Budapesti Hírlap, 1900. december (20. évfolyam, 330-359. szám)

1900-12-27 / 355. szám

24 BUDAPESTI HÍRLAP. (354. sz.) 1900. áccamber 25. magyar államiság taksálásánál segítségül hívja az európai országok történelmét, a népeknek, az in­tézményeknek és a nagy embereknek tanulságait. Megismertet a szabadságnak és szolgaságnak, a nemzeti nagyságnak és aláhanyatlásnak az európai államok történelmében föllelhető példáival. De mindent, a­mit lát, Magyarországgal, ennek intéz­ményeivel, népével, helyzetével hasonlít össze, mélységes szeretettel és lángoló bővüléssel áldoz­ván a magyar alkotmányosság és szabadság eszmé­nyének. Megszállja a lelkesedés és elfogja a hála, ha annak dicsőségét beszélheti, s írván azokról, kik ezt munkálták vala, és szive mélyéig járó kese­rűséggel, alig fékezhető szenvedelemmel tekint mindenre, a miben az alkotmánynak és szabadság­nak ellenségét tudja. Beöthy könyvét csakis eny­­nyiben hatja át a politika egyoldalúsága. De ez a politika nem pártpolitika az állami életnek egy bizonyos időpontban adott parlamenti viszonyai szerint nézve. Az ő politikája, „a­melynek prizmá­ján keresztül tekintette a történeti eseményeket“, a magyar államiság megoltalmazásának politikája, „az életfentartási ösztönnek nyilvánulása, mely a létért való nagy küzdelemben kifejezésre jut“,­ és az 1791. évi X. törvénycikkelyben vallja kré­dóját: „Magyarország független, szabad állam, önálló alkotmánynyal és kormányzattal bir, tehát semmi más ország, vagy nemzetnek nincs alá­vetve. Ezek szerint örökös és törvényesen megko­ronázott királya által saját törvényei és jogszokásai alapján és nem más tartományok módjára kor­­mányzandó és uralandó“. Az állam élő szervezet. Életének, tehát jo­gosultságának és céljának kell lennie. Bir ezzel, ha bizonyos rendeltetést az emberi társadalomban betölteni képes és csakis ő képes betölteni s ha e rendeltetés érdekében összes tehetségeit szabadon fölhasználhatja. Ezt a nagy államművészeti igaz­ságot Beöthy két tételben foglalja össze. Első ez: minden állam önmagában kell, hogy hordja a súlypontját. Második meg ez: az az állam hordja súlypontját önmagában, mely erőinek összesége fölött szabadon rendelkezik. Magyarországra vo­natkoztatva bebizonyítja, hogy alapítása, termé­szete, népének faji jó tulajdonságai és alkotmá­nyos berendezkedésének egész mivolta szerint a mohácsi veszedelemig súlypontját önmagában hordta; leírja, hogy azt miképpen vesztette el a Habsburg-uralom alatt és föltárja a biztató jöven­dőt, hogy miképpen szerezheti vissza. A magyar állam alapjellege az önkormány­zati szabadság. Nem minden a koronától indul ki, mint az alkotmányosságnak mintaállamában, Angliában, hanem fő a nemzet akarata. Közösen szerezték a hazát, közösen osztották föl igazságos­­ arány szerint annak földjét. Már a vérszerződés sem a vezér egyoldalú kegyelmi ténye a nemzettel szem­­ben, hanem a nemzetet képviselő törzsfők szabad szerződése. Éppen igy az aranybulla is. Mig a Magna Cartában nincs jogfolytonosság, az abban adott jogok pusztán a királyi kegy kifolyásai s megtar­tásuk is az ő tetszésétől függött, sőt a kik a jogokat benne megnyerték: az ország bárói, ezeket csak saját személyükre nyerték és ők nem képviselték az ország egészét, addig az aranybulla csak ama nemzeti szabadságok megerősítése, a melyekkel a nemzet kezdettől