Budapesti Hírlap, 1901. december (21. évfolyam, 331-360. szám)
1901-12-01 / 331. szám
l kalma lesz foglalkozni. Tisztelt honatyáink bölcsen teszik, ha ennek a kérdésnek más államokban gazdagon kifejlett irodalmával s a mostani helyzettel foglalkozni fognak. Merjük állítani, hogy az egész magyar törvényhozásban nincsen tíz ember, aki csak a közös ármádia avatag és botrányos büntetőjogi és fegyelmi rendszerét alaposan ismerné. A másik meg ez: A véderőtörvény reformja magával a véderőnek reformjával együtt katonailag elkészült, sőt a pénzügyi elrendezés terve is megvan, csak a politikai elintézés van még hátra a papíron. A magyar országgyűlés munkaprogramjába, mihelyt csak lehet, azonnal beillesztik az ez iránt benyújtandó törvényjavaslatot. Az ügynek a katonaság részéről való anyagi előkészítése már régebben folyamatban van, úgy hogy a reformnak az életbe való bevezetése nagyobb zaj és rázkódás nélkül megtörténhetik, mihelyt a két törvényhozás határoz. Mese az a hír, mely szerint Fejérváry bárónak azért kellett Bécsben megjelenni, hogy Széll Kálmán kományelnök minapi felszólalásának azt a részét, amelyben a legutóbbi kormányválságról nyilatkozott, fedezze és magyarázza. Ez fölösleges volt, Széll Kálmán a maga dolgát a legjobban elintézte: a királyi jóváhagyás teljességével érkezik haza, s ha szükséges, erről alkalmasint hírt is adhat, talán a Házban, talán másként. Mi adhat erre alkalmat, azt mi ha sejthetjük is, de nem tudjuk. Bánffy Dezső báró főudvarmester úr, akinek neve és emléke a Rakovszky-Széll bajvívásába belekerült, munkatársunk előtt így nyilatkozott: — Mivel azt tartom, hogy a felség szobájában történteket a nyilvánosságra hozni nem helyes, nem érzem magamat sem jogosítottnak, sem indítottnak a kérdésről nyilatkozni. Az ügy tehát Bánffy báróval is el van intézve, s ha Rakovszky tudni óhajtaná, mennyire méltatlan volt az a vádja, mely szerint Széll a miniszterségre törekedett, úgy mi, akik rendelkezünk legújabb korunk történetének némely intimebb részeiről ismerettel, fölvilágosíthatjuk őt a következőkről: Széll Kálmánnak nem kellett betolakodnia a Deák Ferenc szárnyai alá. Vérrokona volt. Atyja Deáknak másodízben unokatestvére. A kormányelnök már kisdiák korában otthonos volt a kehidai nemesi kúrián és Deák gyakori vendége volt a Széll-családnak, sőt hosszasabban is tartózkodott Rátóton, így aztán könnyen elgondolható, mennyi furfangra, mennyi kapaszkodásra volt szüksége Széll Kálmánnak, hogy Deák Ferenc közelébe férkőzzék. Miniszteri jelöltségéről a hetvenes évek kezdetén meg egy egész sorozatot tudunk. Morvát Boldizsár visszalépése után még Andrássy Gyula miniszterelnök kínálta meg őt az igazságügyi tárcával, Lónyay miniszterelnök pedig egymásután a kereskedelmivel és a közlekedésivel, Szlávy a pénzügyivel, Bittó végre ismét a kereskedelmivel. Nem tudunk az országban ügyetlenebb tárcavadászt Széll Kálmánnál. Megtagadhatta-e magát akkor, amidőn Bánffy bukása után kormányelnöki jelöltségére került a sor ? Valami logika mégis van természetben, jó Horáció, amit mi a véges emberi elménkkel fölfogni nem tudunk. Körülbelül negyedszázaddal ezelőtt az európai sajtó elemezésének és csodálatának egy osztrák parlamenti beszéd volt hosszabb időn át tárgya. Osztrák politikus beszéde sem azelőtt, sem azután nem foglalkoztatta ennyit az európai közvéleményt. A lengyel klub egyik tagja, Hausner mondotta