötnek, mert én is, fájdalom, azok közé tartozom, a­kiknek talán sok­­ egyebük sincs, de egy bizonyos, időm, az nincs. (Élénk de­rültség.) De ide vezetett az, hogy nagy tisztelője vol­tam mindig és vagyok ma is a sajtónak és különö­sen a magyar sajtónak, a­melynek nagy hivatásá­ról és nagy missziójáról már gyermekkorom óta át voltam hatva. Mutattam e tiszteletet akkor is, a­mikor nem voltam hatalmon, a­mikor nem volt szükségem arra, hogy támogassanak (Igaz! Úgy van !), vagy nem volt szükségem arra, hogy engem éppen nem, vagy kevésbbé támadjanak. (Úgy van!) És ha erre azután önök is azt mondják — és igen örülök, hogy azt mondják és bizonyítják — hogy úgy van és én ezért önöknek nagy köszönettel tartozom. (Éljenzés.) De egyet nem tudnak — és ezt most meg­mondom. (Halljuk! Halljuk!) Revelálom magamat. Az első polgári foglalkozás, az első professzió, a melybe én belementem, a szerkesztőség. (De­rültség: Halljuk, Haljak !) Korai ifjúságom­ban — egy emléket idézek csak föl magam­ban, de nekem kedves ez az emlék — ambi­cionáltam, hogy abban a gimnáziumban, a melyben tanulmányaimat végeztem — talán tisztelt barátom, Rákosi Jenő is emlékszik még rá — önképzőkör alakuljon és az lapot adjon ki; s azután igen meg­tisztelve éreztem magamat, a­mikor annak szerkesz­tőjévé engem választottak. (Derű­lség. Éljenzés.) Ez volt ambíciómnak legfőbb tárgya, és micsoda ön­érzettel és minő méltóságteljesen viseltem e tisztet ! (Derültség.) Akkor tizenhat éves voltam és azt a lapot Bimbó füzér­nek hív­ták. (Zajos derültség és tetszés.) Ez volt első szellemi szárnypróbálgatásom. Azokból a bimbókból, a melyeket akkor egymáshoz fűztem, bizony kevés rózsa fakadt; gyümölcs még kevesebb érlelődött a virágból; de azért édes az emlékezés rá és belőlem soha semmi sem fogja elenyésztetni annak emlékét, milyen büszke voltam arra, a­mikor az első novifilát megírtam. (Derülség. Tetszés.) Ma komolyabb dolgokkal foglalkozom (Halljuk !) és hogy én legyek az egyedüli politikus ebben a társaságban (Derültség. Tetszés.), hát, én politikát is akarok csinálni. (Halljuk!) Talán megengedik, nem tartozom a diszciplína alá és igy nem félek tisztelt barátom zsarnoki tekintetétől. (Derültség), mert nem véthetek az alapszabály ellen, ha politi­kával foglalkozom is, de nagyon rövid leszek. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon jól tudom, hogy mindenkinek, a­ki egy ország ügyeit vezeti, a sajtóra, annak lelkesítő erejére szüksége van, de senkinek talán annyira, mint a ma­gyar államférfiúnak, azoknak a nagy nemzeti érdekeknek a védelmezése, fejlesztése és érvényesí­tése szempontjából, a­melyek gondjaira vannak bízva. (Igaz! Úgy van !) És szükségünk van nem csak a támogató sajtóra, hanem — és talán még inkább — a kritizáló sajtóra. Tessék nekem elhinni, mi, a­kik önök előtt csak „becses anyag“ vagyunk (Derültség), a­kiket önök kezelnek — én is ezek közé tartozom — nem félünk attól, akármilyen erős, akármilyen szigorú ítéletet olvasunk, csak egy bánt és ez aztán repulzív erővel is bír, nem csak pszichikailag nem kelle­mes, de magára az ügyre, a­melynek gondozása forog szóban, is ártalmas és ez az, na nem igazsá­gos, ha nem objektív az az ítélet. De én a magyar sajtó kiváló jellemvonásának tartom azt,, hogy ke­resi, védi, támogatja és őrzi az igazságot és ezért biztató rám nézve­ az önök kegyes és szíves foga­dása. (Éljenzés.) Én el vagyok határozva a magam útján menni; kitűztem a célt, a­mely felé indultam, kitűztem az irányt, megjelöltem nagyjában az esz­közöket ; ezekről nem mondok le. Lesz-e siker, az Isten kezében van. Én Horáciuszszal tartok: „Tedd meg kötelességedet, többet ne tégy! A többit tegyék meg az Istennek!