fogva élt, a­melyeket a királyi önkénynyel szemben pontokba foglalni szükséges­nek látott és akart s a melyek a nemzet tagjaira egyformán kiterjedtek. De éppen mert az alkot­mányos szabadság volt a nemzet első gondja, oltal­mába vette mindig a királyi tekintélyt. Még a híres ellentállási záradék sincs ennek kárára. Sőt a ki a jogtalanságban gátat vet az egyes tévedő uralkodónak, az erős várat emel a királyságnak, mint intézménynek. A nemzeti állam erőteljes éle­tének, haladásának kardinális föltétele a fejede­lem és a nép egysége fölfogásban, érzésben, célok­ban. Árpád, Szent István, Könyves Kálmán, Má­tyás és a bibliaolvasó nagy erdélyi fejedelmek „a magyar nemzetnek termékei voltak, a nemzet ereje volt az ő erejéle, a nemzetnek intézményei nem korlátot képeztek számukra, a melyeket át kellett törniök, de bástyákat, vártornyokat, me­lyek pozíciójukat vivhatatlanná tették“. Éppen azért, mert nagyok voltak, megbecsülték a magyar alkotmányt. „Míg erőtlen és tehetségtelen embereknek az alkotmány csak akadályt képez és minden törekvésük csak arra lyukad ki, ezt félre­tenni az útból, Mátyás — benne hatalmának, messzemenő terveinek leghathatósabb eszközét és emeltyűjét találta“. Kern csoda, hogy Beöthy, a­ki lelkesül a magyar nemzeti államért, nem tud megválni Mátyás korától, a­mely oly ékesen hir­deti, hogy a magyar nemzet erejével és szívével egy magyarul érző és a magyarság dicsőségéért lel­kesedő király mit tud véghezvinni. Hogy ez igy volt, ez a Beöthy erőssége, hogy ez igy legyen, ez az ő álma, s hogy miért nincs mindig és már­ régóta igy, ez az ő nagy keserűsége. Ha államokról, nagy em­berekről ír, mind csak az összehasonlításért teszi. Sokszor idéz oly dolgokat, a­melyekről azt vélnék, hogy tárgyával nincsenek is kapcsolatban, de a­ki gondolkozik, megérti, hogy miért teszi, így Machiavelli könyvéből fölemlít egy tételt, a­mely­nek „politikai értékét legtöbbre becsüli“. Ez Sal­­lustius mondása: „omne imperium facile his ar­­tibus retinetir, quibis initio partum est. A­mi azt teszi, hogy minden állami és politikai intéz­mény azon eszközökkel tartandó föl, melylyel al­kottatott.­­ Tehát, mikor baj van és a rendszer meghibázik, nincs más, mint visszatérni az alap­gondolatra, mely rendesen meg lett hamisítva, visszatérni arra az útra, melyen a kezdeményezők jártak és mely el lett hagyva“. Ugyan­id kétséges­­kedik, hogy hová néz Beöthy? Vagy abban, hogy miért idézi Machiavellinek azt a másik mondását: „Olaszországnak főbaja a partikularizmuson kí­vül az idegen uralom és a zsoldos katonaság volt“. Mátyás után aláhanyatlott a magyar nemzet dicsősége, meggyöngült ereje. Osztrák történet­írók­ nem is késnek bebizonyítani, hogy a mohácsi veszedelem a nemzet életereje kiapadásának logi­kai következése volt, hogy azért­­ következett be, mert az állam szervezete fölbomlott, mert az ön­álló államiság életképességével többé nem bírt. Beöthy könyvének legszebb és legmagasab­ban szárnyaló része az, melyben bebizonyítja, hogy ez nem áll. Összes tudását, történeti ismere­teit s az analízis és szintézis minden módját föl­használja annak kimutatására, hogy a mohácsi veszedelem bekövetkezett azért, mert a nemzetet készületlenségében egy nagyobb katonai erő tönkretette. Magyarország állami szervezete egy­általán nem volt fölbomolva, életképességének minden