Budapesti Hírlap, 1900. július (20. évfolyam, 178-208. szám)
1900-07-01 / 178. szám
2 egy nemes leánynyal, kinek lelkébe tekintett s a ki őt megérté s a kiről meg van győződve, hogy mindazokkal a tulajdonságokkal bír, melyek őt királyi életpályáján segitik és boldogítják, a reichstadti menyegzőnek idilli csöndben és a családi körnél is szűkebb körben kell megtörténnie. Kik nem lesznek ott ? Azok a királyi hercegek, miniszterek, bíborosok és titkos tanácsosok, akik múlt csütörtökön jelen voltak a kényszereskü ünnepi szertartásán, egy se utazott Reichstadtba. A vőlegény fivérei Ottó és Ferdinand Károly feltűnnek távolmaradásukkal. Az egész Habsburg rokonságból csak mostoha anyja, Mária Terézia és fiatal nővérei, Mária Annunciáta és Erzsébet mutatnak kedves részvétet s fogadják a násznépet. Nagybátyjai közül egy se, se sógora, a württembergi herceg és felesége, aki édes testvére, se sógorasszonya, Mária Jozefa nem tartják szükségesnek, hogy ezt a családi ünnepet jelenlétükkel megtiszteljék. Amiből csak az következhetik, hogy Ausztria és Magyarország trónörököse — kinek ez a bánásmód nagyon fájhat, — beleházasodik a Chotek grófi családba s abba a cseh arisztokráciába, a mely a menyasszonyt Reichstadtba elkísérte, a Kinsky, Löwenstein, Nostitzrokonságba. Óhajtottuk volna, hogy a magyar főurak közül némelyek, kiket Ferenc Ferdinánd trónörökös ismer és méltat, meghívót kapjanak s a reichstadti esküvőn jelen legyenek. Legalább igy talált volna kifejezést a magyar nemzet hódolata Szent István koronája örökösének személye és felesége, Magyarország nagyasszonya iránt. De mivelhogy nem udvari szokás szerint megy ez az esküvő, hanem, mondhatni, minden ünnepség kizárásával és a legnagyobb egyszerűséggel, tehát a házi kápolnában csak egy esperes, egy guardián és egy gyóntató páter végzik a szertartást. Kiknek imájukat azonban — Halljuk ! Csönd legyen ! — Kérek egy hegedűst a színpadra. A zenekarból egy hegedűs egyszerre mellette termett, s Guise herceg vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyúgyerekek, vagy árvák voltak, akiket a rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek szívtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Sohse mondtanékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanítottak, többé nem voltam képes a becsület útjára visszatérni. Egy lény szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de villé) elcsípték, elszakították tőlem. Sohse láttam többé. A refrén mindig ez volt. Oh Szajna, csak egyszer ha látnám partodat, Odaadnám érette szép ifjúságomat. S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort. Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klímát s elpusztulnak az útcsinálás kemény munkájában, amire itt használják őket. Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise herceg előadta az egyes tisztek karikatúráját, óriási kacs a szerelmes párét, az oltár felett meghallgatja az egekben trónoló Isten, királyoknak királya, aki a szíveket egymásnak teremtette és ezt a házasságot megkötni rendelte, meghallgatja éppen úgy, mint hogyha bíboros érsekek mondották volna az áldást felette. És Isten meghallgatja a népek szive verését és őszinte imádságát is, mely ceremónia nélkül száll föl hozzája hittel és reménynyel, hogy az ég áldása nem fog elmaradni az iga® szerelem egyesülésétől, megérdemelt jutalmául sok szenvedésnek és lemondásnak. BUDAPESTI HÍRLAP. (178. sz.) 1900. julius 1. Politikai huzámok. — Saját tudósitónktól. — Budapest, jun. 30. A trónörökös házassága, ez foglalta le a maga számára ezt a hetet. Minden érdeklődés e felé irányult s politikusok és nem politikusok egyaránt megeresztették a képzeletüket: mi lesz ebből ? Lesz egy király, akinek a törvényes felesége nem lesz királyné a közjog és a spanyol etikett szerint, de az lesz természet szerint, korona nélkül; aztán lehetnek majd göndörfürtü szép királyfiak törvényes házasságból, akik még csak Habsburgok sem lesznek, hanem egyszerű osztrák hercegek, akiknek még a magyar főrendiházban sem lesz jussuk. Baj lenne azonban, ha e királyfiak nagy erejű, ambiciózus urakká fejlődnének. Parlamenti pártjaink közül azonban a nagy kormánypárt ‡. '• Lssal fogadta a i • -&‚ „n*. Hill Kálmán miniszter k '• x — • sk ama munkálata a ■ esz a 1 ‡• n ?t az uralkodóház törvényjavaslat formájában terjesztettek annak idején a Felség elé. Mivel ez az előterjesztés az uralkodó család házi törvényeit nem változtatja meg, hanem csak összehangzásba hozza a magyar törvényekkel, lehetővé vált ennek alapján