Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)
1900-12-27 / 355. szám
24 BUDAPESTI HÍRLAP. (354. sz.) 1900. áccamber 25. magyar államiság taksálásánál segítségül hívja az európai országok történelmét, a népeknek, az intézményeknek és a nagy embereknek tanulságait. Megismertet a szabadságnak és szolgaságnak, a nemzeti nagyságnak és aláhanyatlásnak az európai államok történelmében föllelhető példáival. De mindent, amit lát, Magyarországgal, ennek intézményeivel, népével, helyzetével hasonlít össze, mélységes szeretettel és lángoló bővüléssel áldozván a magyar alkotmányosság és szabadság eszményének. Megszállja a lelkesedés és elfogja a hála, ha annak dicsőségét beszélheti, s írván azokról, kik ezt munkálták vala, és szive mélyéig járó keserűséggel, alig fékezhető szenvedelemmel tekint mindenre, a miben az alkotmánynak és szabadságnak ellenségét tudja. Beöthy könyvét csakis enynyiben hatja át a politika egyoldalúsága. De ez a politika nem pártpolitika az állami életnek egy bizonyos időpontban adott parlamenti viszonyai szerint nézve. Az ő politikája, „amelynek prizmáján keresztül tekintette a történeti eseményeket“, a magyar államiság megoltalmazásának politikája, „az életfentartási ösztönnek nyilvánulása, mely a létért való nagy küzdelemben kifejezésre jut“, és az 1791. évi X. törvénycikkelyben vallja krédóját: „Magyarország független, szabad állam, önálló alkotmánynyal és kormányzattal bir, tehát semmi más ország, vagy nemzetnek nincs alávetve. Ezek szerint örökös és törvényesen megkoronázott királya által saját törvényei és jogszokásai alapján és nem más tartományok módjára kormányzandó és uralandó“. Az állam élő szervezet. Életének, tehát jogosultságának és céljának kell lennie. Bir ezzel, ha bizonyos rendeltetést az emberi társadalomban betölteni képes és csakis ő képes betölteni s ha e rendeltetés érdekében összes tehetségeit szabadon fölhasználhatja. Ezt a nagy államművészeti igazságot Beöthy két tételben foglalja össze. Első ez: minden állam önmagában kell, hogy hordja a súlypontját. Második meg ez: az az állam hordja súlypontját önmagában, mely erőinek összesége fölött szabadon rendelkezik. Magyarországra vonatkoztatva bebizonyítja, hogy alapítása, természete, népének faji jó tulajdonságai és alkotmányos berendezkedésének egész mivolta szerint a mohácsi veszedelemig súlypontját önmagában hordta; leírja, hogy azt miképpen vesztette el a Habsburg-uralom alatt és föltárja a biztató jövendőt, hogy miképpen szerezheti vissza. A magyar állam alapjellege az önkormányzati szabadság. Nem minden a koronától indul ki, mint az alkotmányosságnak mintaállamában, Angliában, hanem fő a nemzet akarata. Közösen szerezték a hazát, közösen osztották föl igazságos arány szerint annak földjét. Már a vérszerződés sem a vezér egyoldalú kegyelmi ténye a nemzettel szemben, hanem a nemzetet képviselő törzsfők szabad szerződése. Éppen igy az aranybulla is. Mig a Magna Cartában nincs jogfolytonosság, az abban adott jogok pusztán a királyi kegy kifolyásai s megtartásuk is az ő tetszésétől függött, sőt a kik a jogokat benne megnyerték: az ország bárói, ezeket csak saját személyükre nyerték és ők nem képviselték az ország egészét, addig az aranybulla csak ama nemzeti szabadságok megerősítése, a melyekkel a nemzet kezdettől