Budapesti Hírlap, 1901. február (21. évfolyam, 32-59. szám)
1901-02-23 / 54. szám
Budapest 1901. XXI. évfolyam 54. sz. Szombat, február 23. iHH 11 S TM PIH PM Si KW UllllllllfWiBWHMHWWHBBBIWMBWMWW— megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fii. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkeszüttség és kiadóhivatal: TIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Biedetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyane ház József körút 5. sz. a. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy issó 4 ill., vastagabb betűvel 881. Hirdetések nonpareillo számítással, díjszabás szerint. A német gabonavám. Budapest, febr. 22. Oroszország jelentkezik elsőnek, aki megadja Németországnak a jól kiérdemelt választ a gabonavámnak tervbe vett fölemeléséért. A válasz természetesen nem lehet más, mint hadüzenet. Az orosz kormány félhivatalosan tudtára adta a német szomszédnak, hogy Oroszország épp úgy el fog zárkózni a német ipar elől, mint Németország el akar zárkózni az orosz gabona elől. Ez annyit tesz, hogy Oroszország és Németország között kiüt a vámháború, ha Németország fölemeli a gabonavámot. S hogy Oroszország az ilyen dolgokban nem érti a tréfát, arról fényesen tanúskodik az orosz kormány félhivatalos üzenete, amely a gazdasági harchoz hozzászerkeszt magának mindjárt egy új nemzetközi jogot is. Ez az új műalkotás ugyanis abból állana, hogy ne csak a német árucikk súttassék nagy vámmal az ország határszélén, hanem az Oroszországban nagy számmal tartózkodó német állampolgár, meg a német gyártelepes is nagyobb adóval Oroszország belsejében is. Ilyen intézkedéssel szemben, amely nagyon is érzékenyen érné a németeket, Németország tehetetlen volna. Nem üzenhet ma hadat az orosz állampapíroknak, mint Bismarck tette egy évtizeddel ezelőtt, amikor Oroszország háborúval fenyegette Németországot. Akkoriban a német tőkés könnyű szerrel adhatott túl az orosz papíron, mert az európai börzék nemcsak hogy befogadták az orosz állami kötvényeket, hanem még örültek is azon, hogy velük jó vásárt csaphattak. Mostanában a német tőkések csak óriási árveszteséggel bírnának szabadulni orosz papírbirtokuktól. Ez csak új érzékeny csapást mérne a német tőkére. Oroszország fenyegetését Németország így kénytelen eltűrni és az orosz fenyegetésnek a végrehajtása ellen sincs módjában védekezni. Németország jól kiérdemelte Oroszország gazdasági hadüzenetét, mert a német gabonavámnak előre hirdetett fölemelése nagyon is kihívja maga ellen a visszatolást. A fölemelt gabonavámot Németországon korántsem lehet olybá venni, hogy az hivatva volna megvédeni a német gabonatermelést a honi piacokon a külföld versenye ellen. Olyan ország, amely, mint akár Magyarország is, egymaga képes szükségletét a gabonaneműekben kielégíteni, jogosan megkövetelheti a gabonavámokat, mert minden szem búza, amely a külföldről jön, versenytársa a honi búzának. A magyar grárius mondhatja, hogy mi magunk is elláthatjuk az országot a szükséges búzamennyiséggel. Nincs tehát szükségünk külföldi búzára. De ez nem minden, hanem kell intézkedés arra nézve is, hogy a külföldi búza le ne szorítsa a hazai búzát a mi saját honi piacainkról. Ezért kérünk gabonavámot. S ha a három vagy ötmárkás vám nem elég arra, hogy az idegen a művészek alkotásait és jobban gyönyörködünk bennük. Mélyebben belehatolunk minden dolog lényegébe, melyben magunk is tevékenyek voltunk. A műkedveléssel saját magunkat neveljük és minden kis siker nagy örömmel tölt el bennünket. Ha hivatásunk terén érünk sikert, örömünkbe mindenféle ürömcsöppek vegyülnek, nagyobb föladatokat látunk magunk előtt, melyeket ezentúl kell megoldanunk s élesebb kritikával illetjük, a mit alkotunk, mert értünk hozzá. A műkedvelő öröme tisztább. Neki nem volt kötelessége csinálni, a mit csinált és nincsenek nagy céljai, melyek kritikáját élesítik. Mindig a kezdő boldog helyzetében van, aki a valaminek is örülhet, mert az is több a semminél. Bismarck kitűnő emberismerő volt; ha valakinek kedveskedni akart, azt dicsérte meg benne, amiben az illető műkedvelő volt, mert ennek örült leginkább, erre volt legbüszkébb. Jó idő, amidőn nyilvánvaló érdemeink elismerését közömbösen fogadjuk; eltompultunk iránta, magától értetődőnek veszszük. Mint műkedvelők örökké friss fogékonysággal szívjuk a dicséret mézét. És minden mézét a műkedvelésnek tisztán élvezzük. Az