Budapesti Hírlap, 1901. június(21. évfolyam, 148-177. szám)

1901-06-10 / 157. szám

Budapest, 1901. Hétfő, június 10. XXI. évfolyam 157. sz. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 38 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 84—63, triadóh. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Tin. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Elfizetés- és hirdetés-fölvétel: Ugyant ház Jóssef-lörst 5. n. a. oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonparellto számítással, díjszabás szerint. Búr vendégeink. * Budapest, jun. 9. Szó sincs róla, merőben ideális hevülés az a lelkesültség, a melylyel a búr küldötteket: De Wett Jánost és Vallentin Vilmost fővárosunk fogadta és a melylyel őket ünnepli. A főváros alatt, hogy mindjárt kezdetben világo­san beszéljünk, ne tessék a hivatalos Budapestet, az ország első törvény­hatóságát érteni, az az ünnepségből kivonta magát, az nem mondott sem hivatalosan, sem magán-után a két búr követnek Isten hozottat. Egyebekben a búr vendéglátás be­csületére válik városunknak. A lelkese­dés spontán, őszinte és mértékletes volt, méltó az olyan nemzethez, a­mely szabadságát vérrel és politikus mérsék­lettel vívta ki. Szimpátiánk is őszinte és férfias. A búr küldöttek újabb sza­badságharcunk két legnagyobb alakját, Petőfit és Kossuthot ünnepelték; mi a búr szabadság éltető lelkét, az agg Krügert éltettük és őszintén kívántunk szerencsét a búr fegyvereknek. Az őszinte érzelmek ez őszinte kicserélésé­nél egyéb, kézzel megfoghatóbb, prak­tikusabb célja egyelőre nem is lehe­tett a búr követek látogatásának. Sem ölelkezésünk, sem a ma délután tartott népgyűlés, a­mely emelkedett érzések között, méltóságba formában folyt le, nem foly be döntően a búrok sor­sának alakulására. Anglia, a nagyhata­lom nem törődik azzal, hogy mi búr­barátok vagyunk-e; hogy mi a kalmár­­lélek telhetetlenségének tartjuk a dél­­afrikai hadivállalkozást. És mégis nem haszontalan dolog, ha a nemzetek a szabadságot s a szabadság zászlai alatt küzdő heroizmust ünneplik. A politika normális viszonyok között csak a po­zitív faktorokkal számol, csak a prak­tikus eredményeket mérlegeli. Mihelyt azonban a viszonyok nem normálisak, mihelyt a megoldandó kérdés jogasabb, semhogy a politika szokásos eszközei­vel megoldható volna : a hivatalos, a nagyképű, a máskor magát ridegnek, szenvtelennek fitogtató politika is a nemzetek érzelmeire, lelkesedésére ap­­pellál. Tehát az élet-halál harcot vívó búroknak, a­kik a XVII. század végén szakadtak Afrikába, a­kik vérrel és verejtékes munkával szereztek maguk­nak hazát, a­kik a kalmár kapzsiság­nak már egyszer odaadták azt a föl­det, a­melyet apáik vére szentelt meg, nem közömbös dolog, hogy elszánt erőmegfeszítésükben mellettük legyen a szabadság­szerető nemzetek szimpá­tiája. A búr küldöttek nem azért vet­ték nyakukba Európát, hogy soraik közé újoncokat verbuváljanak, hogy nemzetközi villongást támaszszanak Európa nemzetei között; tudják, hogy ezek lehetetlen vállalatok volnának. Ők a szabadságot maguknak akarják kö­szönni ; ők azt adják tudtul nekünk, hogy van! Most már kész lennék őt megölni, csak hozzá­férjek, s még a következményektől sem rettennék vissza . . . így ég el az óvatosság az ember harag­jának lángjánál. Tudtam, hol találom Kerteszt. Biztos, hű­ségesen őrködik úrnője szobájának ajtaja előtt. Mouraki ez ellen soha sem tett kifogást; ha ezt megtiltja, idő előtt dobta volna el álarcát; már pe­dig Mouraki semmit sem szokott elhamarkodva tenni. Ezenkívül a basa nem sokat tartott a neo­­paliai férfiakról és valószínűleg nem gondolta, hogy egyetlen szigetlakó ellent bírjon szegülni terveinek. A lépcső lábához mentem és halkan szólítot­tam hűséges párthivünket. Azonnal lejött hoz­zám s én tudakozódtam Erozóról. — Egyedül van szobájában, mylord, — fe­lelte. — A kormányzó elküldte nővéremet. — Elküldte? Hová?