Budapesti Hírlap, 1900. augusztus (20. évfolyam, 209-238. szám)

1900-08-01 / 209. szám

Anarkisták. Budapest, júl. 31. A gyilkosság, mint eszköz a poli­tikában , elve az anarkistáknak. Nem gyűlölet, nem boszú, nem rabló szán­dék vagy heves indulat adja a fegy­vert a gyilkosok kezébe, hanem a szá­mító szándék, hogy gyilkos merényle­tekkel az állami és társadalmi rend tarthatatlanságát bizonyitsák, a hatal­masokat megrémítsék, a vagyontala­nokat forradalomra ösztönözzék. Nézzétek Brescit, Umberto király gyilkosát. Elhagyja Amerikában állását és keresetét s mondják, hogy családját is és nagy tengeri utat tesz, hónapokig leselkedik foglalkozás nélkül, hogy meg­ölje az emberséges és népszerű királyt, minden ok nélkül, csak azért, mert király. És mikor véghezvitte a gaz­tettet, a melylyel egy ártatlan embert megölt, egy családot nagy bánattal súj­tott, egy nemzetet vezetőjétől meg­fosztott, kit az mint édes atyját tisztelt és szeretett, egy államnak fejét vette, ki bölcs mérséklettel és alkotmányosan uralkodott s hazája sor­sát, milliók jövőjét kockára vetette — bűnének irtózatos nagyságát nem érzi, hideg nyugalommal vallja magát tet­tesnek, nem védi magát a nép dühé­től, midőn ez agyon akarja verni, dacos önérzettel felel a vizsgáló ható­ságnak s bilincseiben negyven katoná­tól őrizve, kimerülten alszik délig, íme, az anarkizmus pszichológiája. Akár ön­szántából és egyedül, akár az össze­esküvők megbízásából lett királygyil­kos, tettét nem bánja, mert célját el­érte : gyilkolt a politikából. Ugyanezt a fölfogást és magavise­letét tanúsították a francia merénylők, Ravac­ol, Vailland és Henri, az ola­szok, Caserio, Angiolitto és Luccheni s az orosz nihilisták, kik az államfér­fiak és fejedelmek gyilkolását mint rendszert először hozták gyakorlatba. Ez a tettek propagandája, mint ma­gát hivalkodva nevezi a párt, mely az anarkisták között is a legszélsőbb. Ez az a szervezett banda, mely elter­jedve a nyugati államokban és Ameri­kában, leginkább a szocialista munkások közül újoncoz, ha valahol oly fanatiku­sokra akad, kik mindenre készen, ma­gukat alávetik az anarkista összeeskü­vés titkos kényszerének s a pártvezetés fegyelmének. Valóban, különös, hogy ez emberek mily vakon engedelmesked­nek, szenvednek nélkülöznek, lelkiisme­retüket­ elfojtják­, ha kell, lopnak, ha kell, rabolnak, ha kell, gyilkolnak, bör­tönbe és halálba mennek — mert igy határozta a párt kormányzó tanácsa, mely hol Svájcban, hol Párisban, Brüsszelben, Londonban, vagy Ameri­kában székel és mert a sorsjegy őket jelölte ki végrehajtóknak. Ez a banda évtizedek óta garáz­dálkodik már Európában, mióta Nezsa­­jev, Krapotkin, Most, Peuk­ert és má­sok megszervezték. Ez a párt ma már be is bizonyította, hogy tettekkel té­nyező. Francia, olasz, német, spanyol és angol hírlapjai folyton arra izgat­nak, hogy meg kell ölni a királyokat, nemcsak a királyokat, az elnököket, minisztereket, rendőröket, gyárosokat s mindazokat, kik a mostani kapitalisz­­tikus gazdasági rendnek, vagy a hatalmi kényszerre alapított állami rendnek kitűnőségei és képviselői. Természete­sen, első­sorban a királyok és uralko­dók céltáblái az anarkisták merényletei­nek, azután következnek a papok és a gazdagok. Különböztessük meg a szocializ­­must és az anarkizmust, mert hiszen ezek sem céljaikban, sem eszközeikben nem egyformák s ezért külön is váltak s a párisi nemzetközi szociáldemokrata kongresszuson több évvel ezelőtt össze­vesztek s egymástól elszakadtak. A szo­­cialisták a termelésnek társulati szer­vezését és a fogyasztásnak s vagyonnak kommunisztikus elosztását akarják a tőkegazdálkodás rendszere helyébe ik­tatni, mint politikai párt az általános szavazati joggal a törvényhozásban résztvenni, az államhatalmat maguknak megszerezni s a községi szervezetre fektetni a jogrendet. Ellenben az anar­kisták tanítása szerint az állam eltör­­lendő, törvény ne legyen, földtulajdon és tőketulajdon megszűnjenek, ne legyen egyház, ne legyen házasság, hanem férfi és nő között teljes egyen- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Umberto és a Vatikán. