Budapesti Hírlap, 1901. március (21. évfolyam, 60-89. szám)

1901-03-01 / 60. szám

g haladását s ezzel az európai kultur­állam­ok sorában való térfoglalását mily nagy mértékben előmozdítaná. Kevés állambölcseség kívántatik hozzá, hogy valaki mindezt átlássa s igazságáról meggyőződjék. A jogakadémiák ma úgy állanak előttünk, mint valami lefokozott egye­temek. Működésük elszigetelt, mert egymagukban állanak; fejlődésük bi­zonytalan, mert teljes kvalifikációt nem nyújtanak s némi tekintetben az egye­tem gyámsága alatt állanak. Ezeket kell fölemelni s a decentralizált egye­tem tanulóival benépesítve, csonka egyetemekké fejleszteni. A kassai akadémia — éppen úgy, mint a pozsonyi — a régi egyetemnek a maradványa. Bizonyos történelmi jussa is van hozzá, hogy újból azzá legyen, a­mi egykor, már a tizenhete­dik század közepén vált: egyetemmé. Hogy miképpen volna az lehetséges, azt a kassaiak — még sajtó alatt álló — egyetemi emlékkönyve részletesen kifejti, melyből adjuk a következőket: A kir. jogakadémia jelenlegi berendezé­sével, minden változtatás nélkül az egyetemi fakultás rangjára volna fölemelendő, a­mennyi­ben abban a jogtudománynak minden ága egyetemi kvalifikációval biró s a tudomány önálló művelésére alkalmas szaktanerővel van ellátva, a kik rendes tanóráikon kívül ma is u. n. speciál-kollégiumokat hirdetnek és tar­tanak s ezzel minden négyévi ciklusban a tu­domány egész körére kiterjeszkedni ipar­kodnak. A hittudományi líceum abban az esetben, ha összes költségeit az illetékes egyházi té­nyezők fedeznék és biztosítanák, szintén egye­temi fakultássá válna kifejlesztendő. A mintaszerűen berendezett s a legmo­dernebbül fölszerelt mezőgazdasági szakiskola, a­melynek a város áldozatkészsége egy egész birtokot adományozott, az állammal fönnálló szerződés értelmében amúgy is mezőgazdasági akadémiává fejlesztendő. A­mint ez megtör­tént, nem lesz nehéz dolog ezt is önálló fakul­tássá tenni s az új egyetem szervezetébe be­illeszteni. Ebben nyomon követhetnék Német­ország példáját, a­hol a mezőgazdasági fakul­tások biztosítják az agrárius tudományok haladását az elmélet és gyakorlat terén egy­aránt s ez a közgazdasági haladás a nemzeti vagyonosodásnak egyik legerősebb eszköze. Uj dolog volna egészen a bölcsé­szeti kar. Ez a kassai memorandumnak a gerince. Ennek szervezését kérik az államtól olyképp, hogy a tanszékek dotációja a mai jogakadémiai tanároké­val volna egyenlő. Ha ennek a szerve­zésébe a magyar törvényhozás bele­megy, akkor a kassai egyetem sorsa biztosítva van. A rendes tanszékek száma egyelőre tizenkettő volna s az évi fönntartás ötvenezer forintba ke­rülne. Ennyit rákölt az állam egy-egy középiskolára is. Figyelemre méltó Kassa város közönségének ajánlata is, melyet az egyetem ügyében 1883-ban a kormány­hoz intézett és 1892-ben megújított. E szerint megajánl a város készpénzben — tíz évi részletekben fizetendő —­ két­százezer forintot, ad a központi épület számára telket, rendelkezésre bocsátja kő- és mészbányáit, az építkezéshez szükséges faanyagot saját erdeiből ingyen szolgáltatja s végül fölajánlja egyik hatalmas köztelkét egyetemi füvészkertnek. Ilyformán maga az építkezés vajmi kevésbe kerülne s éppenséggel nem terhelné túl közoktatási budgetünket. Íme egy egészséges javaslat, mely minden tekintetben megfontolásra méltó. Nem kivánja útját állni annak, hogy más magyar­­­kvosok is egyetemi fakultások­ kapjanak, sőt ellenkezőleg egyenesen rámutat arra, hogy a köz­ponti tudományegyetem jogi és böl­csészeti