Budapesti Hírlap, 1901. április (21. évfolyam, 90-118. szám)

1901-04-01 / 90. szám

1901. április 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (90. sz.) Weiner Arthur 200 K-t, Gonda Dezső 200 K-t. A Luczenbacher-féle hagyatékból 2500 koronával gazdagodott a pénztár. A jelentés kapcsán Mandovszky Rikárd a szer­zői jog dolgában eljáró szakbizottságra utalva, az elnökség és a választmány figyelmébe ajánlotta azt a kérdést, miként lehetne azon a visszásságon se­­gíteni, hogy a magyar újságok a forrás megneve­zése nélkül vesznek át egymástól közleményeket. A közgyűlés helyesléssel fogadta az elnöknek azt a válaszát, hogy ezt a kérdést is kiadják a kiküldött szakbizottságnak. Ezután a hatvan tagú választmány megvá­lasztására került a sor. Az elnök három szavazat­szedő bizottságot küldött ki és a szavazás idejére felfüggesztette a közgyűlést. Az ülés újbóli meg­nyitása után a közgyűlés Lendvay Sándor ellenőr indítványára köszönetet mondott Faik Zsigmond lovag pénztárosnak a köz pénzügyeinek buzgó és fontos kezelésért és elfogadta Gelléri Mórnak az alapszabályt oly értelemben módosító indítványát, hogy ezentúl minden évben ne az egész választ­mány kerüljön választás alá, hanem évenként csak harmadrésze. Most az alapszabályok rendelkezésének meg­felelően bejelentett indítványok tárgyalására került sor. Előbb azonban az elnök bejelentette, hogy az újságírók testületi szervezkedésére kiküldött bizott­ságnak alapszabálymódosítással járó indítványát a választmány — mert nem volt ideje az indítvány alapos megvizsgálására, — levette a napirendről, nem akarván a fontos dolgot készületlen közgyűlés elé vinni, hanem a tárgyalásra rendkívüli közgyű­lést hív össze. Fölteszi a kérdést, belenyugszik-e a közgyűlés az elhalasztásba? A közgyűlés kimondja, hogy a bizottság jelentésével ezúttal nem kíván foglalkozni. E határozat után Farkasházi Fischer Zsigmond dr. terjesztette elő bejelentett indítvá­nyát, a­mely így szól: „Áthatva attól a hosszú évek tapasztalatán alapuló meggyőződéstől, hogy az újságírók a hiva­tásukban rejlő erkölcsi és anyagi erőt kifejteni, ezisztenciájukat biztosítani és testületüket a vissza­élésektől megóvni mai szervezetlenségükben nem képesek és hogy a létező bajok alapos orvoslása nemcsak az újságírók egyéni érdeke, de a sajtó­nak és a közéletnek egyetemes érdeke is , mondja ki az Otthon Írók és hírlapírók köre: 1. hogy az újságírók olyan szervezkedését, a­mely a létező visszásságok megszűntetésére és az újságírói hiva­tás teljes erkölcsi és anyagi erejének kifejtésére alkalmas, csakis egy újságírói kamara vagyis tör­vényes újságírói testület kebelében tartja lehető­nek ; 2., hogy ily törvényes testület létrejöttét szükségesnek vallja és utasítja választmányát oly állandó jellegű bizottság szervezésére, a­mely az újságírói kamara létesítését előkészítse, erre vonat­kozólag tervezetet dolgozzon ki és azt fél éven belül egy összehívandó rendkívüli közgyűlés elé terjeszsze.“ . Az indítványt hosszabb beszéddel okolta meg, a­melynek bevezetésében összehasonlította a magyar újságírókat a külföldi újságírókkal és az összehasonlításból a jelenlevők tiltakozása közben a magyar újságírók rovására vont le következtetést. Az indítványhoz hozzászólott Gonda Dezső dr., Bonitz Ferenc, Tábori Róbert, Farkas Imre, Kemeczey Jenő és Kenedi Géza dr., a­kik Tábori Róbert kivételével napirendre térést ajánlottak és az ő fölszólalásuk veleje ez a beadott másik indítvány. Mondja ki a közgyűlés, hogy Farkasházi Fischer Zsigmond határozati javaslatát e közgyűlés napirendjéről