Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-01 / 32. szám

Budapest, 1901. XXI. évfolyam 32. sz. Péntek, február 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Ez hélz évre 28 kor., félévre 14 kor., negyediévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyesen 3 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—63, kiadóh. 55—95, igazg. 54—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyanő ház, József-korut 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonparellre számítással, díjszabás szerint. Magyar-horvát állampolgárság. Budapest, jan. 31. A minap azt a hírt jelentették a lapok, hogy a zágrábi kereskedelmi és iparkamara az újonnan alakult belgrádi osztrák és magyar segítőegyesületnek támogatás iránt hozzá intézett megke­resését azzal a megokolással utasította vissza, hogy az egyesület alapszabályai csakis osztrák és magyar állampolgárok segítéséről beszélnek, a horvátok saját törvényük szerint a magyar-h­orvát állam­­polgárság kötelékébe tartoznak és ennek következtében ehhez az osztrák és magyar egyesülethez közük nincs. A horvát kormány, a­melynek utolsó sor­ban kezébe jutott a zágrábi kereske­delmi s iparkamarának emez elukubrá­­ciója, méltó megrovásban részesítette e közjogi babérokra aspiráló testületet. Ezzel napirendre térhetnénk ezen az egy individuális eseten és legfölebb el­ismerésünket kellene kifejeznünk az eset korrekt elintézése miatt az összes illetékes tényezőknek, tehát a horvát autonóm kormánynak, mennyire tudjuk, a kereskedelmi kormányzat vezetőjének és a­­ belgrádi konzul­nak, a­ki, maga nem lévén illetékes arra, hogy a zágrábi kamarát tévedé­séről fölvilágosítsa, nem érezte magát arra sem jogosítottnak, hogy egy nyil­vános testületnek egyik közjogi intéz­ményünk ellen intézett paszk­vilijét helyesléssel fölérő hallgatással egy­szerűen irattárába helyezze. Nézetünk szerint azonban hiba volna az esetből folyó tanulságokat le nem vonni. Tény az, hogy régebben számos esetben Horvátországban oly törvényeket alkottak, a­melyek Hor­vátországra nézve is érvényes magyar birodalmi törvényekbe ütköznek. Tud­­juk, hogy ez a kifejezés birodalmi törvény még nálunk elfogadva nincs, de meg­honosítását az egész magyar államot illető ügyekre nézve fölöttébb kívána­tosnak tartjuk, annál is inkább, mert más, erre ennyire alkalmas, a magyar államiságot nem sértő, épp oly rövid kifejezést nem tudunk. Még nem régen történt, hogy tudomásunk szerint a horvát kormánynak egyik törvényja­vaslatában újra előfordult a magyar­­horvát állampolgárság kifejezés, a­melyet egy képviselő a magyar állam­­polgárság korrekt kifejezéssel kívánt helyettesíteni. A ház vagyis a horvát tartományg­ ülés ez indítványt elvetette s az illető­­.örvéyjavaslat mégis meg­nyerte a szentesítést. Előfordult tehát az, hogy az alighanem előzetes hozzá­járulás végett a magyar kormány utján a felség elé terjesztett törvényjavaslat­ban már benn volt a magyar-horvát állampolgárság s egy horvát képviselő­nek jutott a feladat, hogy államisá­gunkat megvédje. Miután ez nem sike­rült, már nem akadt a magyar állam­nak közege, a­mely megakadályozta volna ily törvénytelen törvénynek szen­tesítését. Fönnáll tehát nem egy eset­ben az az abszurd állapot, hogy ő felsége megtart és megtartat egy magyar törvényt s az ezzel meg nem egyező horvát autonóm törvény mégis elnyeri a legfelsőbb szentesítést. Könnyű belátni, hogy ily állapot következménye a jogérzék megtántoro­­dása s az állami kapocs meglazítása. Azt hiszszük, hogy nem létezik vagy nem érdemel figyelmet az a politikai konszideráció, a­melyből folyólag ezt az állapotot helyeselni vagy megszüntetése ellen kifogást tenni lehetne. Az Ausztria és közöttünk való viszonyban évszázadok tapasztalata mutatja, hogy — egyebek között — a törvények kétértelműsége és gondatlan szerkezete is mily áldatlan következ­ményekkel jár. Nem próbálta-e meg Lustkandl, a régi magyar törvényhozás pozitív hibáira és mulasztásaira tá­maszkodva, a Magyarországot is ma­gába foglaló összes osztrák mű,parkj­a létét bizonyítani? Nem létezik-e ez a törekvés ma is, midőn Ausztriát még mindig a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok néven nevezik, azzal a ma is fönnálló tendenciával, hogy vannak ugyan e birodalmi tanács­ban ez idő szerint nem képviselt orszá­gok is, de legalább az elnevezés mu­tassa, hogy a dualizmus bukása s a A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Hanna. Tavaszi