Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)

1901-02-23 / 54. szám

Budapest 1901. XXI. évfolyam 54. sz. Szombat, február 23. iHH 11 S TM PIH PM Si KW UllllllllfWiBWHMHWWHBBBIWMBWMWW— megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkeszüttség és kiadóhivatal: TIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Biedetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyane ház József­ körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy issó 4 ill., vastagabb betűvel 8­81. Hirdetések nonpareillo számítással, díjszabás szerint. A német gabonavám. Budapest, febr. 22. Oroszország jelentkezik elsőnek, a­ki megadja Németországnak a jól kiér­demelt választ a gabonavámnak tervbe vett fölemeléséért. A válasz természe­tesen nem lehet más, mint hadüzenet. Az orosz kormány félhivatalosan tud­tára adta a német szomszédnak, hogy Oroszország épp úgy el fog zárkózni a német ipar elől, mint Németország el akar zárkózni az orosz gabona elől. Ez annyit tesz, hogy Oroszország és Németország között kiüt a vámháború, ha Németország fölemeli a gabonavá­mot. S hogy Oroszország az ilyen dol­gokban nem érti a tréfát, arról fénye­sen tanúskodik az orosz kormány fél­­h­ivatalos üzenete, a­mely a gazdasági harchoz hozzászerkeszt magának mind­járt egy új nemzetközi jogot is. Ez az új műalkotás ugyanis abból ál­lana, hogy ne csak a német áru­cikk súttassék nagy vámmal az ország határszélén, hanem az Oroszországban nagy számmal tartózkodó német állam­polgár, meg a német gyártelepes is nagyobb adóval Oroszország belsejében is. Ilyen intézkedéssel szemben, a­mely nagyon is érzékenyen érné a némete­ket, Németország tehetetlen volna. Nem üzenhet ma hadat az orosz állampapí­roknak, mint Bismarck tette egy év­tizeddel ezelőtt, a­mikor Oroszország háborúval fenyegette Németországot. Akkoriban a német tőkés könnyű szer­rel adhatott túl az orosz papíron, mert az európai börzék nemcsak hogy be­fogadták az orosz állami kötvényeket, hanem még örültek is azon, hogy velük jó vásárt csaphattak. Mostanában a német tőkések csak óriási árveszteség­gel bírnának szabadulni orosz papír­­birtokuktól. Ez csak új érzékeny csa­pást mérne a német tőkére. Orosz­ország fenyegetését Németország így kénytelen eltűrni és az orosz fenyege­tésnek a végrehajtása ellen sincs mód­jában védekezni. Németország jól kiérdemelte Orosz­ország gazdasági hadüzenetét, mert a német gabonavámnak előre hirdetett föl­emelése nagyon is kihívja maga ellen a visszatolást. A fölemelt gabonavámot Németországon korántsem lehet olybá venni, hogy az hivatva volna megvé­deni a német gabonatermelést a honi piacokon a külföld versenye ellen. Olyan ország, a­mely, mint akár Ma­gyarország is, egymaga képes szükség­letét a gabonaneműekben kielégíteni, jogosan megkövetelheti a gabonavámo­kat, mert minden szem búza, a­mely a külföldről jön, versenytársa a honi búzának. A magyar grárius mond­hatja, hogy mi magunk is elláthatjuk az országot a szükséges búzamennyi­séggel. Nincs tehát szükségünk kül­földi búzára. De ez nem minden, hanem kell intézkedés arra nézve is, hogy a külföldi búza le ne szorítsa a hazai búzát a mi saját honi pia­cainkról. Ezért kérünk gabonavámot. S ha a három vagy ötmárkás vám nem elég arra, hogy az idegen a művészek alkotásait és jobban gyönyörkö­dünk bennük. Mélyebben belehatolunk minden dolog lényegébe, melyben magunk is tevéke­nyek voltunk. A műkedveléssel saját magunkat neveljük és minden kis siker nagy örömmel tölt el bennünket. Ha hivatásunk terén érünk sikert, örömünkbe mindenféle ürömcsöppek vegyülnek, nagyobb föladatokat látunk magunk előtt, melyeket ezentúl kell megoldanunk s éle­sebb kritikával illetjük, a mit alkotunk, mert értünk hozzá. A műkedvelő öröme tisztább. Neki nem volt kötelessége csinálni, a mit csi­nált és nincsenek nagy céljai, melyek kritiká­ját élesítik. Mindig a kezdő boldog helyzetében van, a­ki a valaminek is örülhet, mert az is több a semminél. Bismarck kitűnő ember­ismerő volt; ha valakinek kedveskedni akart, azt dicsérte meg benne, a­miben az illető mű­kedvelő volt, mert ennek örült leginkább, erre volt legbüszkébb. Jó idő, a­midőn nyilvánvaló érdemeink elismerését közömbösen fogadjuk; eltompultunk iránta, magától értetődőnek vesz­­szük. Mint műkedvelők örökké friss fogékony­sággal­ szívjuk a dicséret mézét. És minden mézét a műkedvelésnek tisz­tán élvezzük. Az alkotás kínjainak keserűsége