Budapesti Hírlap, 1901. március (21. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-01 / 60. szám

XXI. évfolyam 60. sz. Budapest, 1901. Péntek, március 1. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 3 kor. 40 ül. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fll. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 55—63. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till, ker., Hökk Szilárd­ utca 4. sz. Előeietés- és hirdetés-fölvétel: l’gjano­lut József-körút 5. sz. a. oldalai. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint.­ ­ Az egyetem decentralizációja. Budapest, febr. 28. Kulturális mozgalmaink között kü­lönös figyelemre méltó az a lelkes tevé­kenység, melyet a felvidék metropoli­sának közönsége a kassai egyetem föl­állításának dolgában kifejt. Minden­esetre hazafias és tiszteletreméltó buz­­góság, melynek az országos érdeklődés felkeltésén kívül kettős célja van. Az egyik elvi jelentőséggel bír­ó közok­tatási politikánk eddigi irányzatának megváltoztatására vonatkozik, a­mennyi­ben az egyetemi oktatás lehetőleges decentralizációjának alapján áll , a másik gyakorlati s a decentralizációt a kassai egyetem fölállításával kívánja megkezdeni. Midőn vidéki nagy városaink idő-er­­ről-időre megújítják a harmadik egye­tem elnyeréséért megindított akciójukat s bizonyítékokat halmoznak föl arra nézve, hogy intellektuális, földrajzi, vagyoni, népességi s főleg nemzeti szempontból a harmadik egyetem csakis az ő falaik közé illik . Kassa város hors concours a központi egyetem decentralizációjára fordítja a közfigyel­met, a­minek megvalósítása nemcsak vidéki nagyvárosaink jogos aspirációit elégíthetné ki, hanem a magyar tan­ügyi politikának oly óriási diadala volna, a­mely egyértelmű a magyar tudományos élet megteremtésével s a magyar intelligens társadalom regene­rációjával. Évekkel ezelőtt közéletünk egyik kitűnősége — a­ki hosszú időn keresz­tül közoktatásügyi államtitkár volt, — azt a jellemző és emlékezetes nyilat­kozatot tette, hogy aránylag sehol sem tódulnak annyian az intelligens élet­pályákra, mint Magyarországon s mégis aránylag sehol sincs oly csekély ragasz­kodás a tudományhoz, mint éppen mi­­nálunk. Az igazi orvosszert azonban nem nevezte meg, a­mennyiben csupán a középiskolai oktatás szigorát tartotta fokozandónak, magára az egyetemre ügyet sem vetett. Már­pedig a magyar tudományos élet pangásának egyik fő­oka a központosított egyetemi oktatás mai rendszere. A budapesti tudomány­egyetemnek egy nagy baja van, az tudniillik, hogy mindenestől Budapesten van. A 700.000-et meghaladó népességgel bíró főváros éppenséggel nem alkalmas talaj arra, hogy a nemzet intelligens ifjú­ságának mintegy ..iS/10 része ott nőj­jön föl. Ez a sokszorosan kihasz­nált talaj mindenre inkább alkalmas, mint arra, hogy a nemzet ifjúságának zömét hitében, erkölcsében, szeplőtelen hazaszeretetében, kötelességtudásában és romlatlan idealizmusában nagyra nevelje. Nem is szólva az érzéki illocebrák szédítő sokaságáról, melyek ifjúságunk jelentékeny részét útvesztőikbe ragad­ják s a reménytelenség vagy erkölcsi elzüllés örvényébe taszítják; nem is említve azt a kaotikus zavart, melyet a fényűzés és nyomor, szorgalom és munk­átlanság, becsület és hitszegés, erény és bűn rikító ellentéteinek foly­tonos szemlélete a kialakulóban lévő ifjú elmében fölidéz, csupán az alma mater túltömöttségét hangoztatjuk, a­melynek csődületében sem a tudós ta­nár, sem a tanulni vágyó ifjú nem ta­lálja meg a tudományos foglalkozás biztos és zavartalan nyugalmát. De be­széljen a statisztika.