alkotás kínjainak keserűsége sem tapad az ő örömeihez. Mikor örül a művész ? A koncepciónak van egy pillanata, mely ági gyönyörűség, midőn művének gondolata megvillan fejébom. B© Azonnal jelentkezik a kétség : fog-e erikor más tiszát adhatni gondolatának. Azután kezdődik az anyaggal való viaskodása, a diadaloknak és vereségeknek váltóbúzát távol tartsa határainktól, akkor a vámot föl kell emelni tíz, vagy akár harminc márkára, míg csak el nem érjük azt a célt, hogy a honi búza föltétlen ura legyen a honi piacnak. A magyar gabonavám tehát kizárólag védővám és csak mint olyan eshetik elbírálás alá. Németország egymaga nem bírja fedezni kenyérszükségletét. Neki mintegy öt millió méter mázsa gabonabehozatalra van szüksége, így tehát a gabonabehozatalnak az a mennyisége, amely nem haladja túl a szükségelt öt milliónyi métermázsát és amelyre az országnak szüksége van, nem bírhat azzal a hatással, hogy kiszorítsa a német búzát a német piacokról. Mert hiszen Németországnak szüksége van az egész honi búzatermelésre és azonfölül még öt millió métermázsa külföldi búzára. Csak azt a behozatali mennyiséget, amely túlhaladja az öt millió métermázsát, csak azt lehet versenybúzának mondani, amely ellen meg kell védeni a német búzatermelést. A német gabonavám akkor bírna a védővám jellegével, hogyha kimondatnék, hogy a búzabehozatal ötmillió méter mázsáig vámmentes, mert ennyi búzabehozatalra szüksége van Németországnak. Ami ezen a mennyiségen fölül be akar tódulni az országba, arra nincs szükségünk, azt tehát meg kell terhelni vámmal, mert ez ellen a többé nem szükségelt behozatal ellen meg kell védeni a honi gabonatermelést. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Műkedvelés. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — A szó is szép, a dolog is gyönyörű — nem nemes dolog-e a művészetet kedvelni, minden mellékcél kizárásával, se kenyeret, se dicsőséget nem akarván keresni vele ? — és mégis kicsinyítő, becsmérlő jelentés fűződött e kifejezéshez. Ki meri bevallani, hogy műkedvelő és ki szereti, ha tevékenységét műkedvelésnek mondják ? A dolgot érdemes megvilágítani, sőt fontos lehet bizonyos félreértéseket eloszlatni. A dolog veleje nem abban rejlik, amit a szó nyíltan kifejez, tudniillik, hogy a művészetet kedveljük, hanem abban, amit a szó szégyenkezve elhallgat, hogy abban a művészetben magunk is megpróbálkozunk. Megpróbálkozunk benne, nagy kedvvel, de igazi hivatás nélkül. Vagy nincs elég tehetségünk hozzá, vagy más hivatás annyira fogva tart bennünket, hogy nem szentelhetünk neki elég időt és fáradságot. Mindkét esetben nem mint életünk fődolgával foglalkozunk vele. Ki gáncsolhat bennünket érte? Nem rendelkezhetünk-e időnkkel és erőnkkel, amint pékünk tetszik? Még haszontalannak se mondhatja senki ezt a foglalkozást. Mégis csak raáe szemmel nézzük azt a művészetet, melyben magunk is kísérletet tettünk. Jobban megértjük ■ .............I'1 ■■■* kozó sorozata. Midőn a mű készen van, oly nagy fáradtság fogja el, hogy hallani sem akar róla. Végül jó a legkülönösebb pillanat, midőn műve teljesen idegenné válik előtte és alig érez közösséget vele. Milyen más a műkedvelő állapota! Alig ismeri e kínok egyikét is , igaz, hogy az égi gyönyörűségekben sincsen része. Egész sora a csöndes örömeknek nyílik meg előtte. Nehézségeket ritkán lát; kétségek nem bántják, fáradságot nem érez. Nem küzködik se magával, se anyagával. Olyan az ő ténykedése, mint a síkságban folyó pataké, csupa fény, csöndesség, könnyűség. Akarata, kedve, tehetsége rendesen összhangzásban vannak. Aki pedig azt hiszi, hogy mindezeket gúnyból mondjuk, vagy becsmérlő szándékkal, az félreért bennünket. Megrajzoltuk a műkedvelőnek a képét, amilyennek kellene lennie. Ha ilyen, akkor ő maga örömet talál magában és senkinek se juthat eszébe, hogy kisebbítse. Nem a mi hibánk, ha szavaink gúnyként fordíthatók a műkedvelés ellen. Mert még valami hozzátartozik a műkedvelés fogalmához. A műkedvelő ne lépjen a nyilvánosság elé. Mindent elbír a műkedvelés, csak a nyilvánosság napfényét — nem. A műkedvelés nem lehet és ne legyen soha egyéb, mint az a szelíd fényű lámpa, mely az otthont megvilágítja és földeríti. Mihelyt egyéb akt® lenni, szánalmassá válik. A műkedvelésnek újabb időben Lusiferja támad, mely teljesen megrontja: az ambíció, a dicsőség vágya. Mióta a művészet egyetlen Mai számunk 20 oldal.