Budapesti Hírlap, 1901. április (21. évfolyam, 90-118. szám)
1901-04-06 / 95. szám
82 kább nyílik alkalma, mert II. Vilmos temperamentuma nem olyan, hogy egyénisége a küzdelmek fölött, vagy igazakban szólva, ezek mögött tudna maradni. Valahányszor nagyobb kérdések körül folyik a harc, az ő személye ott áll a küzdők egyik csapatának élén, kétségtelenül hasznára az ügynek, amelyet véd, de kevesebb hasznára a császári akarat érinthetetlenségének. Annyi bizonyos, hogy ezekben a küzdelmekben ő felsége olyan agitatórius talentumról tett tanúságot, amely méltó az egész világ bámulatára és birodalma örök hálájára. Mert ez a császár mindig nemzete dicsőségét szolgálja és jövőjének nagyságát alapozza. Tengeri hatalommá ő tette nemzetét, a melytől kemény viaskodással csikarta ki a hajókat; az ő bölcs agitátori tevékenységének eredménye, hogy ma minden német szeme fölragyog, mikor Iniere Marine-ról beszél és hogy maga sem riad vissza áldozatoktól, bizonyítja az a hatalmas bőkezűség, amelylyel főként birodalmi fővárosát, Berlint minduntalan új művészi alkotásokkal ajándékozza meg és diszitteti. Pedig a Hohenzollernek vagyona nem valami rengeteg, gyerekkel pedig bőségesen megáldotta II. Vilmost a Gondviselés. A császárjuk hatalmas temperamentuma iránt különben a lassúvérű, csendes németnek koránt sincs akkora fogékonysága, mint a minő budapesti látogatásakor, minálunk kifejezésre jutott. A német szereti az agilitást, de a temperamentumtól fél, mert a szélesség veszedelmes az üzlet terén. A nagy mondásokat sziszegve vagy gúnyos mosolylyal hallgatja és inkább kifigurázza, mint lelkesül rajtuk. Az imperátor heroikus tüzet fiatalos lángolásnak tartja, aminek le kell hűlnie; a tömérdek ünnepi fölvonulás, parádé és színes látványosság nézésénél egyre azt találgatja, hogy mindez mennyibe kerülhetett és a császár patetikus mondásai nyomán a német, főként a szocialista élclapokban, amelyek között a rengeteg elterjedtségű müncheni Simplicissimus jár elül, a vit.riolos A e g bé cek ezrei teremnek. Ebben a tekintetben jellemző a következő dolog is, amelyet a nyáron az Északi-tengerben fekvő Sylt szigetén Westerland fürdőhelyen láttam. II. Vilmos akkoriban mondotta Kínába induló katonáinak a híressé vált frázist: „Nem adtok kegyelmet; fogolylyá nem tesztek senkit!“ meredek és egyenesek! Ébren vagyok-e, vagy álmodom ? Egész Olaszországban, az egész világon nincs ehhez hasonló vidék. Van nagyobbszerű, van pompásabb, van romantikusabb. Ez a vidék nem kergeti a hatást, mert nyugalmas nagyságú. Értem, hogy itt született szent Ferenc, csak itt élhetett és fejlődhetett. Északon rajongóbb lelkek éltek, délen tüzesebbek. De a magába szálló léleknek itt volt a hazája. Itt érezte a kor romlottságát és a világ hiúságát és újjá akarta teremteni az emberi lelkeket. Bármilyen hitű valaki, itt megértheti a hivő lélek küzdelmeit és megbékülését. Az igazán hivő lélek nem harcias, nem elkeseredett, mert tele van boldogsággal és nyugalommal. Szent Ferenc itt a béke völgyében találta meg a lélek békéjét és üdvösségét. Az emberek vadsága benne utat engedett annak a fönséges békének, mely minden viszályát a földdel elintézte. Foligno felé bolyongok. Milyen sajátságos világ ez a városok a hegy hátán vannak, sötétek, csupa kő, de minden dísz nélkül, szabálytalanul odatapadva a hegyhez. Mintha nem is laknák emberek. Fölmegyek Spellóba. Nem akadok sehol emberre. Mintha a város kihalt volna. De mégsem! Itt gyerekek játszadoznak. Szép villogó szemű, fekete hajú gyermekek, kiknek vonásai csak később fognak megkeményedni és szögletesekké válni. Amott meg vén anyóka néz ki az ablakból, nem kíváncsian, inkább álmosan és némileg csodálkozva. Mit keres itt ez az idegen ? Csak fönt a hegy