Budapesti Hírlap, 1901. március (21. évfolyam, 60-89. szám)
1901-03-01 / 60. szám
g haladását s ezzel az európai kulturállamok sorában való térfoglalását mily nagy mértékben előmozdítaná. Kevés állambölcseség kívántatik hozzá, hogy valaki mindezt átlássa s igazságáról meggyőződjék. A jogakadémiák ma úgy állanak előttünk, mint valami lefokozott egyetemek. Működésük elszigetelt, mert egymagukban állanak; fejlődésük bizonytalan, mert teljes kvalifikációt nem nyújtanak s némi tekintetben az egyetem gyámsága alatt állanak. Ezeket kell fölemelni s a decentralizált egyetem tanulóival benépesítve, csonka egyetemekké fejleszteni. A kassai akadémia — éppen úgy, mint a pozsonyi — a régi egyetemnek a maradványa. Bizonyos történelmi jussa is van hozzá, hogy újból azzá legyen, ami egykor, már a tizenhetedik század közepén vált: egyetemmé. Hogy miképpen volna az lehetséges, azt a kassaiak — még sajtó alatt álló — egyetemi emlékkönyve részletesen kifejti, melyből adjuk a következőket: A kir. jogakadémia jelenlegi berendezésével, minden változtatás nélkül az egyetemi fakultás rangjára volna fölemelendő, amennyiben abban a jogtudománynak minden ága egyetemi kvalifikációval biró s a tudomány önálló művelésére alkalmas szaktanerővel van ellátva, a kik rendes tanóráikon kívül ma is u. n. speciál-kollégiumokat hirdetnek és tartanak s ezzel minden négyévi ciklusban a tudomány egész körére kiterjeszkedni iparkodnak. A hittudományi líceum abban az esetben, ha összes költségeit az illetékes egyházi tényezők fedeznék és biztosítanák, szintén egyetemi fakultássá válna kifejlesztendő. A mintaszerűen berendezett s a legmodernebbül fölszerelt mezőgazdasági szakiskola, amelynek a város áldozatkészsége egy egész birtokot adományozott, az állammal fönnálló szerződés értelmében amúgy is mezőgazdasági akadémiává fejlesztendő. Amint ez megtörtént, nem lesz nehéz dolog ezt is önálló fakultássá tenni s az új egyetem szervezetébe beilleszteni. Ebben nyomon követhetnék Németország példáját, ahol a mezőgazdasági fakultások biztosítják az agrárius tudományok haladását az elmélet és gyakorlat terén egyaránt s ez a közgazdasági haladás a nemzeti vagyonosodásnak egyik legerősebb eszköze. Uj dolog volna egészen a bölcsészeti kar. Ez a kassai memorandumnak a gerince. Ennek szervezését kérik az államtól olyképp, hogy a tanszékek dotációja a mai jogakadémiai tanárokéval volna egyenlő. Ha ennek a szervezésébe a magyar törvényhozás belemegy, akkor a kassai egyetem sorsa biztosítva van. A rendes tanszékek száma egyelőre tizenkettő volna s az évi fönntartás ötvenezer forintba kerülne. Ennyit rákölt az állam egy-egy középiskolára is. Figyelemre méltó Kassa város közönségének ajánlata is, melyet az egyetem ügyében 1883-ban a kormányhoz intézett és 1892-ben megújított. E szerint megajánl a város készpénzben — tíz évi részletekben fizetendő — kétszázezer forintot, ad a központi épület számára telket, rendelkezésre bocsátja kő- és mészbányáit, az építkezéshez szükséges faanyagot saját erdeiből ingyen szolgáltatja s végül fölajánlja egyik hatalmas köztelkét egyetemi füvészkertnek. Ilyformán maga az építkezés vajmi kevésbe kerülne s éppenséggel nem terhelné túl közoktatási budgetünket. Íme egy egészséges javaslat, mely minden tekintetben megfontolásra méltó. Nem kivánja útját állni annak, hogy más magyarkvosok is egyetemi fakultások kapjanak, sőt ellenkezőleg egyenesen rámutat arra, hogy a központi tudományegyetem jogi és bölcsészeti