éjszakán az Alppila (Helsingfors­­nak egyik kies kiránduló helye) útján a város felé tart. Szaporán lépked, mintha valami elől menekülne. Tere-fere, pohárköszöntő s táncnóta cseng-bong a fülében s gyötri a lelkét, és a terem padozatán csoportokba ve­rődő emberek arca, termete és mozdulatai még egyre a szeme előtt okvetetlenkednek, nem tágítva tőle. Szabadulni iparkodik ama láto­mástól s hallomástól s gyors léptekkel törtet előre, hogy mindazt a háta mögött hagyja, örökre a háta mögött. Takaros egy fehérnép, termete sugár és karcsú, arca vonásai szabályosak. Szépek­nek is mondhatnék őket, ha nem volnának olyan becsületesen komolyak és szilárdak, olyan teljes tudatlanságában minden szépsé­güknek és ha nem tárnák föl mostan olyan leplezetlenül, olyan fékezetlenü­l azt a mélysé­ges bút és gyötrelmet, mely a keblét csordul­tig eltölti. Olyan a képe, mint egy anyáé, a­ki egyetlen gyermekét elvesztette, a­ki azt keresve­ keresi, kétségbeejtő sejtelmével annak, hogy soha többé rá nem talál és a­ki jóformán bősz indulattal kérdezi a sorstól, hogy miért, miért kellett ennek így történnie, miért kellett éppen nekem így járnom . . . mit követtem j én el ? Kereste a boldogságát . . . voltaképpen­­nem is kereste, nem bírta keresni, csak remélte, áhította. Áhította a süldő-leánysága idejétől fogva, meg-megfeledkezett róla, mialatt édes­anyját s apró testvérkéit szerény tanítónői fize­téséből évek során át fönntartotta, nevelgette ; ám a reménye megint csak belopódzott a szi­vébe s belőle merített erőt lassú hervadása közben. De nem találta meg a boldogságát, vagy voltaképpen a boldogság nem talált rá. Azok közül való­k, a­kikből a legjobb feleségek és leggyöngédebb anyák válnának, de a­kiket senki se vesz észre és senkinek se jut eszébe arra kérni, a­mire minden ízükben rátermettek. Azok közül a ridegképű nyírfák közül valók ők, melyek mellett a szem mindig tova-surran, hogy a virágzó berkenyéken s­zem­icéken pi­henjen meg. A nyu­ófa nem büszkélkedik, nem hányja-veti lombját; egy kicsiny ég egyhangú biz’ ő, de hű és komoly. Reménye most újra, ébredt, miután hosszú ideig feledésbe merült. És most először ra­gyogott eléje olyan csábító közelségből, hogy megvalósulásában szentül bizakodott. Szegény özvegyasszony lánya tettére nem futotta ki az idejéből, hogy az ifjak mulatozása közepett barátokra tegyen szert s nem telt a módjából cifra báli ruhákra, sem hogy nyaranta ide-oda utazgasson vagy valami fürdőhelyen ismeret­ségeket kössön. Mihelyt kikerült az iskolából, megkezdődtek a tanítási órák majd ebben, majd abban az iskolában. Most végre állandó hely­hez jutott. És ugyanabban az iskolában volt az utolsó tavaszi tanítási időszakban helyettes­­tanító­n­ő. Olyan jól illett volna, együtt dolgozgattak volna, jövedelmüket összerakták volna, ds min­denképpen lehetségesnek látszott az egész. A tavasz folyamán, mikor az osztály­terem nagy ablakain bekandikált a napsugár és az ő mély basszusa áthallatszott a másik osztályból és komoly eszmecserébe merültek mindenféle neveléstani kérdésekről és Lind­er néhanapján haza is kisérte, bár nem esett az útjába, kezdte elgondolni, dédelgetni azt az ő gondolatját, mint valami pólyás gyermeket, és az ő kis­dedét egyre ékesebb ruhákba öltöztette, mo­solygott a képzelete rózsás bábujára, mind jobban és jobban hitt a fényes álomképben, mig­­yen végre valóságnak képzelte. Lind­er, a­ki a Turista­ Egyesületnek tagja volt, rávette, hogy iratkozzék be ő is és vegyen részt az össze­jövetelekben. És most rábírta, hogy vegyen részt a tavaszi ünnepségben is, melyet az Alppila-ban szoktak megülni. Hát oda ment volt. Oda ment volt abban a biztos reményben, hogy most megtörténik. Ha egyáltalában megtörténhetik, most kell megtörténnie. Nem tudná ő már többé elképzelni a nyarat az unalmas főváros tikkasztó hőségében vagy a szigettenger magányos halászkunyhójában ketten az édes­anyjával. Testvérei már olyan nagyok voltak, hogy megállottak a maguk lábán s nem szorultak az ő gondviselésére; ez volt az első nyár, a mikor kit egyik, kit másik barátnője hivott magához. A­mig szük­ségük volt a gondviseletre és vezetésre, volt az ilyenfajta életnek néminemű célja; most már nem volt semmi. Ő ezt az új fordulatot életében jutalomnak nézte minda ma sok, sok önfeláldozás és önzetlen fáradság fejében. Hogyha a boldogság be akarna köszönteni hozzá, csak abban az egyetlen formája- Mai számunk 13 oldal.

Next