leveszi és ama rendkívüli közgyűlés napirendjére tűzi ki, a­mely a Hírlapírók testületi szervezkedésének előkészítésére kiküldött bizottság munkálatát fogja tárgyalni. Gonda Dezső dr., Márkus Miksa, Bonitz Ferenc, Mandovszky Rikárd, Kemeczey Jenő, Gelléri Mór. A felszólalások során igen érdekes fejtegeté­sek voltak az újságírók testületi szervezkedésének szükségességéről. Mandovszky Rikárd azzal kezdte beszédét, hogy e kérdésben ez a közgyűlés már azért sem határozhat, mert nem újságíró tagok is vannak jelen. E kijelentésre az elnök rácsöngetett azzal, hogy az Otthon Írók és hírlapírók köre köz­gyűlésének kompetenciáját hírlapírói kérdésben két­ségbe vonni nem lehet. A kérdésben szavazás döntött, melynek ered­ménye szerint a közgyűlés a halasztó­ indítványt fo­gadta el. Ezután Strausz Adolf kihirdette a választás eredményét. A választmány tagjai lettek: Adorján Sándor, Ambrus Zoltán, Balázs Ig­nác dr. (uj), Barna Izidor, Bársony István, Bene­dek Elek, Bála Henrik (uj), Bede Jób, Beöthy László, Bonitz Ferenc (uj), Bródy Sándor, Csajthay Ferenc, Erős Gyula, Evva Lajos, Farkas Imre, Gajári Ödön, Gárdonyi Géza, Gracza György, Guthi Soma dr., György Aladár, Hegedűs Lóránt, Heltai Jenő (uj), Heltai Ferenc, Herczeg Ferenc, Hevesi József, Hock János, Kálnoki Izidor, Kemec­ey Jenő, Kenedi Géza dr. (uj), Kiss József, Korbuly József,­­ Kovács Dénes dr., Kulinyi Zsig­­mond, Lipcsey Ádám, Lövik Károly, Luby Sándor, Lukáts Gyula, Makai Emil, Márkus József, Márkus Miksa, Márton Miksa dr., Molnár Antal, Molnár Géza dr., Őszi Kornél, Papp Dávid dr., Peiszner Ignác, Porzsolt Kálmán, Rákosi Viktor, Rothauser Miksa, Salamon Ödön, Sebők Zsigmond, Strausz Adolf, Sturm Albert, Schwarz Annin, Szávay Gyula, Szerdahelyi Sándor (uj), Szinnyei József id., Szokolay Kornél, Szomaházy István, Tábori Róbert. Kemeczey Jenő indítványára a közgyűlés el­határozta, hogy az elnök megnyitó beszédét a maga teljességében a közgyűlés jegyzőkönyvébe igtatja és köszönetet szavazott az elnöknek tíz évi buzgó munkásságáért, az elért sikerekért és külö­nösen a Vörösmarty-szobor ügyében megindított mozgalom eredményéért. Az elnök megköszönvén e megtiszteltetést, a Badó Antal főtitkár által fölvett jegyzőkönyv hite­lesítésére Bonitz Ferencet és Tábori Róbertet kérte föl, azután a közgyűlést berekesztette. A lakoma* A közgyűlés után lakoma volt az emeleti díszteremben, a­hol ismét megvalósult az elnöki megnyitónak az a mondása, a­mely a zöld asztalon kívül a fehér asztalt is alkalmasnak mondta a célok elérésére. A testületi összetartozás erős megnyilat­kozása volt a mai lakoma, a­melyen az elnök nyi­totta meg a felköszöntők sorát, reflektálva a köz­gyűlésen elhangzott egyes állításokra és lelkes hangon hirdette az együvé tartozást. Felköszöntője körülbelül így szólt: A mai közgyűlésnek felszólalásai olyan gaz­dag anyagot tartalmaznak, hogy igazán nem tudja az ember, hová nyúljon, ha csoportosítani akarja. Az egyik kollegánk összehasonlítást tett a magyar sajtó és az idegen sajtó között, fájdalom, a magyar újságírók rovására. Azt hiszem, nincs igaza. Hála nemzetközi összeköttetéseinknek, módunkban van, hogy idegen országokat láthassunk, meggyőződjünk viszonyaikról, megismerjük az embereket, de mond­hatom, hogy igen kevés dologgal ismerkedtem meg a külföldön a sajtó köreiben, a­melylyel az össze­hasonlítást a jóban meg nem állhatjuk, az összehasonlításból a rosszban félnünk kellene, úgy van ez, hogy minden betegség, a­melyet mi síny­­lünk, megvan máshol is és mindig az illető ország arányai szerint. A­hol