e beszédet. Mesterműve volt a parlamenti retorikának. Egy nemzet száz esztendőnél hosszabb ideig tartó szenvedése beszélt annak minden mondatából. A Szibéria hósivatagjain szenvedő lengyel száműzött panaszát, az ólombányában nyögő rab sóhajtását, az orosz erősségek sötét kazamatáiban senyvedő fogoly gyötrő szenvedését, s a vad kozákoktól agyonkorbácsolt nők és gyermekek halálhörgését véltük hallani e beszéd ritmikusan csengő frázisaiban. Olvasván e beszédet, lelkünk mélyében meg voltunk győződve, hogy az a nemzet, melynek fia e beszédet mondotta, velünk együtt ott lesz mindig abban a szövetségben, amely azért alakul, hogy gátat vessen ama hatalom világuralmi terjeszkedésének, amely Világosnál a mi szabadságunkat is letiporta. Hausner többet ily hatással nem beszélt. Lassankint elfeledtük őt is, beszédét is. Évek évek után teltek. Sok megváltozott azóta. Ki hitte volna, hogy a lengyelség szívében is megváltoztak azok az érzelmek, amelyek Hausnernek ezt az elemi erővel ható beszédét sugallták. Pedig megváltoztak, hiszen a Csősz, annak a lengyel klubnak hivatalos közlönye, amelyhez Hausner is tartozott, írta a napokban a következőket: „Hívek maradunk ahhoz az elvhez, hogy nem avatkozunk a más államok lengyeleinek politikai dolgaiba. De jogunk van hozzá, hogy itthon levonjuk a konzekvenciát abból, ami Poroszországban történik. Nekünk nem szabad oly irányban működnünk, hogy a németek állása Európában erősödjék, sőt megfordítva, arra kell törekednünk, hogy az gyöngüljön. Kötelesek vagyunk már csak nemzeti méltóságunk csorbíthatatlan fönntartása érdekében is oda hatnunk, hogy monarkiánk a Németországgal való szövetséggel fölhagyjon.“ Eddig csak az orosz-barát érzelmeikről ismeretes többi osztrák szláv volt ellensége az oroszellenes hármasszövetségnek, de ime, most a lengyelek is azzá váltak. A nyáron a porosz-lengyelországi felsőbb iskolák lengyel tanulóit a porosz államügyészi hivatal hazaárulásért perbe fogta. Összesküvéssel vádolta őket, holott csak önképzőkört alakítottak a lengyel nyelv és irodalom művelésére. Még folyt e pör, mikor az orosz cár Szkijernevicében az oroszországi lengyel nemességet fogadta. Francia nyelven köszönte meg a lengyelek hódolatát és biztosíta egy jobb jövő zálogául a lengyel népet változatlan szeretetéről. Kem az orosz állam hivatalos nyelvén, hanem franciául beszélt a maga lengyeleivel a cár, mintha azok egy önálló másik állam polgárai lettek volna. De a cár francia beszéde jóformán még el sem hangzott, mikor a tureseni per tárgyalásairól szóló jelentésekből megdöbbenéssel olvashatta minden lengyel, hogy a német tanítók mint vesszőzik félholtra a lengyel gyermeket azért, mert csak lengyelül akar imádkozni, s mint ítélik több évig tartó súlyos börtönre a porosz törvényszékek azt a lengyel szülőt, aki fölháborodva e brutalitáson, megkísérlette a megtorlást. Az a régi gyűlölet, melyet a lengyelség az orosz cári hatalom iránt érzett, most a németek ellen fordult a miatt az élethalálharc miatt, amelyet a terjeszkedő németség indított Pozenben a lengyelek ellen. A lengyel nemzet hosszas időn át a nemességben élt. A porosz politika e nemesség tönkretételét vette célba. De míg ezen fáradozott, addig egy erős lengyel értelmiségi és polgári osztály támadt. Ez vette át a meggyengült lengyel nemességtől a nemzeti védelmet. Százak helyett ezerek, sőt százezrek támadtak, kik nem a