Budapesti Hírlap, 1900. június(20. évfolyam, 149-177. szám)
1900-06-01 / 149. szám
Budapest, 1900. XX. évfolyam 149. sz. Péntek, junius 1 Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 Ül. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. fli fielés- és hirdetés-fölTétel: UgyM# Imi Jóati-torai 5. sz. i. oUalij. Rákosi Jenő. Apró hirdetések ára : Egy enő 4 fll., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareillo számítással, díjszabás szerint. Mindennek vége. Budapest, máj. 31. Béke van immár, az angolok elfoglalták, vagy rövid időn elfoglalják Pretoriát, a búrok alig harcolnak többé, Krügerre társaival a menekülés vár. Egy vitéz kis nemzetet, a búr népet kisérjük temetőbe. Két állam létezni megszűnt, két független ország eltörültetett s a szabad alkotmány helyett idegen katonák szabnak törvényt és rendet neki. Eltiporva, megsebezve, megalázva térnek házaikba vissza a búr harcosok, gyászolva halottaikat és hazájukat. De mekkora lehet lelki fájdalma azoknak, kik vezérek voltak e csodálatos és örök emlékezetű harcban. Az öreg Krüger, Steyn elnök, barátaik, Botha, Dewette s a többi tábornokok és tisztek, kik győzni tudtak, de el nem estek s most a legnehezebb sebbel, tört szivvel s reménytelen kétségbeeséssel búcsúznak hazájuktól a határszélen. Néma fájdalmuk oly meginditó, mint a könyek, melyekkel a dacos férfiakat feldúlt otthonukban fogadja siró családjuk. Mert minden elveszett, a miért harcolni síkra szállott a búr népek apraja-nagyja, vagyonukat és életüket áldozván, függetlenségükért s nemzetük jövőjéért. A miért annyit szenvedtek, annyi vért ontottak, elvette az ellenség mind s a buroknak nem maradt, csak a becsület és dicsőség. Száz esztendeig hurcolkodtak egyik országból a másikba, csakhogy elkerüljék az angol igát. S midőn a hatalmas Anglia fenyegetve követelte meghódolásukat, kértek igazságot, kértek bíróságot, de mivel mindent megtagadtak tőlük, látván, hogy az angolok eltökélt szándéka hazájukat meghódítani, fegyvert fogtak, hogy ne gyáván veszszenek el, ha veszni kell. Az egész világ azt hitte akkor, hogy ez a háború csak a becsület megmentésére való s rövid néhány hét múlva az egyenlőtlen küzdelem eldőlt s a békét Anglia diktálja. Nyolc hónap múlt el azóta, tele csodálatos és tanulságos eseményekkel. Oly hős önvédelmi harca egy kis nemzetnek, melyhez foghatót a világtörténetben hiába keresnénk. Mert az erőviszonyok egyenlőtlensége soha sem volt nagyobb, hiszen Anglia a leghatalmasabb világbirodalom, Transzvál pedig és Orán is a legkisebb köztársaságok. Egy maroknyi nép, tisedrésse a magyarnak szállott szembe félakkora haderővel, mint minőt a muszka cár és Ausztria küldöttek, hogy leigázzanak bennünket. Megható hasonlatossága a honvédelmi háborúnak és szomorú végének. Minket is igy elhagyott egész Európa s puszta rokonszenvekkel tűrte, hogy vérbe fojtsanak s szabadságunktól megfoszszanak. Magyarországot is bekebelezték, mint most Oránzst és Transzvált. Idegen uralom alatt nyögtünk sokáig s legjobbjaink elcsüggedtek, hogy soha többé föl nem támadunk. Hasonló kétségbeesés lehet a Krügeré és a buroké. De e rendkívüli háborúnak egész folyása halhatatlan dicsőséget hozott a búr nemzetnek, melyet a világ azelőtt nem ismert. Ha már az első búr győzelmek meglepők, csodákat műveltek a búr csapatok később, mikor már nagy angol seregek törtek ellenük minden oldalról s ők egyre verték a legjelesebb angol tábornokokat, legyőzték a leghíresebb ezredeket Natalban, a Kapföldön és Kimberleynél. Októbertől február közepéig diadalt diadalra arattak fényesnél fényesebbet s Angliának minden erejét össze kellett szedni, minden katonáját leküldeni, Indiából, Ausztráliából, Kanadából segítséget hozni, hogy nagysokára és nagynehezen a kis búr népet elnyomhassa. Az egész hosszú hadjáratban egyetlen nagyobb ütközet nincs, melyben az angolok győztek. Kizárólag, számuk tízszeres többségének köszönhetik, hogy a hadjáratot megnyerték s kitűzött céljukat, a köztársaságok bekebelezését elérték. Az egyetlen nagyobb vereség, mely a búrokat érte, a paardebergi kapituláció volt, Kronje szerencsétlensége. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Vizsgálat-Iszony. