Budapesti Hírlap, 1900. június(20. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-01 / 149. szám

Budapest, 1900. XX. évfolyam 149. sz. Péntek, junius 1 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 Ül. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. fli­ fielés- és hirdetés-fölTétel: UgyM# Imi Jóati-torai 5. sz. i. oUalij. Rákosi Jenő. Apró hirdetések ára : Egy enő 4 fll., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareillo számítással, díjszabás szerint. Mindennek vége. Budapest, máj. 31. Béke van immár, az angolok elfog­lalták, vagy rövid időn elfoglalják Preto­riát, a búrok alig harcolnak többé, Krügerre társaival a menekülés vár. Egy vitéz kis nemzetet, a búr né­pet kisérjük temetőbe. Két állam létezni megszűnt, két független ország eltör­ül­tetett s a szabad alkotmány helyett idegen katonák szabnak törvényt és rendet neki. Eltiporva, megsebezve, megalázva térnek házaikba vissza a búr harcosok, gyászolva halottaikat és ha­zájukat. De mekkora lehet lelki fájdalma azoknak, kik vezérek voltak e csodá­latos és örök emlékezetű harcban. Az öreg Krüger, Steyn elnök, barátaik, Botha, Dewette s a többi tábornokok és tisztek, kik győzni tudtak, de el nem estek s most a legnehezebb sebbel, tört szivvel s reménytelen kétségbeeséssel búcsúznak hazájuktól a határszélen. Néma fájdalmuk oly meginditó, mint a könyek, melyekkel a dacos férfiakat feldúlt otthonukban fogadja siró csa­ládjuk. Mert minden elveszett, a miért harcolni síkra szállott a búr népek apraja-nagyja, vagyonukat és életüket áldozván, függetlenségükért s nemzetük jövőjéért. A miért annyit szenvedtek, annyi vért ontottak, elvette az ellenség mind s a buroknak nem maradt, csak a becsület és dicsőség. Száz esztendeig hurcolkodtak egyik országból­ a másikba, csakhogy elkerül­jék az angol igát. S midőn a hatalmas Anglia fenyegetve követelte meghódolá­sukat, kértek igazságot, kértek bírósá­got, de mivel mindent megtagadtak tőlük, látván, hogy az angolok eltökélt szándéka hazájukat meghódítani, fegy­vert fogtak, hogy ne gyáván veszszenek el, ha veszni kell. Az egész világ azt hitte akkor, hogy ez a háború csak a becsület megmentésére való s rövid néhány hét múlva az egyenlőtlen küzde­lem eldőlt s a békét Anglia diktálja. Nyolc hónap múlt el azóta, tele csodá­latos és tanulságos eseményekkel. Oly hős önvédelmi harca egy kis nemzet­nek, melyhez foghatót a világtörténet­ben hiába keresnénk. Mert az erőviszo­nyok egyenlőtlensége soha sem volt na­gyobb, hiszen Anglia a leghatalmasabb világbirodalom, Transzvál pedig és Orán is a legkisebb köztársaságok. Egy marok­­nyi nép, tisedrésse a magyarnak szállott szembe félakkora haderővel, mint minőt a muszka cár és Ausztria küldöttek, hogy leigázzanak bennünket. Megható hasonlatossága a honvédelmi háborúnak és szomorú végének. Minket is igy el­hagyott egész Európa s puszta rokon­­szenvekkel tűrte, hogy vérbe fojtsanak s szabadságunktól megfoszszanak. Ma­gyarországot is bekebelezték, mint most Oránzst és Transzvált. Idegen uralom alatt nyögtünk sokáig s legjobbjaink elcsüggedtek, hogy soha többé föl nem támadunk. Hasonló kétségbeesés lehet a Krügeré és a buroké. De e rendkívüli háborúnak egész folyása halhatatlan dicsőséget hozott a búr nemzetnek, melyet a világ azelőtt nem ismert. Ha már az első búr győ­zelmek meglepők, csodákat műveltek a búr csapatok később, mikor már nagy angol seregek törtek ellenük minden oldalról s ők egyre verték a legjele­sebb angol tábornokokat, legyőzték a leghíresebb ezredeket Natalban, a Kap­­földön és Kimberleynél. Októbertől február közepéig diadalt diadalra arat­tak fényesnél fényesebbet s Angliának minden erejét össze kellett szedni, minden katonáját leküldeni, Indiából, Ausztráliából, Kanadából segítséget hozni, hogy nagysokára és nagynehe­­zen a kis búr népet elnyomhassa. Az egész hosszú hadjáratban egyetlen na­gyobb ütközet nincs, melyben az ango­lok győztek. Kizárólag, számuk tízsze­res többségének köszönhetik, hogy a hadjáratot megnyerték s kitűzött cél­jukat, a köztársaságok bekebelezését elérték. Az egyetlen nagyobb vereség, mely a búrokat érte, a paardebergi kapitu­láció volt, Kronje szerencsétlensége. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vizsgálat-Iszony. