Budapesti Hírlap, 1899. december (19. évfolyam, 333-362. szám)

1899-12-01 / 333. szám

Budapest, 1899. XIX. évfolyam 333. sz Péntek, december 1 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 14 frf­, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr. Főszerkesztő és laptulajdonos: egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Rákosi Jenő. Telefon: szerk. 64—63, kiadók. 55—96, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-föltétel: Ugyanezen ház József-körut 5. sz. a oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 8 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések monpareille számítással, díjszabás szerint. Két angol miniszter. Budapest, nov. 30. A buroktól semmi hir. Hogy van­nak, győznek-e vagy vesztenek, eleset­tekről, sebesültekről, foglyokról nem adhatnak jelentést Európának. Csatái­kat, vereségeiket angol ellenségeik köz­léseiből ítéljük meg. Hadműveleteiket csak a mappa mutatja. Ezen nem cso­­dálkozunk, az angoloktól nem várhat­juk, hogy kikiáltsák a burok győzel­meit, vagy bármi olyasféle hírt, mi hasznukra szolgálhat akár az európai közvélemény tüzelésében, akár az an­gol önérzet lohasztásában. De hogyan van az, hogy öt hét óta, midőn október végén Ladysmith­­nél a burok első győzelmeiket aratták, az angolok a sajá­t hadseregükről, tet­teiről, mozdulatairól, ütközeteiről, álla­potáról leírást nem adnak, a­miből maga az angol s azután a külföld is világos képét nyerhetné a délafrikai helyzetnek ? A buroknak nincs sem vasútjuk, sem drótjuk, sem semmiféle postájuk Európába, melytől elvágva nem lennének. Ellenben az angoloknak keleti és nyugati kábelek, postagőzösök, hadi tudósítóik, levelezőik, kormányzóik és tábornokaik vannak mindenütt a Fok­földön s ott, a­hol a búr sereg az an­gollal érintkezik. Kémeik is vannak s a csatákról szemtanuk írhatnak jelen­tést. Akár hivatalosan, akár magán­tudósítást közölhetnének — legalább az angol közvélemény megnyugtatására. De a­mit a szigorúan megcenzurált táviratok jelentenek, az fölöttébb hiá­nyos, nagyon megbízhatatlan, sőt több esetben hazugnak is bizonyult. Íme, csak legk­özelebb Methuen lord nyugati seregének előrenyomulásáról Kimberley fölszabadítására nap-nap után jönnek a hírek nagy angol győzelmekről, először Belmontnál, azután a legközelebbi vas­úti állomásnál, Graspannál, azután megint egy állomással odébb, Sioning­­nest-Kloosnál s végül a Modder folyó­­nál s mindenik ütközet egy-egy nagy győzelem képében jön át a ten­geren s azután másnap a saját veszteségeiket számszerűit jelentik, a­miből kitűnik, hogy az angol sereg offenzívája rendkívüli nehézségekkel és óriási veszteségekkel jár. Mindig „teljes győzelmet“ aratnak s másnap, vagy harmadnap ugyanazokon a búr csapa­tokon újra hasonló teljes győzelmet kell aratniok. A Modder folyónál először azt írták, hogy a búr sereg meg van semmisítve, ma pedig kisül, hogy Methuen kilencezer emberéből ezer­nyolcszáz maradt a csatasíkon. Tehát a londoni ködben, melyet a hivatalos jelentések terjesztenek, az angolok sem láthatnak tisztán. Azt kellett gondolnunk, hogy a nagy és szabad angol nép ezt a bizony­talanságot nem tűrhetvén, miniszterei azért beszélnek, hogy igazságosan és híven fölvilágosítsák nemzetüket a dél­­afrikai háború eseményeiről, ered­ményeiről és kilátásairól. Ez talán kötelességük is volna. Hiszen attól nem kell félni, hogy Joubert megtudja az angol haditervet Balfour vagy Chamber­lain beszédéből. Mit mondottak és miért szólottak tegnap és tegnapelőtt ez angol államférfiak, ha a háborúról semmit sem mondottak ? Hallgatásuk gyanús és roszabb jelentőségű, mint a legőszintébb beszéd lehetne. Mert már most nemcsak a táviratokból, de miniszterek szájából tudjuk, hogy az angoloknak Dél-Afri­kában titkolni valójuk van. Nem merik leleplezni az igazságot. Ez pedig nem lehet más, mint a burok előrenyomulása az egész Fokföldön az angol gyarma­tokban, a lakosság lázadása mindenütt, a­hol a burok megjelennek az angol seregek előtt és mögött s a hadjárat­nak mindama nehézségei, melyek abból származnak, ha egy fölkelt nép lerom­bolja a hidat, fölszedi a vasutakat, elvágja a távírókat, nem ad a katonáknak enni-inni, hanem fölgyújtja a takar­mányt és barmaival elmenekül. Csak ez magyarázhatja meg, hogy az immár nagy angol sereg régen hirdetett előre­nyomulása oly lassan, vagy sehogy sem halad s az a fősereg is, mely Buller terve szerint nyugatról tört volna be a búr köztársaságok földjére, veszteségei Mai számunk 20 oldal. rr E STATIJ I KÖ­­­­ZPONTI XI HIVATALj 7 r A fi A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A csalagkereszt. