Budapesti Hírlap, 1899. június(19. évfolyam, 150-179. szám)
1899-06-01 / 150. szám
Budapest, 1899. XIX. évfolyam 150. sz. Csütörtök, juntus I. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyen számára helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 66—66, igazg. 66—63. Főszerkesztő és laptulajdonos : Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Demeznyál Jánes-lírut 5. név oldalán. Rákosi Jenő: Apróhirdetések ára : Egy ezé 2 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. A tilalomra. Budapest, máj. 31. Mint tűzben a vasat, a nagy politika kovácsai kialakítottak egy gondolatot, amely szerint vége van a nagyhatalmi állásnak, ha Ausztria és Magyarország közti gazdasági szövetség közösségének láncait szétszakítják. Ez a gondolat szenben áll ugyan ezzel a fizikai törvényyel: a szabad mozgás minden természeti egyéniségnek kedvez, mégis megkövesült és következése lett egy politikai jelszó, amely mindkét állam politikáját a legkegyetlenebb zavarok és harcok közt vezeti. Ez a jelszó ekképp hangzik: a Felség nem, engedi meg semmiképp egyik államának sem a függetlenített gazdasági életet, még ha ez a függetlenség az érintkezést könnyebbé s a gazdasági fejlődésre gyümölcsözőbbé teszi is. A Felség nem engedi meg, íme a tilalomra, amelybe hosszú idő óta itt is, ott is minden miniszter beveri a fejét. Ha csupán a kormányférfiak fejét vérzené meg az a tilalomfa, ha csupán a hivatalbóli politikusok érzenék meg e tilalomfaállítás gonosz következéseit, talán elszánakoznánk és szánakoznánk a politikai fejbetörések színi látványosságain. De ime, e tilalom miatt vérzik öt esztendő óta mindkét állam gazdasági élete. Öt év óta alig indult meg a két államban valamely pénzügyi vagy ipari nagy művelet s ha megindult, bus vergődés vagy még busább halál lett a sorsa. Öt év óta ez a tilalomra az, a mely körül Ausztria népei belső csatáikat vívják, emésztő és gyűlöletet termelő csatáikat. Badeni, Gautsch, Thun ezt a tilalomfát támogatják öt év óta s hogy jobban támogathassák, utat nyitottak az Ausztria testét szétszakgató föderatív törekvéseknek , katonákat marsoltattak ki, Linzben, Prágában, Grácban ontották a vért, hogy aztán e széthúzó és gyűlölködő törekvéseket leszereljék, de mind hiába. A tilalomra a nagy támogatás és vérrel való ápolás mellett sem hozott gyümölcsöt. Gazdasági szövetséget az öt éves küzdelem nem tudott teremteni : csak ideig-óráig tartó provizórium van és állapotok vannak, mégpedig fölfordult állapotok. Az osztrák kormányférfiak és politikusok abban a fölfogásban, hogy a Felség nem engedi meg a gazdasági szétválást, va bank játékra adták magukat. Vagy meg lesz, amit csehek, németek, lengyelek, szlovének, liberálisok, demokraták, klerikálisok áhítanak és akarnak, külön-külön és egymással szembeállóan vagy nem és ekkor nem lesz kiegyezés, nem lesz delegáció, nem lesz katonaköltség, nem lesz semmi. Ha a Felség parancsára a miniszterek már megegyeztek a kiegyezésre , akkor ismét csak előrántják a kiegyezést s valami új okot találnak arra, hogy megtámadják és megszokgassák, mert rákell azt hinni, hogy sztenografált, sőt éppen az az ő erőssége, hogy rendes betűkkel tud oly gyorsan írni, mint más gyorsírászati jegyekkel. Az ujjai ez időben rendesen kékek voltak a kopirpapirostól, melyet írás közben használt, mivel vidéki lapok számára is küldött tudósításokat a nevezetesebb gyűlésekről. Az oldalzsebéből kilátszó, szépen megfaragott ceruzákat leszámítva, egészen ha képet nyerhetünk róla, ha egy kecskére gondolunk , olyan vedlettebb külsejű, kissé göthös kecskére, amilyen olyik szegényebb háztáj kerítése mellett legelészik, tizenkét szál fa alig nő ott egy esztendőben, mégis megél belőlük. Évekkel ezelőtt, valamelyik vidéki M. K. E. gyűlés után történt, egymás mellé kerültünk a banketen. A doktor alig evett, a pohárköszöntőket stenografálta. Szemközt velünk egy árvaszéki ülnök staniclit csavart az ünnepi kultur ódából az ebéd vége felé s jól meggyurta a csemegéből, narancsot, almát és malagaszőlőt is tett zsebre. — Boldog ember! — sóhajtott a doktor s úgy elérzékenyedett, szinte kicsurrantak a könyei. — Mily boldog! Haza viszi a családjának ! . . . Együtt jöttünk vissza Pestre. A doktor