Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-01 / 330. szám

Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Elő­fizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szisz ára helyben 8 fil., vidéken 10111. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53.­ ­ Budapest, 1000. XX. évfolyam 330. sz. Szombat, december 1. Budapesti Hírlap Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-földjéi: Ugyane híz József-körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy sasó 4 Hl., Tszstagabb betűtel 8 fll. Hirdetések nonparelll© számítással, díjszabás szerint. Vörösmarty, Budapest, nov. SO. Az ős­koronázó város, Székesfejér­­vár, a­hol félezer éven át fölkenték a magyar királyokat, megünnepli Vörös­marty századik születésenapját. Több okon elvitathatatlan joga van a hajdan koronázó városnak ehhez az ünneplés­hez. Vörösmarty mintegy a város lábai­nál született, a Székesfej­érvártól nem messzi Nyéken, a­hol, mint­egy megnyitójául a székesfej­érvári ünnepségeknek, emléktáblával jelölik meg — nem Vörösmarty szülőházát, azt már letarolta az idő, de azt a házat, a mely annak helyén épült. Nyomban a nyéki ünnepség lefolyása után, a városban ünnepelni fog a megye, a város, a Vörösmarty-kör, a cisztercita gimnázium, a melyben a grammatikától a filozófiáig Vörösmarty iskoláit járta. Ám a kapcsok, a melyek Vörösmartyt a koronázó városhoz fű­zik. Lelke ott kezdett megzsendülni; szívében ott fakadtak az első, még határozatlan, köd és páraszerű vá­gyak, reménységek és ábrándok. A múzsa is ott, még gyermeksorban, kezdte nála látogatásait, vele incsel­­kedéseit, hogy később mind jobban kegyeibe fogadja, hogy aztán haláláig tartó, Vörösmartynak halhatatlanságot adó frigyre lépjenek. És bizony nem véletlenség, hogy Vörösmarty, a ki Nyéken született és Székesfej­érvárt járt iskolába, az ifjúság hajnalán, alig huszonöt éves korában, Zalán futásá­val lépett az irodalom palesztinjára, hogy a honfoglalást, Árpádot, Árpád párduc-kacagányos vitézeit énekelte, mert a szülőház, az iskola körül min­den kő, minden fűszál, minden emlék a hazaszerzésről és a hazaszerző Árpád­ról beszélt. Anonymus megírta, a ha­gyomány pedig mai napig regéli, hogy Árpád magának és családjának foglalta el azt a halban és vadban gazdag vidé­ket, a­melyen Székesfej­érvár ma is áll; hogy a sokáig Fej­ér megy­éhez tar­tozó Csepelszigeten legeltek ménesei, laktak csikósai és lovászai; hogy sátorozott a Fejérvár mellett fekvő Noé-hegyen, hogy onnan indult az akkor Pannóniának hívott, Dunán túl eső Magyarország meghódítására. Ezek a tradíciók és mondák száz évvel ez­előtt elevenebbek és beszédesebbek lehettek, mint ma. Talán az sem merő véletlenség, hogy az utolsó ázsiai magyar, a föld kerekségén mindenütt és min­denben magyart látó, a roppant tudású, fáradhatatlan munkás Horvát István meg éppen Fejérváron született, tizen­hat évvel korábban Vör­ösmarty­nál, II. József császár uralkodása alatt, abban az időtájban, a­mikor a ma­gyartól elkobozták a magyar és deák nyelvet; a­mikor, hogy a lelkes Dugo­nics Andrást idézzük, — a kalapos király, a meg nem koronázott II. József: „a normális oskolákat behozván, meg­parancsolta, hogy csupán németül ta­níttassanak a magyar gyermekek, a kiknek szájokban ropogott a német nyelv, de hozzája nem szokhattanak.“ Vörösmarty szerencsésebb érában született Horvát Istvánnál, de első ifjú­sága mostohább időszakra esik. A bécsi kongresszustól az 1825. évi ország­­gyűlésig lefolyó tiz esztendő, a tespe­­dés, az aléltság, az apáthia esztendei, sivárabb és vigasztalanabb idő volt II. József császár tíz évnyi uralkodásá­nál, a­mikor parancsszóra bár németül írt és németül beszélt a magyar, de magyarosan érzett és görcsösen ragasz­kodott az ősi tradíciókhoz. Napóleon bukása után tizenhárom éven át ismét nem hívtak össze diétát Pozsonyba; a megyék ismét arra a szerepre sülyedtek, mint II. József császár idején, hogy Kisfaludy Sándor szerint csak ,,kürtjei