tetején, a főtéren lézeng néhány férfiember. A házakon sehol vakolat, a puszta kő látszik, megbámulva, megfakulva, határozatlan színben. Szűk kis utcák nyílnak, meredeken emelkednek fölfelé, még vitágos nappal is sötétek. Hová lettek az emberek ? Lemegyek Európa elborzadt a kegyetlen szózatra, a hűséges germán alattvalók pedig elmosolyodtak, ők kevésbbé vették komolyan, mint a katonáik. Alig terjedt hire a véres mottónak, a westerland i 8rand kosarainak, ponyvasátorainak s homokból épített Burgjainak hullámzó zászlótengerében csakhamar kitűződött két új lobogó. Mind a kettő a porosz nemzeti színeket viselte, mind a kettőnek egy-egy jókedvű porosz menyecske volt a tulajdonosa. Az egyiknek ez volt a fölírása: „Itt pardon adódik !“ A másiké ez: „Itt fogolylyá teszik az embert!” Teljes egy hétig lengett vidáman és háborítatlanul a császári dühvel ingerkedő föliratú két zászlócska. Egy szép reggelen azután eltűntek. Úgy látszik, mégis csak akadt egy buzgó lojalitással teli kebel, amely indulatba jött rajtok. Ellenben az egész szezon alatt diadalmasan és zavartalanul röpdösött egy budapesti ügyvéd kosarán a hatalmas piros-fehér-zöld lobogó ezzel a kemény fölírással: „Extra Hungáriam non est vita.“ Nem bántották a németek. Szeretnek bennünket és megbecsülik a vendéget, aki fizet. Nem igen szeretik a puritán és egyszerű németek a császár imperátori megjelenésének szigorú etikettjét sem. A sok cerimóniát komikusnak és bántónak tartják, a paragrafusai ellen minduntalan vétenek. Emiatt sokat veszekedik velük a császár lapja, Dashleine Journal, egy snájdig és mérges berlini újság. Jellemző, hogy ez az eleven természetű lap, mindamellett, hogy a császár személyes újságjának tartják, tekintély dolgában egyáltalában nem sorozható az első német sajtóorgánumok közé. Mégis II. Vilmos császár éppenséggel nem tartozik a népszerűtlen uralkodók közé. A hatalmas németországi szocializmus veszedelmes ellensége ugyan a dinasztikus érzésnek, de a nagy német birodalom világraszóló eredményei, imponálóan kibontakozott ereje, amelynek fejlesztésében a császárnak elvitathatatlanul nagy az érdeme, a szeparatisztikus törekvéseket végképpen meggyöngítették. A jelen nagyságának büszke tudata és a jövő iránti lelkesedés sokkal erősebb, mint a múlt felé szálló vágyakozás. Ha ma csák és egyszerre feleletet kapok. A síkság csalja a hegyi várost lefelé. Milyen vidám élet van az országút mentén ! Hetivásár van, az ambriai parasztok szamárháton jönnek mindenfelől , a kocsma hangos, Spello leköltözködik a síkságba. Nem bír ellentállni a vasút és az országút csalogató szózatának. Valamikor védekeznie kellett ezer ellenség ellen, mert hiszen ez a csodás Itália mind a barbárokat vonzotta szépségével,gazdagságával, melegségével, nagy hírével. És az emberek letelepedtek a hegyek csúcsán és a hegyoldalon és erős fallal és száz meg száz kopár toronynyal védekeztek a barbárok, a zsákmányt éhezők, a hatalmat szomjatók ellen. Most ez az ellenség nem fenyegeti. De szorítja rettenetes munkával az éhség és a betegség. Ezren meg ezren elhagyják hazájukat, a föld nem bírja táplálni őket. Egyes városokat meg a pellagra tizedel. Spoletóban láttam az egyik ház falán . Éljen az anarkia. Namiban ezt láttam felírva: Éljen a szocializmus, halál a gazdagokra, kik a szegények munkáján bíznak. Válaszszatok szocialistát, olvastam Termiben nagy plakáton. Ne szavazzatok, intik a klerikálisok a lakosságot Assisiban. Mily nagy múlt, a léleknek mily forradalmai, az ész mily győzedelmei, a művészet mekkora alkotásai, az emberi nagyság mily megnyilatkozása! Mily szépsége a természetnek! És mily nyomorúsága a jelennek ! Ismerem a szokásos magyarázatokat, de mégsem értem Olaszország sülyedését. Aki nemcsak