“ (Élénk tetszés.) És ha sikerül a mire becsülettel törekszem, hogy, a­mint Gioero egy levelében irta : „virtute duce comite fortune“ megállhassam helyemet, ezen a küzdőtéren, ha Isten sikerre vezet, boldog leszek és becsületes törekvésemben mindig örülni fogok és bátorítani fog, ha az önök támogatását megnyerem. (Élénk tetszés, éljenzés és taps.) Önökre, a magyar sajtóra és a magyar sajtónak e virágzó egyesüle­tére és ennek kicsitosodásában a magyar sajtó Nesztorára, ez egyesület elnökére, Fálk Miksára emelem poharamat. (Hosszas, élénk tetszés, éljen­zés és taps.) Nemesiül Ambrus Hegedűs Sándor alelnököt köszönti föl. Nemcsak azt alelnököt, hanem a mi­nisztert is ünnepük Hegedűsben, a­kinek miniszter­sége dísze az egész újságírói karnak. Francia­­országban mondották egyszer: Az újságírással min­denre fölviheti az ember, föltéve azonban, hogy idejekorán ott hagyja. A mi közéletünknek az a dicsősége, hogy valaki mindenre viheti, ha éppen ellenkezőleg cselekszik, ha életfölfogásában és erkölcsében nem lép ki az újságírás köréből, hanem az újságírói erényeket megtartja, magá­val viszi mindenüvé, a­hova a sors és a köte­lesség állítja. (Élénk tetszés.) Mert a­ki kissé körülnézhetett más életpályákon is, az jól tudja, hogy ez a mi mesterségünk egy nagy iskola, melyen az emberek megtanulják a legnagyobb kitartással, a legcsekélyebb személyes előnyökért a legfeszül­tebb munkát végezni. (Igaz! Úgy van !), de minde­nütt ezeket a zsurnalisztás tulajdonságokat mutatta. Kívánja Hegedűs Sándor miniszternek hogy azokat az eszméket, melyekért ifjúkorában hevült, állásá­ban tettekben és alkotásokban megvalósíthassa. Biztosítja, hogy ha egyszer — minél később — letelik miniszterségének ideje s visszatér a küzdők sorába,ebben a körben mindig körül fogja venni ugyan­az a testvéri szeretet, ugyanaz az őszinte tisztelet és az a becsületes ragaszkodás, melylyel őt ma üdvözlik. Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter: Tisztelt uraim! (Halljuk!) Azután a kedves és hízelgő beszéd után, a­melyet rám köszöntött igen tisztelt barátom Neményi, azt hiszem, legjobb volna hallgatnom (Halljuk!), mert minden körülmények között a várakozáson alul fogok maradni; de van­nak érzelmek, a­melyeket elfojtani nem lehet és a­melyeknek, ha az ember kifejezést nem ad, rosszul érzi magát. Ilyen érzelem különösen kettő van: komoly embereknél a hála és igaz érzésű embereknél, a szeretet. Minden aza­­rénységet félretéve, én mind a ketőnek akarom magamat bemutatni. (Éljenzés.) Első­sorban hálám­nak adok mélyen érzett kifejezést azért a támoga­tásért, azért a valóban testvéri szeretetért, a­mely­lyel ez alkalommal is kitüntetni méltóztatnak; de másfelől szeretetemnek akarok kifejezést adni, még­pedig abban a minőségemben, a melyben ma itt vagyok. Én itt — bocsánatot kérek Neményi J. barátomtól — nem kereskedelmi miniszter vagyok, hanem a hírlapírók nyugdíjintézetének alelnöke. (Lelkes éljenzés.) És ne méltóztassanak azt hinni, hogy én itt valami rangsorozatot akarok csinálni, de a rangomnak megfelelő helyet el kell foglalnom, a rangomból folyó nemcsak jogot, de kötelességet is gyakorolnom kell és ezt nem engedem oda senkinek : házigazda vagyok és igy a vendégeket akarom felköszönteni. (Élénk tetszés.) Vendégünk a hirlapirók nyugdíjintézetének két testvér-egyesülete: az Otthon és a Budapesti Újságírók Egyesülete. Azt a testvéri szeretetet és egyetértést, a­mely az egyének közt meg­volt mindig, de a­mely az egyesületek között is most fokozottabb mértékben van meg, mint volt előbb, ezt a testvéries egyetértést, a­mely előmozdítja valamennyi egyesületnek erősbödését, jó hírnevét, gyarapodását, az egyesületek első­sorban elnökeik­nek köszönhetik. (Éljenzés.) Már most természetes, hogy én, mint a nyugdíjintézet alelnöke, csak nem követhetem el azt a hízelgést Fáik Miksa igen tisztelt elnökünkkel szemben......... Fálk Miksa: Miért ne? (Zajos derültség.) Hegedűs Sándor: Mert tőle hallottam azt az anekdotát, mikor egy közös barátunknak — sze­gény meghalt már — egyik Reputáció a másik után gratulált Valamihez s az egyiknek végre azt mon­dotta a szónoka: „Már bocsánatot kérünk, tudjuk, hogy szerénységét sérti, ha még további dicsére­tekkel halmozzuk el . . .