az után is az árvaszéki ülnököt emlegette, illetőleg a családi boldogságot! . . . Ábrándozott : ha ő egyszer biztos álláshoz juthatna, mondjuk valamely szilárd alapokon nyugvó biztosítási társulathoz, fix fizetéssel, amire családot lehet alapítani! . . . — Ne tessék rész néven venni, kérem, madhatják, téphetik, a magyar félt zaklathatják, rugdalhatják, az mindegy, a kiegyezés mégis meglesz valamikor és valamiképp, ha másként nem, úgynevezett állapotokban, mert ott a tilalomra. Ha a kvóta-junkum már elnyűtt, se baj , van más, mibe kapaszkodni. Ott a fogyasztási adók átutalása ; ha ennek is lejárt, ott a tarifapolitika; ha ennek rángatásában már kihültek, még nincs baj : ott van a bankkérdés. És találnak, mert lehet találni száz okot, amibe belekapaszkodjanak s amivel a nagy gazdasági kérdés megoldását mindinkább késleltetik. Nem lehet meg a kiegyezés mindaddig, ez a végső mottó, amely minden magyar politikust foglalkoztat, amíg csak Ausztria politikájának vezetőivel és támogatóival valahára már meg nem értetik, hogy a Felség a különélés tilalomódját, amely mindkét állam államiságát is sérti, kész ledönteni, mégpedig azonnal, mert a veszedelmek veszedelme immár ez a zaklatottság és bizonytalanság, mert a további pepecselő kísérlet gazdasági romlás elé ragadja mindkét államot. Az osztrák politikai pártok annyira beleélték magukat a tilalomra örök voltának gondolatába, hogy immár nem törődnek sem a nagyhatalmi állással, sem a dinasztia sorsával, sem az uralkodó szavának jelentőségével. Mind oktalanabbakká és mind merészebbekké válnak. Magyarország ellen, de nincs, csak a család. Az ember életének mindjárt van központja, célja, tessék elhinni, kérem. Mégis egészen más az ! ... Az ember biztosítja az életét négy-ötezer forintocskára a Tisztviselők Egyesületében és aztán nyugodt lehet, hogy ha valami közbejön, hát a családról gondoskodva van. Hosszú hallgatás után, így folytatta : — A kávéházban négy darab cukrot szoktak adni a kávé mellé reggel, kettő nekem untig elég. Hányszor eszembe jut, hogy a másik kettőt szépen haza vihetném ... Milyen más az, aki családos! . . . Egy egész kenyér az asztalon! Az ember maga szól belőle . . . Én is megéltem, a gyerekeket is úgy nevelné az ember . . . A kültelkeken már szép lakások vannak kérem, kétszáz—kétszázötven forintért. Két szoba, konyha s a mellékhelyiségek. Budán azt mondják, még olcsóbb ... Nem élet ez így, bocsánatot kérek! — Meg kell nősülni, doktor úr! — biztattuk őt gyakran. — Ugyebár, kérem! ? . . . Csak valami biztos álláshoz juthatnék ! Annyit folyamodtam már. Be a mai világban . . . A sors időközben meghallgatá óhajtását, bejutott a kincstári jogügyi igazgatósághoz, hol kilenctől kettőig dolgozott, sőt csakhamar délutáni foglalkozást is talált egy ügyvédi irodában. Ekkoriban tehát megnősült, feleségül vette azt az özvegyet, kinél lakást bérelt, midőn biztos álláshoz jutott. Az özvegy korosabb volt és sovány, de ő is előszeretettel viseltetett a családi élet iránt. Az esernyő. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Malonyay Dezső. Tót Antal dr. összes bizonyítványai kitűnőek. Gyermekkorában a piaristákhoz járt iskolába és örökké első volt az osztályban, a vallástantól kezdve. írásbeli dolgozatainak külső alakjáig, mindenből egyese volt. Tanárai szüntelen dicsérték őt és követendő mintaképül állították a tanulók elé. Felsőbb tanulmányait is ernyedetlen szorgalommal végezte , amitől legtöbben annyira szurkolnak, ő valóságos epikureizmussal vizsgázott s oly melankóliával tette le legeslegutolsó vizsgálatát ezelőtt tiz évvel, mintha azután már semmi öröm többé, semmiféle élvezet az életben , rá nem várakoznék. Azután modern nyelveket tanult, magánszorgalomból, a Toussaint-Langenscheidt-féle önoktató tanmód szerint, kenyerét pedig, egyelőre, gyorsírással kereste meg. Maga a jó Isten is valami ilyenforma mesterségre szánhatta, midőn elhatározta, hogy megteremti őt; koránkelő természettel ruházta föl és egyáltalában csak üdvös hajlamokat oltott lelkébe. Amit hallott, bármily sebesen beszélt légyen az illető szónok, azt hiba nélkül leírta, magától soha nem tett hozzá egy árva kötőszót sem, mert nagyon lelkiismeretes ember, nem Mai számunk 24 oldal.