a csütörtöki nagy cselekedetnek az alkalmazásba vett közjogi formát megadni. És itt lepattan egy titoknak a zára is. A titok az , hogy az uralkodó család házassági jogának Szilágyi Dezső volt igazságügyminiszter által készített törvényjavaslata nem került a magyar törvényhozás elé, ez nem az uralkodó akaratán mint, hanem a magyar politikai viszonyokból, Wekerle bukásából és a Bánffy báró magatartásából következett. A két függetlenségi pártnak azonban kifogásai vannak a megoldás ellen , közjogi és politikai okból egyaránt. Megfogni azonban még a dolgot nem tudták. Egyelőre ennyi látszik bizonyosnak: a benyújtandó törvényjavaslatnál kívánni fogják Chotek grófnő megkoronázását és kifogásolni fogják, hogy a trónörökös nyilatkozata és esküvel megerősített ígérete egyetlen aktusban történt a monarkia mindkét államára, holott a magyar szuverenitás fogalma külön magyar esküt, külön magyar nyilatkozatot követel, amint külön kell az uralkodót megkoronázni Ausztriában és külön a magyar birodalomban. Egyik függetlenségi politikus, aki Kossuth Ferenc gondolkozását ismeri, ezt a nyilatkozatot adta át munkatársunknak : — A trónörökös házassága kötelességévé teszi a függetlenségi pártnak, hogy az országgyűlést azonnal összehívassa. Menten tisztázni kell ezeket a kérdéseket: miként van az, hogy az uralkodó család házi törvénye erősebb, mint a magyar országos törvény s a morganatikus házasság német fogalma itt nálunk legyőzi a törvényes házasság magyar fogalmát? Miként lehet az, hogy a házi törvény félretolja a magyar törvényt? Hisz ezen a módon a dinasztia minden magyar törvényt, amely neki nem hasznos, félretolhat. Micsoda helyzet az, hogy lesz királyunk s annak törvényes felesége nem lesz királynénk ? Szegényebbek lesz . .ik egy kincsesei. A szélsőbalnak legalább azt a rekompenzációt meg kell szerezni, hogy a trónörököspár évenkint egy fél esztendőt Magyarországon töltsön. A csehek máris reklamálják maguknak a cseh asszonyt. Értékesebb és komolyabb ennél a függetlenségi párt vezérének ez a nyilatkozata: — Akármi akciót akarunk is csinálni, azt őszre kell halasztanunk. Igen kisszerű, sőt komikus volna, hogy ülést hivassunk össze most csak azért, hogy egy interpelláció elhangozzék, mert egyebet tenni a házszabályok szecngások közt. Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál, hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a híres Paulustól.) Hogy beszél a svájci légionárius, hogyan a lengyel. A fickó kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a dicsőség italát szürcsöli. Egyszerre csak látom, hogy egy idegen légionárius ugrik a színpadra, átsiet rajta s alig észrevehetőleg odasúg valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán belekiáltja a terembe: — Uraim, egy kicsit pihenek, addig táncoljanak ! A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé. E pillanatban feltűzött szuronynyal egy legionista patrol lép be, hadnagy vezetése alatt. — Hol van Jean Bartet? (így hívták a kis párisit.) — Pihen. Mindjárt bejön. — Mi az? Mi történt? — kiabálják össze-vissza a katonák. Egy perc alatt Ilire futamodott, hogy ő volt az, aki öt nap előtt ellopta Joli kapitány aranyóráját és láncát s eladta egy marokkói kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát, futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt. — Vegyétek körül a házat! — kiállít ki a hadnagy az őrségnek. — Fölösleges ! — felelt egy hang a színpadról. Jean Bartet volt. — Csípjétek el! — Egy pillanatra, hadnagy úr! Mondja, kérem, micsoda büntetés vár rám? — Deportáció Numeába. — Köszönöm. Még messzebb menjek Paristól? Soha. Megálljatok ! Csak egy pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy, bolond Afrikában ? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán ? Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler úr keze alatt ... s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull, barátaim a szomszéd háztetőkről búcsút üvöltenek, a lányok pedig zsebkendőt lobogtatnak... Isten veletek, fiuk ... ha valaha visszatértek Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, aki fölemeli a hadi budgetet . . . hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni, léningja kiegészítésére . . . — Fogjátok el! — kiáltott a hadnagy. — Késő ! Adieu ! Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a következő percben átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt. Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb típus, mely a párisi nép söpredékéből valaha elém tipulusz.