Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)
1901-02-01 / 32. szám
Budapest, 1901. XXI. évfolyam 32. sz. Péntek, február 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Ez hélz évre 28 kor., félévre 14 kor., negyediévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyesen 3 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadóh. 55—95, igazg. 54—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanő ház, József-korut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonparellre számítással, díjszabás szerint. Magyar-horvát állampolgárság. Budapest, jan. 31. A minap azt a hírt jelentették a lapok, hogy a zágrábi kereskedelmi és iparkamara az újonnan alakult belgrádi osztrák és magyar segítőegyesületnek támogatás iránt hozzá intézett megkeresését azzal a megokolással utasította vissza, hogy az egyesület alapszabályai csakis osztrák és magyar állampolgárok segítéséről beszélnek, a horvátok saját törvényük szerint a magyar-horvát állampolgárság kötelékébe tartoznak és ennek következtében ehhez az osztrák és magyar egyesülethez közük nincs. A horvát kormány, amelynek utolsó sorban kezébe jutott a zágrábi kereskedelmi s iparkamarának emez elukubrációja, méltó megrovásban részesítette e közjogi babérokra aspiráló testületet. Ezzel napirendre térhetnénk ezen az egy individuális eseten és legfölebb elismerésünket kellene kifejeznünk az eset korrekt elintézése miatt az összes illetékes tényezőknek, tehát a horvát autonóm kormánynak, mennyire tudjuk, a kereskedelmi kormányzat vezetőjének és a belgrádi konzulnak, aki, maga nem lévén illetékes arra, hogy a zágrábi kamarát tévedéséről fölvilágosítsa, nem érezte magát arra sem jogosítottnak, hogy egy nyilvános testületnek egyik közjogi intézményünk ellen intézett paszkvilijét helyesléssel fölérő hallgatással egyszerűen irattárába helyezze. Nézetünk szerint azonban hiba volna az esetből folyó tanulságokat le nem vonni. Tény az, hogy régebben számos esetben Horvátországban oly törvényeket alkottak, amelyek Horvátországra nézve is érvényes magyar birodalmi törvényekbe ütköznek. Tudjuk, hogy ez a kifejezés birodalmi törvény még nálunk elfogadva nincs, de meghonosítását az egész magyar államot illető ügyekre nézve fölöttébb kívánatosnak tartjuk, annál is inkább, mert más, erre ennyire alkalmas, a magyar államiságot nem sértő, épp oly rövid kifejezést nem tudunk. Még nem régen történt, hogy tudomásunk szerint a horvát kormánynak egyik törvényjavaslatában újra előfordult a magyarhorvát állampolgárság kifejezés, amelyet egy képviselő a magyar állampolgárság korrekt kifejezéssel kívánt helyettesíteni. A ház vagyis a horvát tartományg ülés ez indítványt elvetette s az illető.örvéyjavaslat mégis megnyerte a szentesítést. Előfordult tehát az, hogy az alighanem előzetes hozzájárulás végett a magyar kormány utján a felség elé terjesztett törvényjavaslatban már benn volt a magyar-horvát állampolgárság s egy horvát képviselőnek jutott a feladat, hogy államiságunkat megvédje. Miután ez nem sikerült, már nem akadt a magyar államnak közege, amely megakadályozta volna ily törvénytelen törvénynek szentesítését. Fönnáll tehát nem egy esetben az az abszurd állapot, hogy ő felsége megtart és megtartat egy magyar törvényt s az ezzel meg nem egyező horvát autonóm törvény mégis elnyeri a legfelsőbb szentesítést. Könnyű belátni, hogy ily állapot következménye a jogérzék megtántorodása s az állami kapocs meglazítása. Azt hiszszük, hogy nem létezik vagy nem érdemel figyelmet az a politikai konszideráció, amelyből folyólag ezt az állapotot helyeselni vagy megszüntetése ellen kifogást tenni lehetne. Az Ausztria és közöttünk való viszonyban évszázadok tapasztalata mutatja, hogy — egyebek között — a törvények kétértelműsége és gondatlan szerkezete is mily áldatlan következményekkel jár. Nem próbálta-e meg Lustkandl, a régi magyar törvényhozás pozitív hibáira és mulasztásaira támaszkodva, a Magyarországot is magába foglaló összes osztrák mű,parkja létét bizonyítani? Nem létezik-e ez a törekvés ma is, midőn Ausztriát még mindig a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok néven nevezik, azzal a ma is fönnálló tendenciával, hogy vannak ugyan e birodalmi tanácsban ez idő szerint nem képviselt országok is, de legalább az elnevezés mutassa, hogy a dualizmus bukása s a A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Hanna. Tavaszi