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ez az az újfajta betegség, mely az utolsó években mind nagyobb méreteket ölt és ilyen­tájt pusztít a családokban. Mert azelőtt is féltek az iskolai vizsgálatoktól, de ez a félelem most valóságos iszonynyá fokozódik. Most min­denütt vizsgálnak és folyton vizsgálnak és a gyermekek rémüldöznek a vizsgálatoktól. Ez valóságos tömegbetegség ilyenkor, melyen ér­demes elgondolkozni. Bizonyos, hogy sehol a világon nem vizs­gálnak annyit, mint Magyarországon. A felső­iskolákban van az a tömérdek kollokvium és alapvizsgálat meg szigorlat, melytől a tanuló nem tud lélekzeni; a középiskolákban vannak az évzáró és érettségi vizsgálatok. írásbelik és szóbeliek, pontosan szabályozva tömérdek pa­ragrafus által, melyeket elnökök, biztosok, igaz­gatók és tanárok kérlelhetetlenül alkalmaznak. Az embernek szinte kedve­ző kérdezni: Mikor tanulnak ezek a gyerekek, kik folyton vizsgá­latokra készülnek és vizsgálatokat állnak ? Vagy hiszi-e valaki, hogy ha valaki vizsgálatra készül, az tanulás ? Hiszen a készülődés alatt már az aggodalom kergeti, a gond nyomja és a félelem megbénítja a tanulót! Fönnakadok valamely nehezebb kérdésen, lelkem egész nyugalmára és szabadságára volna szükségem, hogy e kérdéssel megküzdhessek; de egyszerre csak eszembe jut, hogy esetleg ebből a kér­désből fogok felelni; vége a nyugalmamnak és szellemi, szabadságomnak, mely az igazi tanu­láshoz szükséges. Egészen elemi igazság az, hogy csak az tanul igazán, a­ki puszán magá­ért a tudásért tanul; a vizsgálatra készülődés­nek nem szabadna egyébnek lennie, mint szemlének a már tanultak fölött, birtokom revíziójának, feledésbe menő dolgok fölfrissíté­­sének, szellemi energiám biztosításának. Mindez nálunk lehetetlen, mert folyton vizsgálnak. Nyilván nem bízunk tanulóinkban és nem bízunk tanárainkban. Mondjuk és hirdetjük, hogy tanulóink másképp semmit se tanulnának, ha nem hajszolnék őket a vizsgálat rémével, így legalább biztosítjuk a tudásnak némi látszatát, a tudás némi foszlányainak meg­szerzését. Már a középiskolákban fenyegetőzik a tanár, hogy a­ki egy bizonyos határidőig az egészet meg nem tanulja, megbukik. Az egye­temeken a szabályzatok a paragrafusokba öntik ezt a folytonos fenyegetőzést. De a közép­iskolában ki az oka, ha a tanuló meg nem tanulja, a mire tanítják? Nagyon sok esetben maga a tanár. És az egyetemeken miért üres nagyon sok tanterem­ ? _ Nem ritkán ugyancsak a tanár az oka. És valamint a tanár nem bízik a tanulókban, azonképp nem bízik a felsőbb hatóság a tanárokban. A foly­tonos vizsgálás az általános bizalmatlanság nyomorult gyógyítószere. Mert érni nem ér ez a rendszer semmit. A sebtében megtanult dolgok legfölebb néhány hétig maradnak meg a tanuló elméjében, a vizsgálatra készülés nem tanulás. De a közfel­dismeret meg van nyug­tatva. A vizsga meg volt, minden rendben van. A tanuló maga is elintézettnek képzeli a dol­got. Vizsgálatot követeltek tőle, kiállotta, az ügy be van fejezve. A paragrafus diadala teljes. A vizsgálat formalitásai megfelelnek a vizsgálat e szellemének. Micsoda ünnepiesség és micsoda szigorúság az arcokon! A tanuló rémül, a tanár szorong, az elnök komoly, mél­­tóságos és szigorú. Az egész hasonlít a törvény­­széki tárgyaláshoz. Ott ül a vádlott, a­ki fölött a bizottság dönteni fog, bű­nös-e vagy ártatlan. De a tanuló helyzete még rosszabb. A törvény­szék előtt a vádlott tudja, hogy elkövette-e azt a bűnt, a­melylyel vádolják, vagy sem; a tanuló csak most fogja elkövetni azt a vétsé­get, a­melynek alapján el fogják ítélni. Nem csodálom, ha ezer babona fészkeli be magát lelkébe, mert számtalanszor látta és hal­lotta, hogy minden a szerencsétől függ. A szerencsétől és a bátorságtól. Mert a bátorság éppen abban van, hogy az ember szembe tud szállni az ismeretlen veszedelem­mel, bízik szerencséjében, a bátrak ki is vág­ják magukat. De a szegény félénkek ! A­kik­nek a vér a fejükbe tódul és egyszerre ki­szorít belőle minden tudás tudatot. Milyen rémes érzés ez! Az ember meg van győződve róla, hogy nem tud semmit, semmi sem jut eszébe. Az elnök komoly ráncokba szedi hom­lokát, az elnök haragszik, az elnök esetleg ki­tör, az elnök a ceruzájával kezd játszani, az elnök a nagy ív fölé hajlik és négyes jeleket rajzol a rubrikába. Pedig ez a fiú nyolc évig járt ebbe az iskolába, mindig meg­felelt a követelményeknek s most mégis ő a vádlott ! Tessék legalább humánusan bánni a szegény áldozattal! Tisztelt elnök úr, az Istenért mosolyogjon egy kicsit! Hadd érezze az a fiú, hogy itt jóakaró emberekkel van dolga, barátokkal, kik szeretik az ifjúságot és ha észreveszik, hogy ingadozik, inkább

Next