fogva élt, amelyeket a királyi önkénynyel szemben pontokba foglalni szükségesnek látott és akart s a melyek a nemzet tagjaira egyformán kiterjedtek. De éppen mert az alkotmányos szabadság volt a nemzet első gondja, oltalmába vette mindig a királyi tekintélyt. Még a híres ellentállási záradék sincs ennek kárára. Sőt a ki a jogtalanságban gátat vet az egyes tévedő uralkodónak, az erős várat emel a királyságnak, mint intézménynek. A nemzeti állam erőteljes életének, haladásának kardinális föltétele a fejedelem és a nép egysége fölfogásban, érzésben, célokban. Árpád, Szent István, Könyves Kálmán, Mátyás és a bibliaolvasó nagy erdélyi fejedelmek „a magyar nemzetnek termékei voltak, a nemzet ereje volt az ő erejéle, a nemzetnek intézményei nem korlátot képeztek számukra, a melyeket át kellett törniök, de bástyákat, vártornyokat, melyek pozíciójukat vivhatatlanná tették“. Éppen azért, mert nagyok voltak, megbecsülték a magyar alkotmányt. „Míg erőtlen és tehetségtelen embereknek az alkotmány csak akadályt képez és minden törekvésük csak arra lyukad ki, ezt félretenni az útból, Mátyás — benne hatalmának, messzemenő terveinek leghathatósabb eszközét és emeltyűjét találta“. Kern csoda, hogy Beöthy, aki lelkesül a magyar nemzeti államért, nem tud megválni Mátyás korától, amely oly ékesen hirdeti, hogy a magyar nemzet erejével és szívével egy magyarul érző és a magyarság dicsőségéért lelkesedő király mit tud véghezvinni. Hogy ez igy volt, ez a Beöthy erőssége, hogy ez igy legyen, ez az ő álma, s hogy miért nincs mindig és már régóta igy, ez az ő nagy keserűsége. Ha államokról, nagy emberekről ír, mind csak az összehasonlításért teszi. Sokszor idéz oly dolgokat, amelyekről azt vélnék, hogy tárgyával nincsenek is kapcsolatban, de aki gondolkozik, megérti, hogy miért teszi, így Machiavelli könyvéből fölemlít egy tételt, amelynek „politikai értékét legtöbbre becsüli“. Ez Sallustius mondása: „omne imperium facile his artibus retinetir, quibis initio partum est. Ami azt teszi, hogy minden állami és politikai intézmény azon eszközökkel tartandó föl, melylyel alkottatott. Tehát, mikor baj van és a rendszer meghibázik, nincs más, mint visszatérni az alapgondolatra, mely rendesen meg lett hamisítva, visszatérni arra az útra, melyen a kezdeményezők jártak és mely el lett hagyva“. Ugyanid kétségeskedik, hogy hová néz Beöthy? Vagy abban, hogy miért idézi Machiavellinek azt a másik mondását: „Olaszországnak főbaja a partikularizmuson kívül az idegen uralom és a zsoldos katonaság volt“. Mátyás után aláhanyatlott a magyar nemzet dicsősége, meggyöngült ereje. Osztrák történetírók nem is késnek bebizonyítani, hogy a mohácsi veszedelem a nemzet életereje kiapadásának logikai következése volt, hogy azért következett be, mert az állam szervezete fölbomlott, mert az önálló államiság életképességével többé nem bírt. Beöthy könyvének legszebb és legmagasabban szárnyaló része az, melyben bebizonyítja, hogy ez nem áll. Összes tudását, történeti ismereteit s az analízis és szintézis minden módját fölhasználja annak kimutatására, hogy a mohácsi veszedelem bekövetkezett azért, mert a nemzetet készületlenségében egy nagyobb katonai erő tönkretette. Magyarország állami szervezete egyáltalán nem volt fölbomolva, életképességének minden kelléke