éjszakán az Alppila (Helsingforsnak egyik kies kiránduló helye) útján a város felé tart. Szaporán lépked, mintha valami elől menekülne. Tere-fere, pohárköszöntő s táncnóta cseng-bong a fülében s gyötri a lelkét, és a terem padozatán csoportokba verődő emberek arca, termete és mozdulatai még egyre a szeme előtt okvetetlenkednek, nem tágítva tőle. Szabadulni iparkodik ama látomástól s hallomástól s gyors léptekkel törtet előre, hogy mindazt a háta mögött hagyja, örökre a háta mögött. Takaros egy fehérnép, termete sugár és karcsú, arca vonásai szabályosak. Szépeknek is mondhatnék őket, ha nem volnának olyan becsületesen komolyak és szilárdak, olyan teljes tudatlanságában minden szépségüknek és ha nem tárnák föl mostan olyan leplezetlenül, olyan fékezetlenül azt a mélységes bút és gyötrelmet, mely a keblét csordultig eltölti. Olyan a képe, mint egy anyáé, aki egyetlen gyermekét elvesztette, aki azt keresve keresi, kétségbeejtő sejtelmével annak, hogy soha többé rá nem talál és aki jóformán bősz indulattal kérdezi a sorstól, hogy miért, miért kellett ennek így történnie, miért kellett éppen nekem így járnom . . . mit követtem j én el ? Kereste a boldogságát . . . voltaképpennem is kereste, nem bírta keresni, csak remélte, áhította. Áhította a süldő-leánysága idejétől fogva, meg-megfeledkezett róla, mialatt édesanyját s apró testvérkéit szerény tanítónői fizetéséből évek során át fönntartotta, nevelgette ; ám a reménye megint csak belopódzott a szivébe s belőle merített erőt lassú hervadása közben. De nem találta meg a boldogságát, vagy voltaképpen a boldogság nem talált rá. Azok közül valók, akikből a legjobb feleségek és leggyöngédebb anyák válnának, de akiket senki se vesz észre és senkinek se jut eszébe arra kérni, amire minden ízükben rátermettek. Azok közül a ridegképű nyírfák közül valók ők, melyek mellett a szem mindig tova-surran, hogy a virágzó berkenyéken szemicéken pihenjen meg. A nyuófa nem büszkélkedik, nem hányja-veti lombját; egy kicsiny ég egyhangú biz’ ő, de hű és komoly. Reménye most újra, ébredt, miután hosszú ideig feledésbe merült. És most először ragyogott eléje olyan csábító közelségből, hogy megvalósulásában szentül bizakodott. Szegény özvegyasszony lánya tettére nem futotta ki az idejéből, hogy az ifjak mulatozása közepett barátokra tegyen szert s nem telt a módjából cifra báli ruhákra, sem hogy nyaranta ide-oda utazgasson vagy valami fürdőhelyen ismeretségeket kössön. Mihelyt kikerült az iskolából, megkezdődtek a tanítási órák majd ebben, majd abban az iskolában. Most végre állandó helyhez jutott. És ugyanabban az iskolában volt az utolsó tavaszi tanítási időszakban helyettestanítónő. Olyan jól illett volna, együtt dolgozgattak volna, jövedelmüket összerakták volna, ds mindenképpen lehetségesnek látszott az egész. A tavasz folyamán, mikor az osztályterem nagy ablakain bekandikált a napsugár és az ő mély basszusa áthallatszott a másik osztályból és komoly eszmecserébe merültek mindenféle neveléstani kérdésekről és Linder néhanapján haza is kisérte, bár nem esett az útjába, kezdte elgondolni, dédelgetni azt az ő gondolatját, mint valami pólyás gyermeket, és az ő kisdedét egyre ékesebb ruhákba öltöztette, mosolygott a képzelete rózsás bábujára, mind jobban és jobban hitt a fényes álomképben, migyen végre valóságnak képzelte. Linder, aki a Turista Egyesületnek tagja volt, rávette, hogy iratkozzék be ő is és vegyen részt az összejövetelekben. És most rábírta, hogy vegyen részt a tavaszi ünnepségben is, melyet az Alppila-ban szoktak megülni. Hát oda ment volt. Oda ment volt abban a biztos reményben, hogy most megtörténik. Ha egyáltalában megtörténhetik, most kell megtörténnie. Nem tudná ő már többé elképzelni a nyarat az unalmas főváros tikkasztó hőségében vagy a szigettenger magányos halászkunyhójában ketten az édesanyjával. Testvérei már olyan nagyok voltak, hogy megállottak a maguk lábán s nem szorultak az ő gondviselésére; ez volt az első nyár, a mikor kit egyik, kit másik barátnője hivott magához. Amig szükségük volt a gondviseletre és vezetésre, volt az ilyenfajta életnek néminemű célja; most már nem volt semmi. Ő ezt az új fordulatot életében jutalomnak nézte minda ma sok, sok önfeláldozás és önzetlen fáradság fejében. Hogyha a boldogság be akarna köszönteni hozzá, csak abban az egyetlen formája- Mai számunk 13 oldal.