Budapesti Hírlap, 1900. július (20. évfolyam, 178-208. szám)

1900-07-01 / 178. szám

2 egy nemes leánynyal, kinek lelkébe tekintett s a ki őt megérté s a kiről meg van győződve, hogy mindazokkal a tulajdonságokkal bír, melyek őt királyi életpályáján segitik és boldogítják, a reichstadti menyegzőnek idilli csönd­ben és a családi körnél is szűkebb körben kell megtörténnie. Kik nem lesznek ott ? Azok a királyi hercegek, miniszterek, bíborosok és titkos taná­csosok, a­kik múlt csütörtökön jelen voltak a kényszereskü ünnepi szertar­tásán, egy se utazott Reichstadtba. A vőlegény fivérei Ottó és Ferdinand Károly feltűnnek távolmaradásukkal. Az egész Habsburg rokonságból csak mostoha anyja, Mária Terézia és fiatal nővérei, Mária Annunciáta és Erzsébet mutat­nak kedves részvétet s fogadják a nász­népet. Nagybátyjai közül egy se, se sógora, a württembergi herceg és fele­sége, a­ki édes testvére, se sógor­asszonya, Mária Jozefa nem tartják szükségesnek, hogy ezt a családi ünne­pet jelenlétükkel megtiszteljék. Amiből csak az következhetik, hogy Ausztria és Magyarország trónörököse — kinek ez a bánásmód nagyon fájhat, — bele­házasodik a Chotek grófi családba s abba a cseh arisztokráciába, a mely a menyasszonyt Reichstadtba elkísérte,­­ a Kinsky, Löwenstein, Nostitz­­rokonságba. Óhajtottuk volna, hogy a magyar főurak közül némelyek, kiket Ferenc Ferdinánd trónörökös ismer és méltat, meghívót kapjanak s a reichstadti es­küvőn jelen legyenek. Legalább igy talált volna kifejezést a magyar nemzet hódolata Szent István koronája örökö­sének személye és felesége, Magyar­­ország nagyasszonya iránt. De mivel­hogy nem udvari szokás szerint megy ez az esküvő, hanem, mondhatni, min­den ünnepség kizárásával és a leg­nagyobb egyszerűséggel, tehát a házi kápolnában csak egy esperes, egy guar­­dián és egy gyóntató páter végzik a szertartást. Kiknek imájukat azonban — Halljuk ! Csönd legyen ! — Kérek egy hegedűst a színpadra. A zenekarból egy hegedűs egyszerre mel­lette termett, s Guise herceg vékony veréb­hangon, de sok melegséggel és pompás pointi­­rozással elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyúgyerekek, vagy árvák voltak, a­kiket a rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek szívtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Sohse mondta­­nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a gazdagok se imádkoznak, mégis meg­kapják, én pedig nem kaptam meg. Mit csinál­jak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontot­tak, kitanítottak, többé nem voltam képes a becsület útjára visszatérni. Egy lény szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott szá­momra, hogy éhen ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de villé) elcsípték, elszakították tőlem. Sohse láttam többé. A refrén mindig ez volt. Oh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat, Odaadnám érette szép ifjúságomat. S a vad katonák könnyes szemekkel böm­bölték utána ezt a két sort. Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klímát s elpusztulnak az útcsinálás kemény munkájában, a­mire itt használják őket. Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise herceg elő­adta az egyes tisztek karikatúráját, óriási ka­cs a szerelmes párét, az oltár felett meghallgatja az egekben trónoló Isten, királyoknak királya, a­ki a szíveket egymásnak teremtette és ezt a házas­ságot megkötni rendelte, meghallgatja éppen úgy, mint hogyha bíboros érse­kek mondották volna az áldást felette. És Isten meghallgatja a népek szive verését és őszinte imádságát is, mely ceremónia nélkül száll föl hoz­zája hittel és reménynyel, hogy az ég áldása nem fog elmaradni az iga® sze­relem egyesülésétől, megérdemelt ju­talmául sok szenvedésnek és lemon­dásnak. BUDAPESTI HÍRLAP. (178. sz.) 1900. julius 1. Politikai huzámok. — Saját tudósitónktól. — Budapest, jun. 30. A trónörökös házassága, ez foglalta le a maga számára ezt a hetet. Minden érdeklődés e felé irányult s politikusok és nem politiku­sok egyaránt megeresztették a képzeletüket: mi lesz ebből ? Lesz egy király, a­kinek a törvényes felesége nem lesz királyné a közjog és a spanyol etikett szerint, de az lesz természet szerint, korona nélkül; aztán lehetnek majd göndörfürtü szép királyfiak törvényes házas­ságból, a­kik még csak Habsburgok sem lesz­nek, hanem egyszerű osztrák hercegek, a­kik­nek még a magyar főrendiházban sem lesz jussuk. Baj lenne azonban, ha e királyfiak nagy erejű, ambiciózus urakká fejlődnének. Parlamenti pártjaink közül azonban a nagy kormánypárt ‡. '• Ls­sal fogadta a i • -&‚ „n­*. H­ill Kálmán miniszter k '• x — • sk ama munkálata a ■ esz a 1 ‡• n ?t az uralkodóház törvényjavaslat formájában terjesztettek annak idején a Felség elé. Mivel ez az előterjesztés az uralkodó család házi törvényeit nem vál­toztatja meg, hanem csak összehangzásba hozza a magyar