nagyobbak az arányok a jóban, nagyobbak a betegségek is. Úgy vagyunk a külfölddel, mintha nézzük a hegyeket, a­melyek­nek csak kimagasló csúcsait látjuk a távolban, szép, kék, ködös homályban, de ha oda megyünk, akkor látjuk, hogy miből áll a szép hangulat, a szép szint ködből. Mi a völgyben vagyunk, melynek minden zege-zugát ismerjük, minden bokra, cserjéje akadályoz s azt hiszszük, hogy a mi völgyünk rosszabb, mint a kék, ködös hegy. Egy másik dolog, melyre egy pár szót sze­retnék mondani, utolsó szónokunk beszéde volt, a­ki igen nagy sajnálatomra és keserűségemre a köz­gyűlés elé vitt valamit, a­melyet a közgyűlésen és a hivatalos szobán kívül többször hallottunk, tudni­illik azt a gyermekes vádat, hogy ennek az otthon­nak nem újságíró tagjai is vannak, a­kik illetéktelenül határoznak a hivatásos újságírók dolgaiban. Engedjék meg, hogy erre néhány szóval reflektáljak. Mert igaz, vannak tagjai, a­kik nem professzionátus és vannak, a­kik egyáltalában nem újságírók. De már most nézzenek vissza ennek a körnek egész történetére és vallják be, vagy vizsgálják meg legalább, volt-e valaha csak egyetlen eset, hogy ha e kör tagjai­nak dolgával foglalkozott, foglalkozott-e mással, mint az újságírók érdekeivel, erkölcsi és anyagi ügyeivel. Soha itt, ha csak közdolgokról nem volt szó, soha másról, mint az újságírás, újságkiadás, újságszerkesztés dolgáról, másról szó soha nem volt. Soha nem láttam homloktérbe nyo­mulni azokat az elemeket, a­melyeket mint nem újságírókat szoktak emlegetni. Azok mint ilyenek láthatatlanok, de azért valóban osztozkodnak ve­lünk a kör minden kötelességeiben, osztozkodnak minden gondunkban s szerényen, feltűnés nélkül simulnak hozzánk, minden érdek, minden követelés nélkül vannak s ez által mintegy tiszteletbeli újság­írókká lettek. Más érdeket, mint a mienket e körön belül nem ismernek, szóba soha nem hoznak. Ez egy. De más tekintetből is lehet nézni a dolgot. A magyar újságíró, tisztelt uraim, sok tekintetben hasonlít a külföldi újságíróhoz, egyben azonban föltétlenül különbözik tőle. A magyar nemzeti ház­tartás Európában és a világon a kisebb háztartá­sok közé tartozik és valamint a kisebb háztartá­sokban a gazdasszony néha az összes teendőket maga végzi, azonképpen a munkafölosztás a nem­zetek kisebb háztartásában nem olyan teljes és részleges, mint a nagy nemzetekében. Itt minálunk minden egyes hivatásba belejátszik oly közös érzület, a­mely minekünk, a magyar közélet munkásainak nemesebb tartalmat, felsőbb hivatást ad. Mi nem vagyunk csak professzionálus újságírók, a­kik ír­nak és ezzel kenyeret keresnek, karriert csinálnak, mi itt a nemzetnek fölkent munkásai vagyunk. A­mint a színész még most is verheti a mellét, hogy ő a nemzet apostola, úgy mi magyar újságírók is a nemzet apostolai vagyunk, mert bennünk az idealizmus él és mert mi itt egy nemzet erkölcsi, szellemi, nemzeti dolgait munkáljuk, nemzetét, a­melynek organizmusából a felsőbb csúcsokban hiányzik az az orgánum, a mely a nem­zeti momentumot termeli, terjeszti, hogy vele az életet megihlesse (Igaz ! Úgy van !) Hű orgánum híján a nemzeti lélek és ápolása nálunk fel van osztva a nemzet polgárai között. De a polgárok anyagi gondjaikkal vannak elfoglalva s e köteles­ségének tudatára nem jön legfeljebb különös alkal­makkor. Mi azonban mindig a közdolgokkal foglal­kozunk s mi bennünk írókban, újságírókban, művé­szekben inkarnálódik a nemzeti öntudat, a nemzeti kötelességemet. Én, tisztelt uraim, azt tartom, hogy ha körünknek nem volnának olyan tagjai, a­kik egyéni érdekeikről