Budapesti Hírlap, 1899. június(19. évfolyam, 150-179. szám)

1899-06-01 / 150. szám

Budapest, 1899. XIX. évfolyam 150. sz. Csütörtök, juntus I. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyen szám­ára helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 66—66, igazg. 66—63. Főszerkesztő és laptulajdonos : Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Demezn­yál Jánes-lírut 5. né­v oldalán. Rákosi Jenő: Apróhirdetések ára : Egy ezé 2 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. A tilalomra. Budapest, máj. 31. Mint tűzben a vasat, a nagy poli­tika kovácsai kialakítottak egy gondo­latot, a­mely szerint vége van a nagy­hatalmi állásnak, ha Ausztria és Ma­gyarország közti gazdasági szövetség közösségének láncait szétszakítják. Ez a gondolat szenben áll ugyan­ ezzel a fizikai törvény­yel: a szabad mozgás minden természeti egyéniségnek ked­vez, mégis megkövesült és következése­­ lett egy politikai jelszó, a­mely mind­két állam politikáját a legkegyetlenebb zavarok és harcok közt vezeti. Ez a jelszó ekképp hangzik: a Felség nem, engedi meg semmiképp egyik államának sem a függetlenített gazdasági életet, még ha ez a függetlenség az érintke­zést könnyebbé s a gazdasági fejlő­désre gyümölcsözőbbé teszi is. A Felség nem engedi meg, íme a tilalomra, a­melybe hosszú idő óta itt is, ott is minden miniszter beveri a fejét. Ha csupán a kormányférfiak fejét vérzené meg az a tilalomfa, ha csupán a hivatalbóli politikusok érzenék meg e tilalomfaállítás gonosz következéseit, talán elszánakoznánk és szánakoznánk a politikai fejbetörések színi látványos­ságain. De ime, e tilalom miatt vérzik öt esztendő óta mindkét állam gazda­sági élete. Öt év óta alig indult meg a két államban valamely pénzügyi vagy ipari nagy művelet s ha megindult, bus vergődés vagy még busább halál lett a sorsa. Öt év óta ez a tilalomra az, a mely körül Ausztria népei belső csatáikat vívják, emésztő és gyűlöletet termelő csatáikat. Badeni, Gautsch, Thun ezt a tilalomfát támogatják öt év óta s hogy jobban támogathassák, utat nyitottak az Ausztria testét szétszak­­gató föderatív törekvéseknek , katoná­kat marsoltattak ki, Linzben, Prágá­ban, Grácban ontották a vért, hogy aztán e széthúzó és gyűlölködő törek­véseket leszereljék, de mind hiába. A tilalomra a nagy támogatás és vérrel való ápolás mellett sem hozott gyü­mölcsöt. Gazdasági szövetséget az öt éves küzdelem nem tudott teremteni : csak ideig-óráig tartó provizórium van és állapotok vannak, még­pedig fölfor­dult állapotok. Az osztrák kormányférfiak és po­litikusok abban a fölfogásban, hogy a Felség nem engedi meg a gazdasági szétválást, va­ bank játékra adták ma­gukat. Vagy meg lesz­,­ a­mit csehek, németek, lengyelek, szlovének, liberá­lisok, demokraták, klerikálisok áhítanak és akarnak, külön-külön és egymással szembeállóan vagy nem és ekkor nem lesz kiegyezés, nem lesz delegáció, nem lesz katonaköltség, nem lesz semmi. Ha a Felség parancsára a miniszterek már megegyeztek a kiegyezésre , akkor ismét csak előrántják a kiegyezést s va­lami új okot találnak arra, hogy meg­támadják és­ megszokgassák, mert rá­kell azt hinni, hogy sztenografált, sőt éppen az az ő erőssége, hogy rendes betűkkel tud oly gyorsan írni, mint más gyorsírászati jegyekkel. Az ujjai ez időben rendesen kékek voltak a kopirpapirostól, melyet írás közben használt, mivel vidéki lapok számára is küldött tudósításokat a nevezetesebb gyűlésekről. Az oldalzsebéből kilátszó, szépen meg­faragott ceruzákat leszámítva, egészen ha képet nyerhetünk róla, ha egy kecskére gondolunk , olyan vedlettebb külsejű, kissé göthös kecs­kére, a­milyen olyik szegényebb háztáj kerí­tése mellett legelészik, tizenkét szál fa alig nő ott egy esztendőben, mégis megél belőlük. Évekkel ezelőtt, valamelyik vidéki M. K. E. gyűlés után történt, egymás mellé kerül­tünk a banketen. A doktor alig evett, a pohárköszöntőket stenografálta. Szemközt ve­lünk egy árvaszéki ülnök staniclit csavart az ünnepi kultur­ ódából az ebéd vége felé s jól meggyurta a csemegéből, narancsot, almát és malagaszőlőt is tett zsebre. — Boldog ember! — sóhajtott a doktor s úgy elérzékenyedett, szinte kicsurrantak a könyei. — Mily boldog! Haza viszi a család­jának ! . . . Együtt jöttünk vissza Pestre. A doktor