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcáj­a. — A püspöki árva- és szegényházban éppen meg akarták kezdeni a ruhakiosztási ünnepet. Mindig ilyenkor, Szent Erzsébet táján szokták azt megtartani, mikor már beáll a fagy és a ruhátalanoknak sürgősen kell a cipő, a kalap, a meleg kabát, vagy szoknya. Mindazt jó előre összeírják a tisztelendő kedves testvérek, aztán a felét megveszi a püspök, felét meg a szegénysegítő nőegyesület. Első­sorban a gye­rekek kapnak ruhát , már a felnőtteknek, az úgynevezett szemérmes koldusoknak inkább hazakü­ldik, mert azok szégyenük az ilyen nyil­­vánságos alamizsnát. Három óra felé járt az idő délután. Az összegyűlt vendégek kivonultak az ebédlőterem felé, a főnöknő szobájából. Elől ment főtiszte­lendő Juhász Taddaeus, a kis szeminárium igazgatója a főnöknővel, kedves testvér Ado­­leszcenciával. Azután a járási, főszolgabíró, Répaffy Zoltán, kedves testvér Agatával, a kinek csinos, üde arcocskája még a formátlan apáca-főkötő alól is kimosolygott. Kedves test­vér Agata lesütötte a fejét s a két kis kezét összedugta, talán azért, hogy azt se lássák. Háta mögött mindjárt a Berencrendiek ház­főnöke, főtisztelendő Hámor Péter, a­ki egyút­tal felsővárosi plébános is, Czupok Józseffel, a polgármesterrel, a ki nagyon jókedvében volt. Tréfásan fenyegette meg a főszolgabírót. — Hej, Zoltán ! Zoltán! Még itt is a leg­­csinosabbat válogatja ki ! A­mire a főszolgabíró, persze, szemérme­sen tiltakozott. — Ugyan, ugyan, polgármester úr! Iga­zán mondhatom, egészen véletlen ! — Tudjuk, tudjuk! — integettek rá ha­miskásan. Erre aztán kedves testvér Agata előre sietett a főbíró mellől, hogy ne is hallja ezt az istentelen beszédet. Titokban keresztet is vetett. Apage satanas. Az ebédlőterem ajtajánál megállották. A főispán aranyzsinóros huszárja várakozott levett sapkával, katonásan, három lépés távolságban. — Csókolom kezét, tisztelendő kedves testvér főnöknő! A méltóságos asszony kéreti, hogy tessék egy kicsit várni az ünnep meg­kezdésével, mert ő is el fog jönni. Igenis, csókolom kezit, mindjárt, talán egy fertály óra múlva. A főnöknő meglepődve mosolygott. — Hát hazajött a méltóságos asszony ? — Igenis, csókolom kézit, a déli vonattal. Egyenesen Fiuméból. — És mindjárt idejön, a mi szegény ünnepünkre ! Milyen kegyes a méltóságos asz­­szony ! Igenis, megvárjuk, hogyne ! Hogy öröm­mel várjuk ő méltóságát! Egyszerre végigfutott a hír az egész tár­saságon. Lázasan, izgatottan adták szájról szájra. — A főispánná is eljön! A csillagkeresz­­tes hölgy ! A szegénysegítő nőegyesület elnöke ! Olyan csöndesség lett mihamar, mintha máris itt volna a méltóságos asszony, a csillag­keresztes hölgy, a nőegyesület elnöke. A pol­gárias tréfálkozást ünnepes, arisztokratikus hangulat váltotta föl. A főnöknőnek hirtelen eszébe jutott valami. Aggodalmas, csaknem ijedt arccal fordult kedves testvér Agatához. — Hanem, igaz, kedves testvér. Már most mi lesz a verssel ? Azt nem mondhatják el, a­mit Szabó Krisztina tanult? Agata testvér mosolyogva nyugtatta meg. — Legyen nyugodt, kedves testvér fő­nöknő. Én gondoltam erre az eshetőségre. Azért Tarbai Mari is tanult verset, olyat, a­mi a méltóságos asszonynak szól. Nagyon szép vers. Majd azt mondatjuk el. — Benne van a csillagkereszt is ? — Benne. Különben fntisztelendő Juhász Taddaeus úr irta. — Akkor nyugodt vagyok. A mit a fő­­tisztelendő ur ir, az, bizonyosan remek. Emlé­kezem még Szent Alajosra. „A testben járó fényes angyal, ki ránk a menyből letekint...“ Óh, milyen szép volt! — Kérem, kérem, — szerénykedett Juhász Taddaeus ur, — csak kötelességből írtam, semmi másból. Biz az nem igen poéta-munka. — De igenis, poéta-munka, bizonyította a polgármester. Tudjuk mi, milyen lánglelk­ű költő a főtisztelendő ur! Ezen aztán sokáig eldisputáltak. Juhász Taddaeus úr végre maga is elhitte, hogy nagy poéta, Szent Alajos dicsőségének hivatott lan­­­tosa. Mikor a méltóságos asszony hintája be­gördült a kapu alá, még akkor­­is a Taddaens ur verseit szavalgatták az ajtó előtt, a folyo­són. De akkor elhallgattak s szinte tolakodtak a lépcsőhöz. A főnöknő lement, egészen a

Next