­­ Ez idén a budapesti tudomány­­egyetemre beiratkozott összesen 5661 hallgató. Ezt a rengeteg népet az egye­tem csarnokaiban elhelyezni lehetetlen, tehát a tudományra megtanítani kép­telenség, méltány, fegyelem alatt tar­tani szintoly mer­ő abszurdum. De hát erre szükség­ sinken, de ennek a roppant tömegnek legalább is a fele az egyetemtől állandóan távol van, sőt legnagyobb részt nincs is a fővárosban, csupán az arcképes beiratkozás és leckekönyv-aláírás alkalmával mutatja meg magát, máskülönben hivatal után néz — ha ugyan rá van szorulva, — vagy az apja pénzén pocsékolja el az ifjú élet legszebb éveit hitvány örömök hajhászatában. Micsoda gazdálkodás ez a nemzet szellemi tőkéjével, a jövő reménységével, a magyar ifjúsággal! Nem maga a központosított egyetemi rendszer­e az oka ennek a nyílt kor­rupciónak . Ha a beírt hallgatóságnak csak a fele járna el pontosan az előadásokra, már akkor is zsúfoltan megtelnének az egyetem tantermei, már akkor is a legtöbb kollégiumnál torlódás állana elő s ha egyéb nem, a fegyelmetlenség akadályozná meg a tanítás lehetőségét. Vájjon micsoda jövendőt biztosít ez a poshadt rendszer a nemzet tudo­mányos haladásának és erkölcsi épsé­gének ? Mit ér a sok fényes csarnok, drága gyűjtemény, óriási pénzáldozatokba ke­rülő fölszerelés, ha szorgalmas fölhasz­nálásukról gondoskodni nem tudunk ; mit ér a sok tudós professzor munkája, ha az eredmény meddő, sivár, haszon­talan ? Nem üdvösebb, biztosabb és valóban eredményes volna-e magának az alma maternek a működése, ha a túltöm­öttségtől megszabadulva, fele annyi hallgatónak oszthatná ki a­ tudo­mányos művelés áldásait? Ma 3814 jogász van Budapesten, természetesen papiroson. Tiszta lelkiis­­merettel ki lehet mondani, hogy ebből a horribilis számból körülbelül 1800 éppen elég volna a fővárosnak, a többi kétezret és egynéhányat ki kellene te­lepíteni a vidéki fakultásokra. Még igy is nagy volna a jogi kar látogatottsága s éppen elég dolgot adna annak a 18 rendes és 6 rendkívüli tanárnak, a­kik a központi egyetem jogi fakultásánál működnek. Bölcsész 1021 van beírva, majd­nem kivétel nélkül szegény fiuk. Ezek közül is elég volna 500 a fővárosnak, a többi hadd boldogulna a vidéken, a­hol megvan a tanuláshoz szükséges nyugalom, olcsóbb és könnyebb az élet, a­hol a hallgató a tanár közelébe fér­­kőzhetik, tanításán és példáján okulhat s a tudományos kutatás módszereit könnyen elsajátíthatja. Pedig ez nagyon fontos, mert a bölcsészekből lesznek a jövő ifjúságának nevelői és oktatói, tehát ha valahol, úgy ezeknek a kimű­velésénél kell az alapos tudásra, sok­oldalúságra s az erős és szívós nemzeti jellem megformálására törekednünk. Ez pedig egyedül a fővárosban, a­hol az egyetemi hallgató — a mai zsúfoltság mellett — magára van hagyva, sőt tel­jesen el van felejtve, nem lehetséges. A jogi és bölcsészeti karnak rész­leges decentralizációja tehát elsőrendű kultúrpolitikai feladat. Az orvosi karról nem beszélhe­tünk, mert annak megosztása fölös­leges, sőt céltalan. Különben is hallga­tóinak száma mindössze 618. Ez a mesés áldozatok árán berendezett és fönntartott fakultás is sokat nyerne az által, ha a másik kettőnek népessége felényire olvadna le, mert így a maga hallgatóit könnyebben elhelyezhetné és ellenőrizhetné, szegényeiről is jobban gondoskodhatnék az állami stipen­diumok, a menza, az ifjúsági segítő­­egyesület s más jótékonysági források fölhasználásával; működésében is nyu­­godtabb és eredményesebb lehetne. Nem úgy a műegyetem, 1825 hall­gatóval az is nehezen mozog. Intézetei ily nagy tömegnek hozzáférhetetlenek. A hallgatóságnak egy része itt is a szellemi csődnek és az erkölcsi bukás­nak martaléka lesz. Nem az újra épít­kezés, hanem a parciális vidékre köl­tözés szükséges itt is tanárostól, tanulós­tól és tanszerestől együtt. A­mit a luxus­kiadások megszorításával megta­karíthatnánk, azzal a decentralizáció végre volna hajtható. Nem fejtegetem tovább, hogy egy ügyes tanügyi decentralizáció vidéki nagy­városaink közgazdasági és kultu­rális kifejlődésére mily óriási hatást gyakorolna s nemzetünk tudományos Mai számunk 18 oldal.

Next