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Közönségesen ismert az a feszült viszony, mely 1861 óta, az olasz királyság megalaku­lása óta, a Vatikán s az előbbi között fönn­áll s a mely 1870-ben érte el tetőpontját, mikor az olaszok Rómát elfoglalván, az egy­házi állam utolsó talpalatnyi földjét bekebe­lezték az új királyságba. IX. Pius akkor kiközösítette Viktor Emánue királyt, ez alól csak halálos ágyán mentette föl a pápa, a­ki a királyt egy hónap­pal élte túl. Egyházi temetésben tehát része­sült, de nem püspök temette el, hanem Anzino, a király kedvelt udvari káplánja, a római Pantheon-templomba, a­mely azóta az olasz nemzet kegyeletének és zarándoklatának tárgya s a­mely ezért gyakran olyan tüzes demonstrációk helyévé vált, hogy az egyházi hatóságok eltávolították belőle az oltári szent­séget. Csodálatos ellenmondás nyilatkozott meg Viktor Emánuel lelkében, midőn a kiközösítés mellett is mindig keresztény katolikusnak érezte magát, sőt buzgó katolikusnak, a­ki például legfölebb vadászatai alkalmával mulasztotta el mindennapi mise hallgatását. A világ soha sem tudta meg, hogy mit érezett akkor, midőn a legradikálisabb egyházpolitikai törvényeket aláírta, vagy fejtett-e ki ellenük valamelyes ellenállást ? Csak annyi kétségtelen, hogy lel­kében, külső magaviseletében mindvégig hivő keresztény maradt, éppen úgy, mint fia, a­ki talán még buzgóbb s jobb katolikus volt. Még érdekesebb az, hogy IX. Pius egyé­nileg feltűnő nagy szimpátiával viseltetett a sok ragyogó tulajdonsággal rendelkező első olasz király iránt. Örökké sajnálatos marad, hogy ez a két kiváló lélek nem értette meg egymást. A szavójai ház éppen olyan buzgó kato­likus, a­milyen a habsburgi, nagyon gyakran össze is házasodtak. A két fajnak egyetlen olyan tagja nincs, a­ki ne érezné ereiben a másik vérének járását, kívülük osztják ezt a buzgó katolikus érzületet a bajor­, a szász s a Bourbon királyi családok, ez utóbbinak még virágzó spanyol és olasz ága. S ennél az öt uralkodócsaládnál hagyományos a katolikus érzés, mind a mellett, hogy a múlt században a Bourbonok vezettek a jezsuiták, a kato­licizmus e leghatalmasabb katonasága ellen való irtó hadjáratban, II. József reformjai pedig már dogmatikus szempontból is érzé­kenyen sújtották a pápaságot. Nevezzük ezt az ellenmondást látszóla­gosnak vagy valóságosnak : úgyszólván tragikus módon csak a szavójai ház érezte meg, mert a pápák a két utolsó század alatt Habsburgot vagy Bourbont ki nem közösítettek. Mindezeket előre kell bocsátanunk, hogy egyben-másban érthető legyen a szerencsétlen Umberto-nak viszonya a Vatikánhoz. Atyjától már a harcnak enyhébb részét örökölte. Az olaszországi új életviszonyok ki­alakulása is közelebb hozta egymáshoz a küzdő feleket. De már a hatalmasoknak az a szokásuk, hogy egymásnak borsot törjenek az orra alá: ez a körülmény sem ingatta meg buzgó vallá­sosságában Viktor Emánuelt vagy Umbertót; mind a kettő egyforma buzgósággal gyónt meg gyakran kedvelt udvari papjának, az Anzino-nak, emez Piscitelli-nek, képtelen tehát a föltevés, hogy mind a kettő csak fitogtatta katolikusságát politikai tekintetből az olasz nép katolikus voltára, a­mely népből különben évtizedek óta rendszeresen iparkodtak ezt az érzést eltávolítani. Uralkodó családok nevel­tetésük irányát, belső meggyőződésüket nem szokták politikai exigenciák szerint változtatni. A harcnak enyhébb része, mint mondot­tam, éppen Umberto király uralkodása alatt folyt le, de voltak ennek is viharosabb pontjai, például 1881-ben, mikor a római csőcselék IX. Pius holttestét akarta a Tiberisbe dobni. Közfelfogás újabban, hogy e szomorú esetért semmi irányban sem lehet szemrehányást tenni sem az olasz kormánynak, sem a pápának. Viharosabb jelenetei voltak a küzdelemnek akkor is, mikor Crispi került a kormány élére, ezt Umberto-nak kellett mérsékelnie, mert többi miniszterelnöke, mint Depretis, Gairoli, Rudini, Giolitti vagy éppen Saracco e tekintetben min­dig mérsékeltek voltak. Mindez azonban csep­pet sem változtatott Umberto vallásosságán s ezt a Vatikánban nagyon jól tudták felőle s érdemül rótták föl neki, mert nagyon jól ismerték a viszonyokat s mikor Umberto a nyilvánosság előtt élesebben beszélt a pápaság ellen, ezt mindig Crispi unszolására cselekedte.­ ­ Budapest, 1900. XX. évfolyam 209. sz. Szerda, augusztus 1. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fii. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és h­irdetés-fölvé­s: Ugyane hát Józef-könti 5. n. a. oldalát. Apró hirdetések ára : Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel : 111« Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Mai számunk 2® oldal.

Next