­­— A hegyen lévő villába. Kém tudom, miért; a kormányzó négyszemközt beszélt vele. — Én tudom, miért, — szóltam, s röviden elmondtam Kertesznek, a­mit a bűntettről tudtam. — Azt az embert már rég ki kellett volna végezni... — szólt Kortesz. — Percig sem ké­telkedem, azért hagyták megszökni, hogy önnek árthasson. " — Nos, eddig még nem sokat ártott. — Eddig nem. — mondta Kortesz ko­molyan. Kénytelen vagyok bevallani, Kortesz igen hűvösen vette Franceszka halálának hírét. Min­den jó tulajdonsága mellett, Kertesz tősgyökeres neopaliai volt; sok kellett ahhoz, hogy ő kijöjjön sodrából. Különben is egyedül Erozóra gondolt, és mindenki másnak a baját figyelmen kívül hazáj­uk szabadságáért és függetlenségéért készek elhullani az utolsó emberig. Ebben a nemes és halálos elhatározásban szük­ségük van a szabadságszerető, civilizált nemzetek rokonérzésére. És nincs semmi ok rá, hogy a rokonérzés meg­nyilatkozásában aggodalmasan cirkum­­spektáljunk. Angliának mi hálával va­gyunk adósai, hogy az ilamot nyitott menekültjeinknek, hogy — tétovázva ugyan, de mégis fölszólalt mellettünk, a­mikor fejünk fölött megkonditották a halálharangot. De van-e hála olyan, a­mely arra kötelezne, hogy igazság­nak hirdessük az igazságtalanságot, hogy az üldözők soraiba álljunk, a­mikor kézzelfoghatóan az üldözöttek­nek van igazuk ? Ezért örvendünk, hogy fővárosunk polgársága, első­sorban pedig néhány derék, lelkes professzor, nem törődik a­ hivatalos körök hidegségével, részvét­lenségével, sem a tévesen magyarázott hálaérzésekkel. Mi nem feledjük, hogy Anglia nekünk hasznos szolgálatot tett, a mikor alig volt barátunk; de nem hiszszük, hogy akkor volnánk iránta a leghálásabbak, ha helyeseljük azt a háborúját, a melyet önzés indított s a melyet a szabadságára büszke ország és nemzet a szabadság ellen visel. Ha a búrok földjén nincsenek aranybá­nyák és gyémántmezők, nincs ez az in­dító okaiban és lefolyásában egy­aránt szégyenletes háború. Hogy e szó nélkül kívánatos dolgokért Anglia hagyta. Ezt világosan bebizonyította akkor is, mi­kor véleményét kérdeztem, itt maradjunk-e és be­várjuk-e a történendőket, avagy megpróbáljunk menekülni az utón, melyet Mouraki gyanús ha­nyagságból nyitva felejtett számunkra. — Oh, mindenesetre a földalatti utat vá­­laszszuk, mylord! Önnek és nekem ugyan az na­gyon veszedelmes lehet, de nem veszedelmesebb, mint ha itt maradunk, és lady Frozénak az egyet­len eshetőség a szabadulásra. — És nekünk veszedelmesnek tartja? — Egyikünk valószínűleg keresztül jut rajta, — feleli. — És ha kiérünk a másik végére, mihez fogunk? — Esetleg van ott csónak. És ha nincs, lady Frozo megkísérelheti (s ha élünk, mi vele) körül­­lopózni a városba, hol elbújhat valamelyik házba, míg csónakot kap. — Mouraki átkutatná a szigetet... — Igen, de egy-két óra is elegendő, ha egy­szer csónakunk van. — A­mely után a basa hadigőzösét küldené! — Valószínű, mylord. De hát mondtam én, hogy a menekülés biztos? Csak lehetséges, és lehetséges, hogy a csónakot elkerülik az üldözők. Hagyrabecsültem Korteszt, de nem tartot­tam kellemes társnak kalandban. Hasonló, két­ségbeejtő körülmények közt, Denny derűs kedv­vel bíznék a sikerben és gúnyolódnék ellenfelün­kön. Sajnálkozva sóhajtottam utána és kissé inge­rülten feleltem Kortesznek: — Az ördögbe is, már egyszer kilakoltunk a bajból, miért ne sikerülne most... Kém volna jó, úrnőjét felkölteni? E beszélgetés alatt Kortesz a lépcső legalsó F­EOZO. — Regény két kötetben. — — ' ■ Irta: Hope A. ... 42 ------­V 5 v. FEJEZET. —■ .­­ Nehány percig a kétségbeeséstől kábultan ültem ott. Hisz oly váratlanul és hirtelen omlott össze légváram, őrültségem és vakságom leleplezése kegyetlen csapás volt. De ez a lelkiállapotom nem soká tartott. Ismét lázasan kezdtem gondolkozni. A tárgyat azonban hamar kimerítettem. Siralma­san egyszerű volt az! Mire a jakt visszaérkezik, Mouraki rég végzett velünk, ha valahogy meg nem akadályozom benne. Tehát egy perc elvesz­tegetni való időm sem maradt. A földalatti kijárat igaz, csapda lehet, de a ház meg börtön volt, mely­nek ajtaját nem bírtam kinyitni. Inkább szembe­szállók és küzdeni fogok sorsommal, semhogy itt összetett kézzel várjak. S nemcsak magamra gon­doltam; Erozo érdekei is a cselekvésre késztettek. Megbízhattam Mourakiban, hogy Erozo életét, mely neki épp oly drága volt­, mint nekem, kímélni fogja. Hoki a földalatti út nem jelentett hát vesze­delmet s némi reményt mégis nyújtott a menekü­lésre. Vájjon vállalkozik eljönni velem? Ha igen, lehet, hogy Kortesz és én, vagy pedig Kortesz vagy én, a sors kedvezésével kiszabadítjuk őt Mouraki keze közül. Visszafojtott, de heves harag dúlt bennem, mely arra ösztökélt, hogy a végle­tekig menjek, s egyre azt súgta fülembe, hogy semmi sem lehetetlen és Mouraki nem halhatat­­ las számunk 3 oldal.

Next