fakultásainak, valamint a műegyetemnek részleges decentralizációjával ez nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Franciaország már régen megreformálta és decentralizálta a főiskolai oktatást. Német- és Olaszország soha se is koncentrálta az egyetemi ifjúságot fővárosaiba, hanem otthagyta javarészt a vidéki egyetemeken megizmosodni és nagyra nőni s éppen a sok kis egyetem működésének köszönhető, hogy ezekben az országokban a tudomány oly óriási sikereket ért el, hogy irodalmi termékeikkel elözönlik az egész világot, hogy fiaik művészeti ízlése és ereje oly sokra képes, hogy büszke históriai öntudatukkal minden ellenállásra képes nagy nemzeti államokká fejlődtek ki. A hatalmas Anglia híres egyetemei nem Londonban, hanem Oxfordban és Cambridgeben vannak. A londoni UniversityCollegenek mindössze 1500 hallgatója van. Az egyes fakultások, illetve főiskolák egymástól szorosan el vannak különítve s a kevésbbé sűrűn lakott városrészekben — mint a minő a Themsén túl fekvő híres Westminster — egymástól távol vannak elhelyezve. A lordok fiai a kis Etonban, a mely csupa iskolapavillonokból álló egészséges vidéki városka, nevelkednek föl s onnan vagy a szakiskolákba, vagy az oxfordi és cambridgei egyetemre mennek, tehát a füstös-ködös főváros csődületétől távol maradnak. A londoni főiskolák leginkább esti előadásaikkal vonzanak, ami a népművelés szempontjából nagyon fontos dolog. A magyar egyetemi oktatás mai rendszerében túltengés és eredménytelenség tapasztalható. A fővárosban olyan, amilyen, a vidéken semilyen tudományos élet nincsen, már pedig e nélkül nemzeti haladásunk csak látszólagos és rohamos, de nem természetes és nem biztos. A centralisztikus törekvéseknek a közoktatásban is határt kell ! ! A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Testvérek. — Színmű három fölvonásban, irta Latzkó Andor. — Bemutató előadása a Nemzeti Színházban február 28-ikán. — — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Nekünk nagyon érdekes a Nemzeti Színháznak ez az évadja, rég nem próbálkozott meg annyi új író a színpadon, és az esztendő nekik is jó, egyikük se bukott el, a jelent is elláttuk és reményeink is nőnek, a látókör egyszerre tisztább és tágabb. Tiszta véletlen-e ez, vagy mégis más rendszernek a gyümölcse ? Az előadások stílusa is lassan-lassan átalakul. Rákosi Szidi mindig kitűnő művésznő volt, az utolsó években azonban majdnem kizárólag komikus szerepekben gyönyörködtetett bennünket. Egyszerre csak Bródy Sándor darabjában oly érdekes, bizarr, de komoly alakot teremtett, hogy szinte új színésznőt láttunk benne. Ma este még inkább meglepett bennünket. Ma egy munkásember öreg feleségét játszotta, oly valószerűen és művésziesen, oly egyszerű eszközökkel és biztos erővel, hogy művészi tehetségét csak most látjuk teljes kifejtésében. Mindig kitűnően beszélt; minden szavát megértjük és minden szavában ész és az az érzelmi tónus van, melyet szerepe megkíván. De ma megfelelő alakítás keretében érvényesíthette ezt az erejét is. Az egész közönség érezte és mondta: Ez nem játék, ez maga a valóság és mert valóságnak tetszett, épp azért volt teljes művészet. Latzkó Andor tehetsége mellett már ez az egy szerep is tanúskodik. Ez az író komolyan megfigyeli az életet és amit látott és gondolt, egyszerű módon, majdnem szárazon, néha kegyetlen élességgel mondja el. Latzkó Andor egészen fiatal ember, ez a darab első komolyabb kísérlete, a végletekig megy benne, nem egészen a maga lelkéből