a múzeumokat és a vidéket nézi, hanem az életet is, itt Olaszországban, annak a lelke fájdalmasan összeszorul. Görögország egészen elsülyedt, Olaszország pusztul. Miért kellett ennek lennie ? Csak a brutalitás diadalmaskodik a földön, százválasztó népszavazást rendelnének el Németországban, a Hohenzollern-familia megkapná a többséget még a déli államokban is. De a háború nem életbiztosítás és a ki a küzdelmekben mindig a legkitettebb, első sorban harcol, mint II. Vilmos ő felsége, bizony könnyen szerez egy-egy kék foltot bátor homlokára. Sz. Ss. BUDAPESTI HXBLAP. (96. k.) 1901. április 7. Igazítások Atilla történetén. Irta: Gárdonyi Géza. Atilla történeteit forgatom. Egynéhány pontot találok bennök, amire fölhívom a magyar történetírók, tankönyvírók és történelem tanítók figyelmét. Hol lakott Atilla? A székelyek azt mondják: Erdélyben, Udvarhelyen. Bél Mátyás azt mondja: Moldvában. Révész Imre azt mondja: Debrecenben. S még több vélemény is van: Jászberény, Balmaz-Ujváros, Ete komáromi falu, Dombegyháza, Syerekudvar, Gyula, Ó - Buda. Ez mind vetekszik a dicsőségért, hogy Atilla ott lakott. Legutóbb meg (tavaly) a hódmezővásárhelyi tudós ref. pap állott elő és rámutatott a város mellett kereklő földhányásra, hogy ott lakott Atilla. Én se fogom kikrétázni azt a helyet, ahová az Atilla emlékoszlopát kell állítani, de a tudománynak és a néphagyománynak egy feltűnő találkozását mégis örvendve bámulom. Salamon Ferenc 1880-ban elővette a cirkalmát, a török és a magyar térképet, meg Priszkoszt. Pontról-pontra ment Priszkosz adataiban és számról-számra mérte a két térképet, így követte Priszkosz nyomait, mígnem megállott Szeged városánál . — Itt lakott. Ugyanezen időben Salamon számításairól mit se tudva egy szegedi postahivatalnok, Kovács János, aki az életét Szeged népének tanulmányozására szentelte, azt írja bele a gyűjteményébe: a szegedi népben az a hagyomány él, hogy Atilla Szegeden lakott. Írok Kovács Jánosnak, hogy nem valami ma született tréfás ötlet-e ez? Azt feleli: — Annyira régi és elterjedt vélemény ez a szegedi kunyhókban, hogy már Dugonics is följegyezte. Én is ismerem valamennyire a szegedi népet, s tudom azt, hogy alig van hazánknak olyan vidéke, ahol annyi analfabéta parasztember élne, mint ottan. Ezeknek szellemi tápláléka a népköltészet, a közmondások és a hagyományok. A magyar történetírásban Hunfalvinak Batu káni szerep volt: földult és elégetett minden hagyományt. A hím rokonságot merőben megtagadta, s Atilla magyari dicsőségét, beledobta az Akadémia szemetes ládájába. Csak az utóbbi években akadt egy Nagy Géza, egy Thury József, hogy az örökké cáfolt nagyérdemű tudóst, Vámbérit ne is említsem, — ezek bebizonyították, hogy Hunfalvi piromániában szenvedett, s hogy igenis a mi régi történetíróink szava az igaz: a hunok rokonaink és elődeink voltak, s Atilla öröksége valóban örökségünk nekünk. Hát igy a hagyományok becsét se lehet fitymálnunk, s különösen bizonyitó erejűek az apáról fiúra szálló mondák és hagyományok, a mikor történelmi számítások találkoznak velők. Én bizonyosnak tartom ezek után, hogy Szeged volt Atilla városa. Az a kövér föld, az a sok pogány dűlőnév, ami a város határában van, az a sok pogánykori sír, amelyre ott időnként akadnak, mind megerősíti a véleményemet. De megnéztem a térképen a vásárhelyi sáncmaradványt is. Elég egy pillantást vetni reá, hogy az ember a fejét rázza reá. Nincs víz ottan. Atilla népének rengeteg sok lova volt. Ekiszen a csatába vezetéklovakat is vittek, s magának Atillának és a főuraknak a ménese — Priszkoszból kivehetőleg — akkora lehetett, amekkora hazánkban ez idő szerint aligha van. Hát még a sok tehén, meg a sok birka! Még a szegényes sátornak is volt egy-két tehene és