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Ez az az újfajta betegség, mely az utolsó években mind nagyobb méreteket ölt és ilyentájt pusztít a családokban. Mert azelőtt is féltek az iskolai vizsgálatoktól, de ez a félelem most valóságos iszonynyá fokozódik. Most mindenütt vizsgálnak és folyton vizsgálnak és a gyermekek rémüldöznek a vizsgálatoktól. Ez valóságos tömegbetegség ilyenkor, melyen érdemes elgondolkozni. Bizonyos, hogy sehol a világon nem vizsgálnak annyit, mint Magyarországon. A felsőiskolákban van az a tömérdek kollokvium és alapvizsgálat meg szigorlat, melytől a tanuló nem tud lélekzeni; a középiskolákban vannak az évzáró és érettségi vizsgálatok. írásbelik és szóbeliek, pontosan szabályozva tömérdek paragrafus által, melyeket elnökök, biztosok, igazgatók és tanárok kérlelhetetlenül alkalmaznak. Az embernek szinte kedvező kérdezni: Mikor tanulnak ezek a gyerekek, kik folyton vizsgálatokra készülnek és vizsgálatokat állnak ? Vagy hiszi-e valaki, hogy ha valaki vizsgálatra készül, az tanulás ? Hiszen a készülődés alatt már az aggodalom kergeti, a gond nyomja és a félelem megbénítja a tanulót! Fönnakadok valamely nehezebb kérdésen, lelkem egész nyugalmára és szabadságára volna szükségem, hogy e kérdéssel megküzdhessek; de egyszerre csak eszembe jut, hogy esetleg ebből a kérdésből fogok felelni; vége a nyugalmamnak és szellemi, szabadságomnak, mely az igazi tanuláshoz szükséges. Egészen elemi igazság az, hogy csak az tanul igazán, aki puszán magáért a tudásért tanul; a vizsgálatra készülődésnek nem szabadna egyébnek lennie, mint szemlének a már tanultak fölött, birtokom revíziójának, feledésbe menő dolgok fölfrissítésének, szellemi energiám biztosításának. Mindez nálunk lehetetlen, mert folyton vizsgálnak. Nyilván nem bízunk tanulóinkban és nem bízunk tanárainkban. Mondjuk és hirdetjük, hogy tanulóink másképp semmit se tanulnának, ha nem hajszolnék őket a vizsgálat rémével, így legalább biztosítjuk a tudásnak némi látszatát, a tudás némi foszlányainak megszerzését. Már a középiskolákban fenyegetőzik a tanár, hogy aki egy bizonyos határidőig az egészet meg nem tanulja, megbukik. Az egyetemeken a szabályzatok a paragrafusokba öntik ezt a folytonos fenyegetőzést. De a középiskolában ki az oka, ha a tanuló meg nem tanulja, a mire tanítják? Nagyon sok esetben maga a tanár. És az egyetemeken miért üres nagyon sok tanterem ? _ Nem ritkán ugyancsak a tanár az oka. És valamint a tanár nem bízik a tanulókban, azonképp nem bízik a felsőbb hatóság a tanárokban. A folytonos vizsgálás az általános bizalmatlanság nyomorult gyógyítószere. Mert érni nem ér ez a rendszer semmit. A sebtében megtanult dolgok legfölebb néhány hétig maradnak meg a tanuló elméjében, a vizsgálatra készülés nem tanulás. De a közfeldismeret meg van nyugtatva. A vizsga meg volt, minden rendben van. A tanuló maga is elintézettnek képzeli a dolgot. Vizsgálatot követeltek tőle, kiállotta, az ügy be van fejezve. A paragrafus diadala teljes. A vizsgálat formalitásai megfelelnek a vizsgálat e szellemének. Micsoda ünnepiesség és micsoda szigorúság az arcokon! A tanuló rémül, a tanár szorong, az elnök komoly, méltóságos és szigorú. Az egész hasonlít a törvényszéki tárgyaláshoz. Ott ül a vádlott, aki fölött a bizottság dönteni fog, bűnös-e vagy ártatlan. De a tanuló helyzete még rosszabb. A törvényszék előtt a vádlott tudja, hogy elkövette-e azt a bűnt, amelylyel vádolják, vagy sem; a tanuló csak most fogja elkövetni azt a vétséget, amelynek alapján el fogják ítélni. Nem csodálom, ha ezer babona fészkeli be magát lelkébe, mert számtalanszor látta és hallotta, hogy minden a szerencsétől függ. A szerencsétől és a bátorságtól. Mert a bátorság éppen abban van, hogy az ember szembe tud szállni az ismeretlen veszedelemmel, bízik szerencséjében, a bátrak ki is vágják magukat. De a szegény félénkek ! Akiknek a vér a fejükbe tódul és egyszerre kiszorít belőle minden tudás tudatot. Milyen rémes érzés ez! Az ember meg van győződve róla, hogy nem tud semmit, semmi sem jut eszébe. Az elnök komoly ráncokba szedi homlokát, az elnök haragszik, az elnök esetleg kitör, az elnök a ceruzájával kezd játszani, az elnök a nagy ív fölé hajlik és négyes jeleket rajzol a rubrikába. Pedig ez a fiú nyolc évig járt ebbe az iskolába, mindig megfelelt a követelményeknek s most mégis ő a vádlott ! Tessék legalább humánusan bánni a szegény áldozattal! Tisztelt elnök úr, az Istenért mosolyogjon egy kicsit! Hadd érezze az a fiú, hogy itt jóakaró emberekkel van dolga, barátokkal, kik szeretik az ifjúságot és ha észreveszik, hogy ingadozik, inkább