fakultásainak, valamint a mű­egyetemnek részleges decentralizáció­jával ez nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. Franciaország már régen megrefor­málta és decentralizálta a főiskolai oktatást. Német- és Olaszország soha se is koncentrálta az egyetemi ifjú­ságot fővárosaiba, hanem otthagyta javarészt a vidéki egyetemeken meg­izmosodni és nagyra nőni s éppen a sok kis egyetem működésének köszön­hető, hogy ezekben az országokban a tudomány oly óriási sikereket ért el, hogy irodalmi termékeikkel elözönlik az egész világot, hogy fiaik művészeti ízlése és ereje oly sokra képes, hogy büszke históriai öntudatukkal min­den ellenállásra képes nagy nemzeti államokká fejlődtek ki. A hatalmas Anglia híres egyetemei nem London­ban, hanem Oxfordban és Cambridge­­ben vannak. A londoni University­­Collegenek mindössze 1500 hallgatója van. Az egyes fakultások, illetve fő­iskolák egymástól szorosan el vannak különítve s a kevésbbé sűrűn lakott városrészekben — mint a minő a Themsén túl fekvő híres Westminster — egymástól távol vannak elhelyezve. A lordok fiai a kis Etonban, a mely csupa iskolapavillonokból álló egészsé­ges vidéki városka, nevelkednek föl s onnan vagy a szakiskolákba, vagy az oxfordi és cambridgei egyetemre men­nek, tehát a füstös-ködös főváros cső­dületétől távol maradnak. A londoni főiskolák leginkább esti előadásaikkal vonzanak, a­mi a népművelés szempont­jából nagyon fontos dolog. A magyar egyetemi oktatás mai rendszerében túltengés és eredmény­telenség tapasztalható. A fővárosban olyan, a­milyen, a vidéken semilyen tudományos élet nincsen, már pedig e nélkül nemzeti haladásunk csak látszó­lagos és rohamos, de nem természetes és nem biztos. A centralisztikus törek­véseknek a közoktatásban is határt kell ! ! A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Testvérek. — Színmű három fölvonásban, irta Latzkó Andor. — Bemutató előadása a Nemzeti Színházban február 28-ikán. — — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Nekünk nagyon érdekes a Nemzeti Szín­háznak ez az évadja, rég nem próbálkozott meg annyi új író a színpadon, és az esztendő nekik is jó, egyikük se bukott el, a jelent is elláttuk és reményeink is nőnek, a látókör egyszerre tisztább és tágabb. Tiszta véletlen-e ez, vagy mégis más rendszernek a gyümölcse ? Az előadások stílusa is lassan-lassan átalakul. Rákosi Szidi mindig kitűnő művésznő volt, az utolsó években azonban majdnem kizárólag komikus szerepekben gyönyörködtetett bennün­ket. Egyszerre csak Bródy Sándor darabjában oly érdekes, bizarr, de komoly alakot terem­tett, hogy szinte új színésznőt láttunk benne. Ma este még inkább meglepett bennünket. Ma egy munkásember öreg feleségét játszotta, oly valószerűen és művésziesen, oly egyszerű eszközökkel és biztos erővel, hogy művészi tehetségét csak most látjuk teljes kifejtésében. Mindig kitűnően beszélt; minden szavát meg­értjük és minden szavában ész és az az érzelmi tónus van, melyet szerepe megkíván. De ma meg­felelő alakítás keretében érvényesíthette ezt az erejét is. Az egész közönség érezte és mondta: Ez nem játék, ez maga a valóság és mert való­ságnak tetszett, épp azért volt teljes művészet. Latzkó Andor tehetsége mellett már ez az egy szerep is tanúskodik. Ez az író komolyan meg­figyeli az életet és a­mit látott és gondolt, egyszerű módon, majdnem szárazon, néha ke­gyetlen élességgel mondja el. Latzkó Andor egészen fiatal ember­, ez a darab első komo­lyabb kísérlete, a végletekig megy benne, nem egészen a maga