lemondva, ebben bennünket támogatnak, ide kellene őket vonzani, hogy segítsé­günkre legyenek. Én tehát ma az otthonnak nem újságíró tagjait üdvözlöm. Nagy éljenzés követte ezt a felköszöntőt és az éljenzés újra, erősebben szólalt meg, a­mikor Radó Antal főtitkár Rákosi Jenő elnököt köszön­tötte föl, a­kinek az Otthon minden sikerét kö­­szönheti Beöthy László, a­ki a szerkesztőségi asztal mellől ült a Nemzeti Színház igazgatói székébe, mint ez idő szerint nem újságíró, a nem újságíró tagok nevében megköszönte az elnök szives szavait és mint a választmány egyik régebbi tagja a választ­mányba ma beválasztott uj tagokat köszön­tötte. Ezek nevében Bonitz Ferenc üdvö­zölte a választmány régi tagjait, a­kiknek csapásán iparkodnak, úgymond, haladni az uj tagok. Felköszöntőjében találóan fejtegette, mily hasznos az Otthon szervezete, mert tisztán újságírókat egy körbe vonni céltalan és letévesztett dolog. Gerő Ödön Rákosi Viktort, Rákosi Viktor Gár­donyi Gézát köszöntötte föl, a­kire később még Sas Ede is poharat emelt. Kovács Dénes Gelléri Mórt, Konti József az Otthon művésztagjai nevében Rákosi Jenőt köszöntötte föl és ezután is még töb­ben szóltak, tanúságot téve az igaz barátságról. A társaságot vigadásában még Pongrácz Lajos, a híres kolozsvári cigányprímás szivet derítő muzsi­kája is lelkesítette. A néhai trónörökös kedves cigánya vérbeli, nemes művész, a­kinek a játéka csupa tiszta érzés, egyszerű, közvetetlen finomság. Leheletszerű pianisszimóinak nincsen párja, a­mikor az öreg így húzza, halkan suttogja hozzá: — Igy ugy-e? Nem kell ezt másnak is hallani! Néha nagy jókedvében még el is dalolja a szomorúbb nótát. A hangja mély rezgő basszus, mint a régi kobzosoké lehetett, vagy mintha a kisbőgő harjaiból zengene. A frisset is tűzzel győzi azonban s nem hiába nevezték el keringőkirálynak, mert Strauss, Offen­bach, Hervé zenéjét nem lehet finomabban elkép­zelni, mint a­hogy tőle halljuk. S ez a muzsika együtt tartotta a társaságot késő délutánig intimus kedvben, pompás vidámságban. IRODALOM és MŰVÉSZET. Budapest, márc. SI. * (Felekyné búcsúzása.) Felekyné Munkácsy Flóra búcsúföllépését a Nemzeti Színház igazgató­sága április 16-ikára tűzte ki. A művésznő Ohner György színművében Serge Panine-ben fog játszani. * (Váradi Antal jubileuma.) Az országos színművészeti akadémiában vasárnap délelőtt Váradi Antal dr.-t ünnepelték, a­ki huszonöt éve igazga­tója az állam felügyelete alatt álló színésziskolá­­nak. Az ünnepi alkalomra nagy közönség gyűlt egybe. A kultuszminisztériumot Zsilinszky Mihály államtitkár, Molnár Viktor miniszteri tanácsos, K. Lippich Elek osztálytanácsos és Gserke minisz­teri titkár képviselte, a Nemzeti Színház tagjai Jászai Mari, Márkus Emma, Lendvayné, Keczery Irén és még többen Beöthy László igazgató vezetésével jelentek meg. A tanári kar üdvöz­letét Császár Imre tolmácsolta, mire Váradi Antal lelkesült szavakkal emlékezett meg a királyról, mint az Akadémia alapítójáról és éltette a kultuszminisztert és képviselőit. Zsilinszky Mihály államtitkár méltatta ezután Váradi Antal működését, Kacziány Géza pedig írói érdemeiről szólt. A nö­vendékek üdvözlésének Latabár Kálmán tit­kár adott kifejezést. Beöthy László, a Nemzeti Színház igazgatója szólott ezután, s kifejtette azt a testvéri viszonyt, a­mely az aka­démia és a Nemzeti Színház között fönnáll. Majd a Vígszínház nevében Gál Gyula, a Magyar Színház nevében Szilágyi Vilmos, a Népszínház ne­vében Szirmai Imre, a Nemzeti Színház tagjai nevé­ben Lendvayné-Fáncsy Ilka és Keczery Irén adtak. 3

Next