sem tapad az ő örömeihez. Mikor örül a mű­vész ? A koncepciónak van egy pillanata, mely­­ ági gyönyörűség, midőn művének gondolata­­ megvillan fejébom. B© Azonnal jelentkezik a kétség : fog-e erikor más tiszát adhatni gondola­tának. Azután kezdődik az anyaggal való vias­­kod­ása, a diadaloknak és vereségeknek váltó­búzát távol tartsa határainktól, akkor a vámot föl kell emelni tíz, vagy akár harminc márkára, míg csak el nem érjük azt a célt, hogy a honi búza föl­­tétlen ura legyen a honi piacnak. A magyar gabonavám tehát kizárólag védővám és csak mint olyan eshetik elbírálás alá. Németország egymaga nem bírja fedezni kenyérszükségletét. Neki mint­egy öt millió méter mázsa gabona­behozatalra van szüksége, így tehát a gabona­behozatalnak az a mennyisége, a­mely nem haladja túl a szükségelt öt milliónyi métermázsát és a­melyre az országnak szüksége van, nem bírhat azzal a hatással, hogy kiszorítsa a német búzát a német piacokról. Mert hiszen Németország­nak szüksége van az egész honi búza­­termelésre és azonfölül még öt millió métermázsa külföldi búzára. Csak azt a behozatali mennyiséget, a­mely túlhaladja az öt millió méter­­mázsát, csak azt lehet verseny­búzának mondani, a­mely ellen meg kell védeni a német búzatermelést. A német ga­­bonavám akkor bírna a védővám jelle­gével, hogyha kimondatnék, hogy a búzabehozatal ötmillió méter mázsáig vámmentes, mert ennyi búzabehoza­­talra szüksége van Németországnak. A­mi ezen a mennyiségen fölül be akar tódulni az országba, arra nincs szükségünk, azt tehát meg kell terhelni vámmal, mert ez ellen a többé nem szükségelt behozatal ellen meg kell védeni a honi gabonatermelést. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Műkedvelés. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A szó is szép, a dolog is gyönyörű — nem nemes dolog-e a művészetet kedvelni, minden mellékcél kizárásával, se kenyeret, se dicsőséget nem akarván keresni vele ? — és mégis kicsinyítő, becsmérlő jelentés fűződött e kifejezéshez. Ki meri bevallani, hogy műkedvelő és ki szereti, ha tevékenységét műkedvelésnek mondják ? A dolgot érdemes megvilágítani, sőt fontos lehet bizonyos félreértéseket eloszlatni. A dolog veleje nem abban rejlik, a­mit a szó nyíltan kifejez, tudniillik, hogy a művé­szetet kedveljük, hanem abban, a­mit a szó szégyenkezve elhallgat, hogy abban a művé­szetben magunk is megpróbálkozunk. Meg­próbálkozunk benne, nagy kedvvel, de igazi hivatás nélkül. Vagy nincs elég tehetségünk hozzá, vagy más hivatás annyira fogva tart bennünket, hogy nem szentelhetünk neki elég időt és fáradságot. Mindkét esetben nem mint életünk fődolgával foglalkozunk vele. Ki gáncsolhat bennünket érte? Nem ren­delkezhetünk-e időnkkel és erőnkkel, a­mint pékünk tetszik? Még haszontalannak se mond­hatja senki ezt a foglalkozást. Mégis csak raáe szemmel nézzük azt a művészetet, melyben magunk is kísérletet tettünk. Jobban megértjük ■ .............I'1 ■■■* kozó sorozata. Midőn a mű készen van, oly nagy fáradtság fogja el, hogy hallani sem akar róla. Végül jó a legkülönösebb pillanat, midőn műve teljesen idegenné válik előtte és alig érez közösséget vele. Milyen más a műkedvelő állapota! Alig ismeri e kínok egyikét is , igaz, hogy az égi gyönyörűségekben sincsen része. Egész sora a csöndes örömeknek nyílik meg előtte. Nehézségeket ritkán lát; kétségek nem bántják, fáradságot nem érez. Nem küzködik se magával, se anyagával. Olyan az ő tény­kedése, mint a síkságban folyó pataké, csupa fény, csöndesség, könnyűség. Akarata, kedve, tehetsége rendesen összhangzásban vannak. A­ki pedig azt hiszi, hogy mindezeket gúnyból mondjuk, vagy becsmérlő szándékkal, az félreért bennünket. Megrajzoltuk a műked­velőnek a képét, a­milyennek kellene lennie. Ha ilyen, akkor ő maga örömet talál magá­ban és senkinek se juthat eszébe, hogy kiseb­bítse. Nem a mi hibánk, ha szavaink gúnyként fordíthatók a műkedvelés ellen. Mert még valami hozzátartozik a műked­­velés­ fogalmához. A műkedvelő ne lépjen a nyilvánosság elé. Mindent elbír a műkedvelés, csak a nyilvánosság napfényét — nem. A mű­kedvelés nem lehet és ne legyen soha egyéb, mint az a szelíd fényű lámpa, mely az otthont megvilágítja és földeríti. Mihelyt egyéb akt® lenni, szánalmassá válik. A műkedvelésnek újabb időben Lusiferja tám­ad, mely teljesen megrontja: az ambíció, a dicsőség vágya. Mióta a művészet egyetlen Mai számunk 20 oldal.

Next