“ félbeszakította és azt mondta: „Folytassa csak! Nem képzeli, hogy mennyit bírok el!“ (Derültség.) Hát én azt jól tudom, hogy Falk Miksa sok munkát bír el, de sok dicséretet is. Miért? Mert a munkájá­ban van a dicsősége és igy ez kifejezi magamagát és avatatlan szónokra nem szorul. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én tehát, mint házi­gazda, az ő érdemeinek felsorolását mellőzve s jó kivánataimat csatolva azokhoz az ékes szavakhoz, a melyek az ő éltetésével végződtek, vendégegyesülete­­teink elnökeihez fordulok s azt a két egyesületi el­nököt, a­kiket szerencsénk van körünkben tisztel­hetni, köszöntöm föl. (Élénk éljenzés), kívánva, hogy érdemeiknél és szeretetöknél fogva mindig része­süljenek abban, a­mit megérdemelnek; mert ha ebben mindig részesülni fognak, akkor jól tudom, hogy mindig sok szeretetben és sok dicsőségben fognak részesülni. (Élénk tetszés és éljenzés.) Csákoai Jenő: (Halljuk! Halljuk!) Igen tisztelt uraim ! (Halljuk ! Halljuk!) Hálásan köszö­nöm egyesületem nevében is azt a tisztességet, a­melyben itt részesültem. Fölhasználom az alkalmat arra, hogy örömömet fejezzem ki azon, hogy Magyarországon újabban ismét és ismét van alkalma a sajtónak, az újságíróknak, ünnepeket ülni. Ebben igen kellemes módon fejeződik ki az a tisztesség, a­melyben Magyarországon egyáltalán az újságíró részesül. Tisztelt barátunk, az én szomszédom mondta, hogy az újságírás mindenre kvalifikál, sehol azonban többre, azt hiszem, mint Magyar­­országon, talán még az újságírásra is. (Élénk derültség és tetszés.) Magyarországon az újságíróval egybe van kötve még általában az író fogalma is s itt minálunk ezt a fogalmat nem választják ketté, ez itt egy, mert mindenki tudja itt, minden magyar ember érzi azt, hogy az újságíró nemcsak a közönség kíváncsisá­gát, nemcsak az anyagi érdekek szükségeit szol­gálja ki, hanem nemesebb, felsőbbrendű célokat szolgál, a­melyeket egybe lehet foglalni sokfélesé­gük mellett abba, hogy nemzeti. Innen van az, tisztelt uraim, hogy Magyarországon tényleg írót, újságírót egyénileg, bárhova vetődik, jobban meg­becsülnek, mint bárhol ezen a világon (Úgy van!); innen van az, hogy már iskoláinkban, nevelésünk hagyományaiban az írás szelleme az újságírással kapcsolatban jelentkezik ; most beszélte el ő excellenciája Széll Kálmán, hogy ő azon kezdte a pályáját, a­min mi végezzük (Derültség); fájdalom, nem fogunk ott végezni, a­hol ő kezdte. (Élénk derültség és tetszés.) Ő excellenciája abban hasonlította magát mihozzánk, hogy nekünk sincs időnk, ő neki sincsen ideje. Könnyű volt neki, mert én ki tudtam mutatni, hová lett az ő ideje. Az angol közpéldaszó alapján az ő ideje ott van közintézményekben, ott van orszá­gos alkotásokban lerakva (Úgy van!), átváltoz­tatva mind az ő drága 30 éves ideje pénz és érték és alkotások képében. (Éljenzés.) Az újságírásra vissza­térve, itt van a másik szomszédom, a­ki egy egész életet újságírásban, tisztán újságírásban töltött el; az volt az Ő vára, hogy egyéb dolgokban is használhatóságát mutatta, az az ő sokoldalúságá­nak a jele, de a jegye, a zászlója, az eszménye mindig az újságírás volt s ebből lépett közvetetle­­nül a legfelsőbb polcár­a a közéletnek. (Úgy van !) De nemcsak egyénenként, tisztelt uraim, hanem méltóztassanak körültekinteni az országban, itt nemcsak ez az egyesület, a­melynek ma volt a közgyűlése, melynek, virágzó állapotáról az elnök .

Next