meg volt. Alkotmánya sértetlen. Hadseregének szervezete párját ritkította Európában. Amikor harminc-negyvenezer főnyi hadseregeket már tekintélyesnek tart a kor fölfogása, „a halálra vált“ Magyarország összesen 100.000 főnyi sereggel rendelkezett, kitűnő lovassággal, jól begyakorolt gyalogsággal. Pénz, igaz, kevés volt a király kincstárában, de a nemzet, adózási képessége megvolt. Jogi viszonyai rendezettek, hiszen Werbőczy kevéssel előbb fejezte be a Hármas könyvet, megelőzve Európa összes népeit, a modern jog kodifikálásában. A nemzet öntudata ép, sértetlen: a hatvani országgyűlésen egy évvel a mohácsi veszedelem előtt űzi el a hűtlenül sáfárkodó nádort és országbírót és Werbőczyt emeli a nádori méltóságba. És e kormányválságot megoldja a mai kor szellemében, a kormányzó személyzet megváltoztatásával s nem öldökléssel és lázongással, mi akkor Európában divatban volt. A nép jobb sorsban van, mint nyugaton;apórlázadás volt, de aránytalanul kevesebb és kevésbbé kegyetlen, mint Európa többi részében. A hűbériség meg nem szakgatta az ország egységét, a király gyönge, de a királyság eszméje sértetlen. A főurak hatalmaskodök, de az irányító hatalom a nemzet zömében a középnemesség kezéből ki nem csavartatott. Egyszerűen elhamarkodás dolga volt a mohácsi csatavesztés és a túlerőben levő török sereg természetes győzedelme, ama török seregé, amelyet akkor Európában széltében legyőzhetetlennek tartottal:. iiiiBgmgi»B8^T,«ai!iaiii^gsKg«W3^^ furcsaságokat szül, nevetséges túlságosat, mintha a medvét táncra tanítjuk. A görögöknél minden természetes volt, a nép lelkéből nőtt ki, tehát illett hozzá. Azóta azonban semmi sem fejlődik egészen a maga erejéből, mindenütt van külső nevelés. Maga a kereszténység óriási kísérlet az emberiség nevelésére, idegen eszméknek és érzéseknek barbár népekbe való beoltásával. Sikerült-e igazán? Keresztény-e mindenki, aki magát annak vallja, aki annak születik, aki esetleg tele torokkal kikiáltja keresztény voltát? De hagyjuk ezt. Van-e azonban bármely más téren háborítatlan fejlődés? Mindig próbálnak nevelni bennünket. Minden korszakban más-más nevelők jőnek, más-más nevelő elméletekkel és eszközökkel. Igen szívós erejű a görög példa, már egyszer nagy próbát tettek vele, a renaissance idejében. Azután jöttek a természettudósok, most ismét a renaissance járja, a művészetben és az életben. Minden ilyen nevelés igen lassan megy, évszázadok kellenének hozzá, de türelmetlenek vagyunk, azonnal akarjuk a gyümölcsöt enni, mihelyt a magot elvetettük, és ha átlátjuk, hogy csalódtunk, más magot velünk. Ilyenkor lépnek fel azok, kiket az angolok elneveztek snoft-oknak, az esztelenül utánzók, a lelkesedést tettetők, az üres lelkűek, akik nem ismernek mértéket, akik kínlódnak és kínosak. De mindezeken túltenném magamat, ha nagyobb aggodalmam nem volna. Nemzetek neveléséről van szó, lehet-e nemzeteket nevelni? És hogy az atlétikánál maradjunk, mit tapasztaltunk eddig ? Hálásan néztem föl „démonom“-ra. — Megvallom neked, feleltem, hogy nekem is tetszik, amit ma délután láttunk, csakúgy, mint neked. De eszembe jutottak a túlzások, az a sok durvaság, mi ezzel az egész mozgalommal vele jár, az izomembereik hencegése, a fotográfusok kirakatai, hol értelmes emberek kar- és lábizmaikat állítják ki képben, modern