kelléke meg volt. Alkotmánya sértetlen. Hadseregének szervezete párját ritkította Európá­ban. A­mikor harminc-negyvenezer főnyi hadsere­geket már tekintélyesnek tart a kor fölfogása, „a halálra vált“ Magyarország összesen 100.000 főnyi sereggel rendelkezett, kitűnő lovassággal, jól begyakorolt gyalogsággal. Pénz, igaz, kevés volt a király kincstárában, de a nemzet, adózási ké­pessége meg­volt. Jogi viszonyai rendezettek, hi­szen Werbőczy kevéssel előbb fejezte be a Hármas könyvet, megelőzve Európa összes népeit, a mo­dern jog kodifikálásában. A nemzet öntudata ép, sértetlen: a hatvani országgyűlésen egy évvel a mohácsi veszedelem előtt űzi el a hűtlenül sáfár­kodó nádort és országbírót és Werbőczyt emeli a nádori méltóságba. És e kormányválságot meg­oldja a mai kor szellemében, a kormányzó személy­zet megváltoztatásával s nem öldökléssel és lázon­gással, mi akkor Európában divatban volt. A nép jobb sorsban van, mint nyugaton;a­pórlázadás volt, de aránytalanul kevesebb és kevésbbé kegyetlen, mint Európa többi részében. A hűbériség meg nem szakgatta az ország egységét, a király gyönge, de a királyság eszméje sértetlen. A főurak hatalmas­­kodök, de az irányító hatalom a nemzet zömében a középnemesség kezéből ki nem csavartatott. Egy­szerűen elhamarkodás dolga volt a mohácsi­ csata­­vesztés és a túlerőben levő török sereg természetes győzedelme, ama török seregé, a­melyet akkor Európában szélt­ében legyőzhetetlennek tartottal:. iiiiBgmgi»B8^T,«ai!iaiii^gsKg«W3^^ furcsaságokat szül, nevetséges túlságosat, mintha a medvét táncra tanítjuk. A görögök­nél minden természetes volt, a nép lelkéből nőtt ki, tehát illett hozzá. Azóta azonban semmi sem fejlődik egészen a maga erejéből, mindenütt van külső nevelés. Maga a keresz­ténység óriási kísérlet az emberiség nevelésére, idegen eszméknek és érzéseknek barbár népekbe való beoltásával. Sikerült-e igazán? Keresz­tény-e mindenki, a­ki magát annak vallja, a­ki annak születik, a­ki esetleg tele torokkal kikiáltja keresztény voltát? De hagyjuk ezt. Van-e azonban bármely más téren háborítatlan fejlődés? Mindig próbálnak nevelni bennün­ket. Minden korszakban más-más nevelők jőnek, más-más nevelő elméletekkel és eszkö­zökkel. Igen szívós erejű a görög példa, már egyszer nagy próbát tettek vele, a renaissance idejében. Azután jöttek a természettudósok, most ismét a renaissance járja, a művészetben és az életben. Minden ilyen nevelés igen la­s­­san megy, évszázadok kellenének hozzá, de türelmetlenek vagyunk, azonnal akarjuk a gyü­mölcsöt enni, mihelyt a magot elvetettük, és ha átlátjuk, hogy csalódtunk, más magot ve­lünk. Ilyenkor lépnek fel azok, kiket az ango­lok elneveztek snoft-oknak, az esztelenül után­zók, a lelkesedést tettetők, az üres lelkűek, a­kik nem ismernek mértéket, a­kik kínlódnak és kínosak. De mindezeken túltenném maga­m­at, ha nagyobb aggodalmam nem volna. Nemzetek neveléséről van szó, lehet-e nemze­teket nevelni? És hogy az atlétikánál marad­junk, mit tapasztaltunk eddig ? Hálásan néztem föl „démonom“-ra. — Megvallom neked, feleltem, hogy nekem is tetszik, a­mit ma délután láttunk, csakúgy, mint neked. De eszembe jutottak a túlzások, az a sok durvaság, mi ezzel az egész moz­galommal vele jár, az izomembereik hencegése, a fotográfusok kirakatai, hol értelmes emberek kar- és lábizmaikat állítják