lelkéből beszél, mesterkedik, hogy nagyon ügyesnek lássák, holott valójá­ban még elég ügyetlen, de az a benyomá­sunk volt, hogy szereti az igazságot, szive van és tehetsége nem fogja cserbenhagyni szivét. Tetteti a közömbös nyugalmat, a cinizmust. Valójában annak az iránynak a híve, mely a drámai szónoklat helyébe a drámai helyzetet teszi és a szív indulatának erejét a fojtott hang fájdalmas rezgésében árulja el. A legszegényebb emberek otthonába vezet bennünket az első felvonásban, mely majdnem egészen helyzet és mibyen rajta, de ebben a rajzban művészi erő nyilvánul. Az apa jobb­­módú munkás volt, de a gép elkapta felkarját és most szolgai állás szegényes fizetéséből ten­gődik. Gyermekeinek jobb nevelést akart adni, de a baleset után ez abbamaradt, a fiú a gimnáziumból a műhelybe került, a leány kisasszony lett, a színházhoz ment, de onnét becsületessége üldözte ki, a nehéz munkát pedig nem bírta megszokni. Az anya mindig kelletlenül nézte az egész úrhatnámságot, ő soha sem kívánkozott ki a maga köréből, most az események neki adtak igazat, gyermekei felemás emberek lettek, semmire se jók, se munkásoknak, se urias embereknek. És a szegénység költözött be a rideg lakásba, a vigasztalan nyomorúság, mely sűrű köd­ként ráereszkedik az emberek lelkére, összezsugorítja, elbágyasztja és megfojtja. A közönség is úgy érezte, mintha nehezen tudna lélekzeni ebben a körben, mintha nem volna a világon kék ég, , messze kilátás, jövő, remény. Ezt az érzést akarta az­­ra kel­teni, a­mihez bátorság kell, mert a jóm­ódú színházlátogató nem szereti ezt a látványt, van valami benne abból a jószivű emberből, ki fölkiált: Dobjátok ki ezt a koldust, mert meghasad a szívem! A Testvérek szerzője oly kitűnően rajzolja ezt a szegénységet, mint bár­mely német Armeleute-festő.Ez emberek etiká­ját is föltárja. Az asszony szemére hányja leányának a szomszédok jómódját. Azok is szegények voltak, most jól élnek — a leány keres, a leány nagyon csinos. Az ő leánya összeborzad e szavakra. Hát a becsület ? Az asszony ridegen feleli: Szegény embe­rek becsülete abban van, hogy meg tudjanak élni. Szomszédék mindig jókedvűek, itt mindig mindenki szomorú. Ő nem mer kimenni az utcára, nincs tisztességes szoknyája, a fűsze­resnél kinézik. Az ő leánya nagyra van a be­csületével, mintha neki nem volna szeretője. De neki finom szerető kell, az, ki mégis csak ott fogja hagyni. És bármit mondanak neki, az asszony nem enged, ő nem felemás ember, ő egészen az, a­mi, annak a földnek a terméke, melyből kisarjadzott; a szerző ezt az alakot erős vonásokkal megrajzolta és eleven mivol­tában a színpadra állította. Igaz, hogy Rákosi Szidi felülmúlhatatlan módon segítségére volt. Túlság van a rajzban és kivételesség. Ha szegény embereknél az apa és a fiú keres, akkor távol marad az a végső szegénység. A fiú és a leány nem közönséges munkásalakok, nem is világosan érthetők, nem oly meggyő­zők, mint az öregasszony. Már itt kezdődik a darab mesterkéltsége. Szinte geometriai szim­metriával építi föl a szerző darabját és a geometria nem jó módszer a drámaírásban. Az élő világ rajzában a geometriát nagyon mélyen el kell rejteni. A fiú szocialista ábrándozó. A gyáros, kinél dolgozik, megtudta, hogy jobb sorsra érdemes s azt az ajánlatot tette neki, hogy az irodában alkalmazza. Más ezt nagy örömmel fogadta volna. A mi hősünk dühösen azt felelte főnökének, hogy ő­­nem hagyja el testvéreit, nem adja magát el pénzért és folytatni akarja BUDAPESTI HÍRLAP, (60. sz.) 1901. március 1.

Next