törvényekkel, lehetővé vált ennek alapján a csütörtöki nagy cselekedetnek az alkal­mazásba vett közjogi formát megadni. És itt lepattan egy titoknak a zára is. A titok az , hogy az uralkodó család házas­sági jogának Szilágyi Dezső volt igazságügy­miniszter által készített törvényjavaslata nem került a magyar törvényhozás elé, ez nem az uralkodó akaratán mint, hanem a magyar politikai viszonyokból, Wekerle bukásából és a Bánffy báró magatartásából következett. A két függetlenségi pártnak azonban ki­fogásai vannak a megoldás ellen , közjogi és politikai okból egyaránt. Megfogni azonban még a dolgot nem tudták. Egyelőre ennyi látszik bizonyosnak: a benyújtandó törvény­­javaslatnál kívánni fogják Chotek grófnő meg­koronázását és kifogásolni fogják, hogy a trón­örökös nyilatkozata és esküvel megerősített ígérete egyetlen aktusban történt a monarkia mindkét államára, holott a magyar szuve­renitás fogalma külön magyar esküt, külön magyar nyilatkozatot követel, a­mint külön kell az uralkodót megkoronázni Ausztriában és külön a magyar birodalomban. Egyik függetlenségi politikus, a­ki Kossuth Ferenc gondolkozását ismeri, ezt a nyilatko­zatot adta át munkatársunknak : — A trónörökös házassága kötelességévé teszi a függetlenségi pártnak, hogy az ország­gyűlést azonnal összehívassa. Menten tisztázni kell ezeket a kérdéseket: miként van az, hogy az uralkodó család házi törvénye erősebb, mint a magyar országos törvény s a morganatikus házasság német fogalma itt nálunk legyőzi a törvényes házasság magyar fogalmát? Miként lehet az, hogy a házi törvény félretolja a magyar törvényt? Hisz ezen a módon a dinasztia minden magyar törvényt, a­mely neki nem hasznos, félretolhat. Micsoda helyzet az, hogy lesz királyunk s annak törvényes felesége nem lesz királynénk ? Szegényebbek lesz . .ik egy kincsesei. A szélsőbalnak legalább azt a rekompenzációt meg kell szerezni, hogy a trónörököspár évenkint egy fél esztendőt Ma­gyarországon töltsön. A csehek már­is rekla­málják maguknak a cseh asszonyt. Értékesebb és komolyabb ennél a függet­lenségi párt vezérének ez a nyilatkozata: — Akármi akciót akarunk is csinálni, azt őszre kell halasztanunk. Igen kisszerű, sőt komikus volna, hogy ülést hivassunk össze most csak azért, hogy egy interpelláció elhan­gozzék, mert egyebet tenni a házszabályok sze­cngások közt. Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál, hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a híres Paulustól.) Hogy beszél a svájci légionárius, hogyan a lengyel. A fickó kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel jutalmazta. Sá­padt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a dicsőség italát szü­rcsöli. Egyszerre csak látom, hogy egy idegen légionárius ugrik a színpadra, átsiet rajta s alig észrevehetőleg odasúg valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán belekiáltja a terembe: — Uraim, egy kicsit pihenek, addig tán­coljanak ! A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsol­dosok közé. E pillanatban feltűzött szuronynyal egy legionista patrol lép be, hadnagy veze­tése alatt. — Hol van Jean Bartet? (így hívták a kis párisit.) — Pihen. Mindjárt bejön. — Mi az? Mi történt? — kiabálják össze-vissza a katonák. Egy perc alatt Ilire futamodott, hogy ő volt az, a­ki öt nap előtt ellopta Joli kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztos­ságban érezvén magát, futárt küldött a kapi­tányhoz s elárulta neki a tolvajt. — Vegyétek körül a házat! — kiállít ki a hadnagy az őrségnek. — Fölösleges ! — felelt egy hang a szín­padról. Jean Bartet volt. — Csípjétek el! — Egy pillanatra, hadnagy úr! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám? — Deportáció Numeába. — Köszönöm. Még messzebb menjek Paristól? Soha. Megálljatok ! Csak egy pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondol­tam, de az éj oly sötét és a sakálok oly utá­latosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy, bolond Afrikában ? Ha már nem élhetek Páris­ban, minek éljek egyáltalán ? Csak azt sajná­lom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler úr keze alatt ... s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull, barátaim a szomszéd háztetőkről búcsút üvöl­tenek, a lányok pedig zsebkendőt lobogtatnak... Isten veletek, fiuk ... ha valaha visszatértek Franciaországba, csak olyan képviselőre sza­vazzatok, a­ki fölemeli a hadi budgetet . . . hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni, léningja kiegészítésére . . . — Fogjátok el! — kiáltott a hadnagy. — Késő ! Adieu ! Ezzel villámgyorsan előrántott egy revol­vert s a következő percben átlőtt fejjel, vére­sen rogyott össze. Meghalt. Megdermedten álltam ott. Mennyi tehet­ség és mily feneketlen romlottság volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb típus, mely a párisi nép söpredékéből valaha elém tipulusz.

Next