ki képben, modern életünknek kimondhatatlanul elkényszeredett volta, a birkózás kultusza, az egész besztialitás, mely egyszerre a kultúrtényező álarcában mer megjelenni a fórumon és harag fogott el. Érzem, hogy életünk egészségtelenül fejlődik, ha magára hagyjuk, tehát be kell avatkozni. Eddig még soha szemébe nem néztek ennek a nagy kérdésnek: Lehet-e népet nevelni ? Hogyan kell nevelni ? Eddig dilettáns módon foglalkoztak ezzel az ü­gygyel. Az egyedüli nevelési elv az volt, hogy engedelemre kell szoktatni a népet. Ez nem sikerült. Mi lesz most ? Micsoda zűrzavar állott be! — Lassan, lassan, felelte ő. A legaggasz­­tóbb jelenségeket érintetted, de olyképp, mintha nem kellően mérlegelnéd aggasztó vol­tukat, különben nem sietnél így tovább. Ez az, a­miben megütköztem. A testi gyakorla­tokat ápoljuk és megdöbbenve állunk a bru­talitásnak kelletlen kitörése előtt. Mi itt az ok, mi az okozat ? Brutálisak vagyunk-e azért, mert atletizálunk, vagy megfordítva, fölébredt brutalitásunk visz bennünket az atlétaság­­hoz? Nem a görögöket utánozzuk, hanem a ró­maiakat. Télen nem szabad cirkuszt tűrni a városban, mert színházaink üresen állnának. Bámuljuk, imádjuk a testi erőt. Fiatal korom­ban a Városligetben produkálta magát Toldi János, a sűrű és hosszúhajú birkózó és a gye­rekek nézték és mulattak rajta. Most a bir­kózó úr, gentleman és gentleman-urak mérle­gelik gondosan tudását. Nemsokára az úri­emberek fognak birkózni passzióból. Kicsoda büszke ma a tudására, tapasztalataira, lelkére ? De ki nem büszke izmaira? Érted te,ezt a dolgot? — Most téged visz az indulat és én leszek a daimonion. A snobizmust összetéveszted a dolog egészséges alapjával. Hol látod­ te ezt a nagy brutalitást? Természetes reakcióval van dolgunk, mely persze a másik szélsőség felé hajlik, mint a megindult inga, mely túlmegy egyensúlya helyzetén. A sok ülve tanulás, ülve dolgozás igazán satnya nemzedéket szült; rossz néven veheted-e az apáktól, hogy fiaikat ész­szerűbben nevelik ? Hogyan féltheted a szellemi kultúrát azoktól a jelentéktelen kinövésektől? Hivatkozzam-e oly útszéli igazságokra mind ez. A szellem kormányozza a világot, a tudomány, az ész. Még a háborút is a sztratéga számításai döntik el, nem a testi erő. De fölismertük, hogy az élet háború s hogy ezt a háborút egészséges testtel kell megvívnunk. — Mondhatom, felelte barátom keserűen, hogy gyönyörű eredményekhez jutottunk. Azért van annyi ideges ember és azért dör­dülnek el folyton a pisztolyok, melyekkel a fiatal atléták igen csekély okokból kioltják életüket. Az öngyilkossági rovat az újságok­ban hajmeresztő. Az ember szinte irtózik az újságoktól és megzavarodva áll e jelenség előtt. Azelőtt, ha feltűnőbb eset volt, az új­ságok hosszú elmélkedéseket fűztek hozzá, a papok a szószékről prédikáltak róla. Most az emberek úgy tesznek, mintha semmi sem tör­tént volna, nagyon meg vannak ijedve, senki sem tudja, mi történik voltaképp körülöttünk. De nem erről akarok szólni, az atléta­­ságról sem, mely csak igen távoli jele az igazi betegségnek. Nem hiszed a brutali­tást­? Nézd, mi történik Kínában. Hallat­lan kegyetlenséggel ölik az embereket, az oroszok, a japániak, de a németek is, kik mind a világ legjobb iskoláiban nevelked­tek. A német császár ugy­e megparancsolta, hogy kegyelmet nem szabad adni, foglyokkal

Next