voltak a kormány parancsának“ ; a megyei tisztek csak harácsoltak; a fő­ispánok és a főispáni adminisztrátorok csak kémkedtek és rendőrködtek; az ősi családok sarjai pedig: „német nőkért, csillagokért, szolgacimek fejében“ meg­tagadták a hazát, nyelvünket és az alkotmányt. Ebben a vigasztalanul szo­morú időszakban járta Vörösmarty az iskolákat előbb Fejérváron, azután Pesten; mentoroskodott Tolnában a Perczel-családnál; végül telepedett meg Pesten, hogy prókátor, vagy író lesz. A prókátorság vagyonnal, tisztességgel, kényelemmel, bőséges élettel kecsegtette, a költőmesterség mindezeknek a visszájával. A szellemi hősök majdnem valamennyien eljutnak arra a keresztútra, a­melyen Herkules is tétovázva megállóit és a per fás et netas majdnem mindannyian haszonta­lanul ragódoznak az ösztön ellen, a kényelem és vagyon helyett majdnem valamennyien a küzdéshez és a szegény­séghez szegődnek társul. Bizony, a­mikor Vörösmarty megírta Zalán futásá-t, a­mikor háborgó lelkében eldöntötte, hogyy a prókátor-diplomának csak annyi hasznát fogja látni, mint armális leve­lének : a költő és az író mesterség nem volt kecsegtető pálya. Révay Miklós merész álma, hogy a magyar tudomány és művészet más csinosab­b nemzetek példájára Akadémiába tömö­rüljön, még mindig csak álom volt s talán vértelenebb ábránd, gyökérte­­lenebb álmodozás, mint valaha. A könyveket az írók adták ki, szeren­csésnek mondhatta magát, a ki kiadóra akadt s kapott honoráriumul egynéhány tisztelet-példányt. Kazinczy, a hazafi­­érzés börtönt viselt mártírja, a kora­beli irodalom dicső és dicsőített vezére, a­mikor összes munkái kiadására ké­szül, nem bírja kiadóját kapacitálni, hogy honorárium fejében harminc velin é­s ne iró-papirosra nyomtatott példányt adjon. Kazinczy megélhetett őseiről maradt vagyonából, igaz, hogy az irodalomért koldusbotra juttatta családját, de Vörösmarty szegény le­gény volt, apja nem hagyott rá egy barázda földet sem , ráadásul özvegy édes­anyjáról kellett gondoskodnia. Mégis a prókátor és a poéta vitájában a poéta diadalmaskodott. Neki indult annak a nagy, borzalmas ismeretlennek, a mit életnek hívunk, a Múzsa társa­ságában. A huszonöt éves ifjú, a­mikor véresre tört szívvel, kétségbeesett rezig­­nációval szeretett egy lánykát; abban a korban, a­mikor a nyárspolgár, a szatócslélek is szerelmes versen kotlik; nem a lányka bájairól, nem szöghajá­ról, ingó derekáról, ragyogó szemeiről énekelt, de a régi dicsőségről, a­melyre századok feledése borult; Árpádról, a hazaszerzőről; Árpád rettenetes vitézei­ről, a­kik oroszlánok voltak a harcban, galambok, búgó gerlék a szerelemben. Huszonöt év, Himfy szerelmei első felének . A kesergő szerelem­nek megjele­nése óta könyv nem hatott annyira a korra, mint Zalán futása. De a­míg A kesergő szerelem csak azt dokumen­tálta, hogy a magyar nyelv nemcsak „a véres hadaknak rettentő ábrázolá­sára alkalmatos“, addig Zalán futása nagy elhatározásokat fakasztott és nagy cselekvésekre sarkalt. Utat egyengetett a próféta Széchenyinek; a régi dicső­ség fölidézése a sok százados sírból, fölrázta a lelkeket, reménységgel és vágyakozással töltötte a szíveket csor­dultig , hogy Magyarország, a­mely volt, legyen ismét. Olyan fiatalon, mint Vörösmarty, országos hírű, első költő, az egy Petőfin kívül, nem volt még nálunk. A mi drágagyöngyöt Vörös­marty hazafias és szerelmi lírája azután teremtett; a Zalán futásé-t nyomonkövető eposzok; romantikus drámái, a­melyek máig páratlanul álló bűbájos nyelven beszélnek; harminc esztendőre nyúló, hatásban és népszerűségben páratlan pályafutása; nem tette, nem tehette nagyobbá, mint a­mekkorává nőtt első lépésével, csak azokat a reményeket váltotta valóságra, a­melyeknek csiráit Zalán futásá­val plántálta el. A Gondviselés, bár a viharral és a megpróbáltatással sejli bánt fukaron, nem mért szűk marokkal a magyar­nak. A mi kicsiny, vész és vihar által sokszor megtizedelt, nem egyszer a Mai számunk 24 oldal.

Next