az után is az árvaszéki ülnököt emlegette, illetőleg a családi boldogságot! . . . Ábrándo­zott : ha ő egyszer biztos álláshoz juthatna, mondjuk valamely szilárd alapokon nyugvó biztosítási társulathoz, fix fizetéssel, a­mire családot lehet alapítani! . . . — Ne tessék rész néven venni, kérem, madhatják, téphetik, a magyar félt zaklathatják, rugdalhatják, az mindegy, a kiegyezés mégis meglesz valamikor és valamiképp, ha másként nem, úgy­nevezett állapotokban, mert ott a tila­lomra. Ha a kvóta-junku­m már elnyűtt, se baj , van más, mibe kapaszkodni. Ott a fogyasztási adók átutalása ; ha ennek is lejárt, ott a tarifa­politika; ha ennek rángatásában már kihültek, még nincs baj : ott van a bank­kérdés. És találnak, mert lehet találni száz okot, a­mibe belekapaszkodjanak s a­mivel a nagy gazdasági kérdés meg­oldását mindinkább késleltetik. Nem lehet meg a kiegyezés mind­addig, ez a végső mottó, a­mely min­den magyar politikust foglalkoztat, a­míg csak Ausztria politikájának veze­tőivel és támogatóival valahára már meg nem értetik, hogy a Felség a külön­élés tilalomódját, a­mely mindkét állam államiságát is sérti, kész ledönteni, még­pedig azonnal, mert a veszedelmek ve­szedelme immár ez a zaklatottság és bizonytalanság, mert a további pepe­cselő kísérlet gazdasági romlás elé ragadja mindkét államot. Az osztrák politikai pártok annyira beleélték magukat a tilalomra örök voltának gondolatába, hogy immár nem törődnek sem a nagyhatalmi állással, sem a dinasztia sorsával, sem az uralkodó szavának jelentőségével. Mind oktalanabbakká és mind meré­szebbekké válnak. Magyarország ellen, de nincs, csak a család. Az ember életének mindjárt van központja, célja, tessék elhinni, kérem. Mégis egészen más az ! ... Az ember biztosítja az életét négy-ötezer forintocskára a Tisztviselők Egyesületében és aztán nyugodt lehet, hogy ha valami közbejön, hát a család­ról gondoskodva van. Hosszú hallgatás után, így folytatta : — A kávéházban négy darab cukrot szoktak adni a kávé mellé reggel, kettő nekem untig elég. Hányszor eszembe jut, hogy a másik kettőt szépen haza vihetném ... Milyen más az, a­ki családos! . . . Egy egész kenyér az asztalon! Az ember maga szól belőle . . . Én is megéltem, a gyerekeket is úgy nevelné az ember . . . A kültelkeken már szép lakások vannak kérem, kétszáz—kétszázötven forintért. Két szoba, konyha s a mellékhelyiségek. Budán azt mondják, még olcsóbb ... Nem élet ez így, bocsánatot kérek! — Meg kell nősülni, doktor úr! — biz­tattuk őt gyakran. — Ugyebár, kérem! ? . . . Csak valami biztos álláshoz juthatnék ! Annyit folyamodtam már. Be a mai világban . . . A sors időközben meghallgatá óhajtását, bejutott a kincstári jogügyi igazgatósághoz, hol kilenctől kettőig dolgozott, sőt csakhamar délutáni foglalkozást is talált egy ügyvédi irodában. Ekkoriban tehát megnősült, feleségül vette azt az özvegyet, kinél lakást bérelt, mi­dőn biztos álláshoz jutott. Az özvegy korosabb volt és sovány, de ő is előszeretettel viseltetett a családi élet iránt. Az esernyő. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Malonyay Dezső. Tót Antal dr. összes bizonyítványai ki­tűnőek. Gyermekkorában a piaristákhoz járt isko­lába és örökké első volt az osztályban, a vallástantól kezdve. írásbeli dolgozatainak külső alakjáig, mindenből egyese volt. Tanárai szün­telen dicsérték őt és követendő mintaképül állították a tanulók elé. Felsőbb tanulmányait is ernyedetlen szorgalommal végezte , a­mitől legtöbben annyira szurkolnak, ő valóságos epikureizmussal vizsgázott s oly melankóliával tette le legeslegutolsó vizsgálatát ezelőtt tiz év­vel, mintha azután már semmi öröm többé, semmiféle élvezet az életben , rá nem vára­koznék. Azután modern nyelveket tanult, magán­szorgalomból, a Toussaint-Langenscheidt-féle önoktató tanmód szerint, kenyerét pedig, egy­előre, gyorsírással kereste meg. Maga a jó Isten is valami ilyenforma mesterségre szán­hatta, midőn elhatározta, hogy megteremti őt; koránkelő természettel ruházta föl és egyálta­lában csak üdvös hajlamokat oltott lelkébe. A­mit hallott, bármily sebesen beszélt légyen az illető szónok, azt hiba nélkül leírta, magá­tól soha nem tett hozzá egy árva kötőszót sem, mert nagyon lelkiismeretes ember, nem Mai számunk 24 oldal.

Next