beszél, mesterkedik, hogy nagyon ügyesnek lássák, holott valójában még elég ügyetlen, de az a benyomásunk volt, hogy szereti az igazságot, szive van és tehetsége nem fogja cserbenhagyni szivét. Tetteti a közömbös nyugalmat, a cinizmust. Valójában annak az iránynak a híve, mely a drámai szónoklat helyébe a drámai helyzetet teszi és a szív indulatának erejét a fojtott hang fájdalmas rezgésében árulja el. A legszegényebb emberek otthonába vezet bennünket az első felvonásban, mely majdnem egészen helyzet és mibyen rajta, de ebben a rajzban művészi erő nyilvánul. Az apa jobbmódú munkás volt, de a gép elkapta felkarját és most szolgai állás szegényes fizetéséből tengődik. Gyermekeinek jobb nevelést akart adni, de a baleset után ez abbamaradt, a fiú a gimnáziumból a műhelybe került, a leány kisasszony lett, a színházhoz ment, de onnét becsületessége üldözte ki, a nehéz munkát pedig nem bírta megszokni. Az anya mindig kelletlenül nézte az egész úrhatnámságot, ő soha sem kívánkozott ki a maga köréből, most az események neki adtak igazat, gyermekei felemás emberek lettek, semmire se jók, se munkásoknak, se urias embereknek. És a szegénység költözött be a rideg lakásba, a vigasztalan nyomorúság, mely sűrű ködként ráereszkedik az emberek lelkére, összezsugorítja, elbágyasztja és megfojtja. A közönség is úgy érezte, mintha nehezen tudna lélekzeni ebben a körben, mintha nem volna a világon kék ég, , messze kilátás, jövő, remény. Ezt az érzést akarta azra kelteni, amihez bátorság kell, mert a jómódú színházlátogató nem szereti ezt a látványt, van valami benne abból a jószivű emberből, ki fölkiált: Dobjátok ki ezt a koldust, mert meghasad a szívem! A Testvérek szerzője oly kitűnően rajzolja ezt a szegénységet, mint bármely német Armeleute-festő.Ez emberek etikáját is föltárja. Az asszony szemére hányja leányának a szomszédok jómódját. Azok is szegények voltak, most jól élnek — a leány keres, a leány nagyon csinos. Az ő leánya összeborzad e szavakra. Hát a becsület ? Az asszony ridegen feleli: Szegény emberek becsülete abban van, hogy meg tudjanak élni. Szomszédék mindig jókedvűek, itt mindig mindenki szomorú. Ő nem mer kimenni az utcára, nincs tisztességes szoknyája, a fűszeresnél kinézik. Az ő leánya nagyra van a becsületével, mintha neki nem volna szeretője. De neki finom szerető kell, az, ki mégis csak ott fogja hagyni. És bármit mondanak neki, az asszony nem enged, ő nem felemás ember, ő egészen az, ami, annak a földnek a terméke, melyből kisarjadzott; a szerző ezt az alakot erős vonásokkal megrajzolta és eleven mivoltában a színpadra állította. Igaz, hogy Rákosi Szidi felülmúlhatatlan módon segítségére volt. Túlság van a rajzban és kivételesség. Ha szegény embereknél az apa és a fiú keres, akkor távol marad az a végső szegénység. A fiú és a leány nem közönséges munkásalakok, nem is világosan érthetők, nem oly meggyőzők, mint az öregasszony. Már itt kezdődik a darab mesterkéltsége. Szinte geometriai szimmetriával építi föl a szerző darabját és a geometria nem jó módszer a drámaírásban. Az élő világ rajzában a geometriát nagyon mélyen el kell rejteni. A fiú szocialista ábrándozó. A gyáros, kinél dolgozik, megtudta, hogy jobb sorsra érdemes s azt az ajánlatot tette neki, hogy az irodában alkalmazza. Más ezt nagy örömmel fogadta volna. A mi hősünk dühösen azt felelte főnökének, hogy őnem hagyja el testvéreit, nem adja magát el pénzért és folytatni akarja BUDAPESTI HÍRLAP, (60. sz.) 1901. március 1.