életünknek kimondhatatlanul elkényszeredett volta, a birkózás kultusza, az egész besztialitás, mely egyszerre a kultúrtényező álarcában mer megjelenni a fórumon és harag fogott el. Érzem, hogy életünk egészségtelenül fejlődik, ha magára hagyjuk, tehát be kell avatkozni. Eddig még soha szemébe nem néztek ennek a nagy kérdésnek: Lehet-e népet nevelni ? Hogyan kell nevelni ? Eddig dilettáns módon foglalkoztak ezzel az ügygyel. Az egyedüli nevelési elv az volt, hogy engedelemre kell szoktatni a népet. Ez nem sikerült. Mi lesz most ? Micsoda zűrzavar állott be! — Lassan, lassan, felelte ő. A legaggasztóbb jelenségeket érintetted, de olyképp, mintha nem kellően mérlegelnéd aggasztó voltukat, különben nem sietnél így tovább. Ez az, amiben megütköztem. A testi gyakorlatokat ápoljuk és megdöbbenve állunk a brutalitásnak kelletlen kitörése előtt. Mi itt az ok, mi az okozat ? Brutálisak vagyunk-e azért, mert atletizálunk, vagy megfordítva, fölébredt brutalitásunk visz bennünket az atlétasághoz? Nem a görögöket utánozzuk, hanem a rómaiakat. Télen nem szabad cirkuszt tűrni a városban, mert színházaink üresen állnának. Bámuljuk, imádjuk a testi erőt. Fiatal koromban a Városligetben produkálta magát Toldi János, a sűrű és hosszúhajú birkózó és a gyerekek nézték és mulattak rajta. Most a birkózó úr, gentleman és gentleman-urak mérlegelik gondosan tudását. Nemsokára az úriemberek fognak birkózni passzióból. Kicsoda büszke ma a tudására, tapasztalataira, lelkére ? De ki nem büszke izmaira? Érted te,ezt a dolgot? — Most téged visz az indulat és én leszek a daimonion. A snobizmust összetéveszted a dolog egészséges alapjával. Hol látod te ezt a nagy brutalitást? Természetes reakcióval van dolgunk, mely persze a másik szélsőség felé hajlik, mint a megindult inga, mely túlmegy egyensúlya helyzetén. A sok ülve tanulás, ülve dolgozás igazán satnya nemzedéket szült; rossz néven veheted-e az apáktól, hogy fiaikat észszerűbben nevelik ? Hogyan féltheted a szellemi kultúrát azoktól a jelentéktelen kinövésektől? Hivatkozzam-e oly útszéli igazságokra mind ez. A szellem kormányozza a világot, a tudomány, az ész. Még a háborút is a sztratéga számításai döntik el, nem a testi erő. De fölismertük, hogy az élet háború s hogy ezt a háborút egészséges testtel kell megvívnunk. — Mondhatom, felelte barátom keserűen, hogy gyönyörű eredményekhez jutottunk. Azért van annyi ideges ember és azért dördülnek el folyton a pisztolyok, melyekkel a fiatal atléták igen csekély okokból kioltják életüket. Az öngyilkossági rovat az újságokban hajmeresztő. Az ember szinte irtózik az újságoktól és megzavarodva áll e jelenség előtt. Azelőtt, ha feltűnőbb eset volt, az újságok hosszú elmélkedéseket fűztek hozzá, a papok a szószékről prédikáltak róla. Most az emberek úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, nagyon meg vannak ijedve, senki sem tudja, mi történik voltaképp körülöttünk. De nem erről akarok szólni, az atlétaságról sem, mely csak igen távoli jele az igazi betegségnek. Nem hiszed a brutalitást? Nézd, mi történik Kínában. Hallatlan kegyetlenséggel ölik az embereket, az oroszok, a japániak, de a németek is, kik mind a világ legjobb iskoláiban nevelkedtek. A német császár ugye megparancsolta, hogy kegyelmet nem szabad adni, foglyokkal