Budapesti Hírlap, 1900. augusztus (20. évfolyam, 209-238. szám)
1900-08-01 / 209. szám
Anarkisták. Budapest, júl. 31. A gyilkosság, mint eszköz a politikában , elve az anarkistáknak. Nem gyűlölet, nem boszú, nem rabló szándék vagy heves indulat adja a fegyvert a gyilkosok kezébe, hanem a számító szándék, hogy gyilkos merényletekkel az állami és társadalmi rend tarthatatlanságát bizonyitsák, a hatalmasokat megrémítsék, a vagyontalanokat forradalomra ösztönözzék. Nézzétek Brescit, Umberto király gyilkosát. Elhagyja Amerikában állását és keresetét s mondják, hogy családját is és nagy tengeri utat tesz, hónapokig leselkedik foglalkozás nélkül, hogy megölje az emberséges és népszerű királyt, minden ok nélkül, csak azért, mert király. És mikor véghezvitte a gaztettet, a melylyel egy ártatlan embert megölt, egy családot nagy bánattal sújtott, egy nemzetet vezetőjétől megfosztott, kit az mint édes atyját tisztelt és szeretett, egy államnak fejét vette, ki bölcs mérséklettel és alkotmányosan uralkodott s hazája sorsát, milliók jövőjét kockára vetette — bűnének irtózatos nagyságát nem érzi, hideg nyugalommal vallja magát tettesnek, nem védi magát a nép dühétől, midőn ez agyon akarja verni, dacos önérzettel felel a vizsgáló hatóságnak s bilincseiben negyven katonától őrizve, kimerülten alszik délig, íme, az anarkizmus pszichológiája. Akár önszántából és egyedül, akár az összeesküvők megbízásából lett királygyilkos, tettét nem bánja, mert célját elérte : gyilkolt a politikából. Ugyanezt a fölfogást és magaviseletét tanúsították a francia merénylők, Ravacol, Vailland és Henri, az olaszok, Caserio, Angiolitto és Luccheni s az orosz nihilisták, kik az államférfiak és fejedelmek gyilkolását mint rendszert először hozták gyakorlatba. Ez a tettek propagandája, mint magát hivalkodva nevezi a párt, mely az anarkisták között is a legszélsőbb. Ez az a szervezett banda, mely elterjedve a nyugati államokban és Amerikában, leginkább a szocialista munkások közül újoncoz, ha valahol oly fanatikusokra akad, kik mindenre készen, magukat alávetik az anarkista összeesküvés titkos kényszerének s a pártvezetés fegyelmének. Valóban, különös, hogy ez emberek mily vakon engedelmeskednek, szenvednek nélkülöznek, lelkiismeretüket elfojtják, ha kell, lopnak, ha kell, rabolnak, ha kell, gyilkolnak, börtönbe és halálba mennek — mert igy határozta a párt kormányzó tanácsa, mely hol Svájcban, hol Párisban, Brüsszelben, Londonban, vagy Amerikában székel és mert a sorsjegy őket jelölte ki végrehajtóknak. Ez a banda évtizedek óta garázdálkodik már Európában, mióta Nezsajev, Krapotkin, Most, Peukert és mások megszervezték. Ez a párt ma már be is bizonyította, hogy tettekkel tényező. Francia, olasz, német, spanyol és angol hírlapjai folyton arra izgatnak, hogy meg kell ölni a királyokat, nemcsak a királyokat, az elnököket, minisztereket, rendőröket, gyárosokat s mindazokat, kik a mostani kapitalisztikus gazdasági rendnek, vagy a hatalmi kényszerre alapított állami rendnek kitűnőségei és képviselői. Természetesen, elsősorban a királyok és uralkodók céltáblái az anarkisták merényleteinek, azután következnek a papok és a gazdagok. Különböztessük meg a szocializmust és az anarkizmust, mert hiszen ezek sem céljaikban, sem eszközeikben nem egyformák s ezért külön is váltak s a párisi nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson több évvel ezelőtt összevesztek s egymástól elszakadtak. A szocialisták a termelésnek társulati szervezését és a fogyasztásnak s vagyonnak kommunisztikus elosztását akarják a tőkegazdálkodás rendszere helyébe iktatni, mint politikai párt az általános szavazati joggal a törvényhozásban résztvenni, az államhatalmat maguknak megszerezni s a községi szervezetre fektetni a jogrendet. Ellenben az anarkisták tanítása szerint az állam eltörlendő, törvény ne legyen, földtulajdon és tőketulajdon megszűnjenek, ne legyen egyház, ne legyen házasság, hanem férfi és nő között teljes egyen- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Umberto és a Vatikán. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Közönségesen ismert az a feszült viszony, mely 1861 óta, az olasz királyság megalakulása óta, a Vatikán s az előbbi között fönnáll s a mely 1870-ben érte el tetőpontját, mikor az olaszok Rómát elfoglalván, az egyházi állam utolsó talpalatnyi földjét bekebelezték az új királyságba. IX. Pius akkor kiközösítette Viktor Emánue királyt, ez alól csak halálos ágyán mentette föl a pápa, aki a királyt egy hónappal élte túl. Egyházi temetésben tehát részesült, de nem püspök temette el, hanem Anzino, a király kedvelt udvari káplánja, a római Pantheon-templomba, amely azóta az olasz nemzet kegyeletének és zarándoklatának tárgya s amely ezért gyakran olyan tüzes demonstrációk helyévé vált, hogy az egyházi hatóságok eltávolították belőle az oltári szentséget. Csodálatos ellenmondás nyilatkozott meg Viktor Emánuel lelkében, midőn a kiközösítés mellett is mindig keresztény katolikusnak érezte magát, sőt buzgó katolikusnak, aki például legfölebb vadászatai alkalmával mulasztotta el mindennapi mise hallgatását. A világ soha sem tudta meg, hogy mit érezett akkor, midőn a legradikálisabb egyházpolitikai törvényeket aláírta, vagy fejtett-e ki ellenük valamelyes ellenállást ? Csak annyi kétségtelen, hogy lelkében, külső magaviseletében mindvégig hivő keresztény maradt, éppen úgy, mint fia, aki talán még buzgóbb s jobb katolikus volt. Még érdekesebb az, hogy IX. Pius egyénileg feltűnő nagy szimpátiával viseltetett a sok ragyogó tulajdonsággal rendelkező első olasz király iránt. Örökké sajnálatos marad, hogy ez a két kiváló lélek nem értette meg egymást. A szavójai ház éppen olyan buzgó katolikus, amilyen a habsburgi, nagyon gyakran össze is házasodtak. A két fajnak egyetlen olyan tagja nincs, aki ne érezné ereiben a másik vérének járását, kívülük osztják ezt a buzgó katolikus érzületet a bajor, a szász s a Bourbon királyi családok, ez utóbbinak még virágzó spanyol és olasz ága. S ennél az öt uralkodócsaládnál hagyományos a katolikus érzés, mind a mellett, hogy a múlt században a Bourbonok vezettek a jezsuiták, a katolicizmus e leghatalmasabb katonasága ellen való irtó hadjáratban, II. József reformjai pedig már dogmatikus szempontból is érzékenyen sújtották a pápaságot. Nevezzük ezt az ellenmondást látszólagosnak vagy valóságosnak : úgyszólván tragikus módon csak a szavójai ház érezte meg, mert a pápák a két utolsó század alatt Habsburgot vagy Bourbont ki nem közösítettek. Mindezeket előre kell bocsátanunk, hogy egyben-másban érthető legyen a szerencsétlen Umberto-nak viszonya a Vatikánhoz. Atyjától már a harcnak enyhébb részét örökölte. Az olaszországi új életviszonyok kialakulása is közelebb hozta egymáshoz a küzdő feleket. De már a hatalmasoknak az a szokásuk, hogy egymásnak borsot törjenek az orra alá: ez a körülmény sem ingatta meg buzgó vallásosságában Viktor Emánuelt vagy Umbertót; mind a kettő egyforma buzgósággal gyónt meg gyakran kedvelt udvari papjának, az Anzino-nak, emez Piscitelli-nek, képtelen tehát a föltevés, hogy mind a kettő csak fitogtatta katolikusságát politikai tekintetből az olasz nép katolikus voltára, amely népből különben évtizedek óta rendszeresen iparkodtak ezt az érzést eltávolítani. Uralkodó családok neveltetésük irányát, belső meggyőződésüket nem szokták politikai exigenciák szerint változtatni. A harcnak enyhébb része, mint mondottam, éppen Umberto király uralkodása alatt folyt le, de voltak ennek is viharosabb pontjai, például 1881-ben, mikor a római csőcselék IX. Pius holttestét akarta a Tiberisbe dobni. Közfelfogás újabban, hogy e szomorú esetért semmi irányban sem lehet szemrehányást tenni sem az olasz kormánynak, sem a pápának. Viharosabb jelenetei voltak a küzdelemnek akkor is, mikor Crispi került a kormány élére, ezt Umberto-nak kellett mérsékelnie, mert többi miniszterelnöke, mint Depretis, Gairoli, Rudini, Giolitti vagy éppen Saracco e tekintetben mindig mérsékeltek voltak. Mindez azonban cseppet sem változtatott Umberto vallásosságán s ezt a Vatikánban nagyon jól tudták felőle s érdemül rótták föl neki, mert nagyon jól ismerték a viszonyokat s mikor Umberto a nyilvánosság előtt élesebben beszélt a pápaság ellen, ezt mindig Crispi unszolására cselekedte. Budapest, 1900. XX. évfolyam 209. sz. Szerda, augusztus 1. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fii. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvés: Ugyane hát Józef-könti 5. n. a. oldalát. Apró hirdetések ára : Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel : 111« Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Mai számunk 2® oldal.