lengyel nemesség régi tradícióival védekeznek, hanem a németektől elsajátított kultúra fegyvereivel támadnak és haladnak előre. Ebben a harcban a poroszországi lengyelek nemcsak a galíciai lengyelekre számítanak, de az orosz lengyelekre, sőt az oroszokra is. Egynéhány helyi engedmény az orosz lengyeleket a cári érdekek hű támogatóivá fogja tenni. Azonkívül szükség esetén van az orosz politikának egy másik segédeszköze is, melylyel Ausztria népeit a maga pártjára vonhatja. Ha monarkiánk semleges marad egy német-francia-orosz háború esetén, jutalmul fogja kapni a porosz-lengyelséget. Lengyelország ez a része a magyar államhoz hasonló, lengyel királyságban, mint Habsburg-birtok, föl fog támadni újra. Ha az orosz politika a szlávok e régi tervét az őszinte kibékülés jeléül a magáévá teszi, kérdés, hogy még a magyar közvélemény is hive marad-e a hármas szövetségnek ? Így lesz tényező lassan kint a lengyel kérdés a németek brutalitása miatt a nemzetközi politikában s igy lehet megbuktatója a hármasszövetségnek. ’ BUDAPESTI HIRLAP. (331. sz.) 1901. december 1. A nagynémet agitáció. Budapest, nov. 30. Lapunkban ismertettük Hangay Oktáv kolozsvári professzor szenzációs könyvét a pángermán szövetségről és nagynémet agitációról. A mi közlésünk nyomán foglalkoztak a képviselőházban is többen a kérdéssel, aminek következménye volt az, hogy Korodi Lutz szász képviselő egy német újságban sietett cáfolni, illetve mosakodni. E cáfolatra vonatkozólag közöljük alább Vangay Oktáv tanár úr válaszát, amint következik: Itt fekszik asztalomon — írja Hangay — Ungarns Tausendjährung in deutschem Licht von Tr. Wastian, egy 200 oldalas könyv, mely hazánk ezredéves ünnepének meggyalázására íródott az Alldeutscher Verband védőszárnyai alatt. Ennek címtábláját tendenciózus embléma diszíti, egy magyar 63 zsidó karrikatúra, amint széttépik Ausztria címerét. Ismeri-e Korodi úr ezt a szennyes iratot ? Ismernie kell, mert hiszen bő idézetekben díszeleg a szász lapokból. Ez a könyv (melyhez az agitáló adatokat ugyebár nem a szász urak hordták?) hazánk ezeréves múltját sárba rántja, a 165-ik lapon nyíltan a Sachsenvolk (a szászok) föllázításával fenyeget, s végre a következő citátummal csattan: „Ébredj föl végre, német Miska, s mutasd meg a lajtántuli mongol csőcseléknek, hogy a germán erő, a mely titáni módra nő, még akkor is fönn lesz, amikor a lovagias magyar népnek már a sarkantyúja sem fog kilátszani abból a zsidó pocsolyából, a melybe mindjobban elmerül.“ — Erről semmit sem tud Korodi Lutz úr? A Gusztáv Adolf-egyesület jelenlegi célzatairól fönntartom minden adatomat s nézetemet az egyesület újabb pátigermán irányáról. Itt vagy Korodi Lutz úr szóbelileg szerzett adatai hiányosak és felületesek, vagy a hivatalos alldeutsch író, dr. Guntram Schultheiss közlései volnának valótlanok. Schultheiss tanár az összes hiteles adatait Oskar Zenker: Der Gustav Adolf-Verein in Haupt und Gliedern. 1882. Leipzig cimü munkából idézi s a ránk vonatkozó részt igy kiséri szóval: „"Erdély a nagyszebeni főegyesülettel 139 község részére 511.316 márkát (614.000 korona körül) kapott segítésül. A G. A.-egyesület adományai ott csaknem kizárólag a németség védelmére szolgálnak, mégis a viszonyokhoz mérve magyar kálvinista község — mint például a szászrégeni — se vonakodik a különben megvetett némettől támogatást elfogadni. A tulajdonképpeni Magyarország a G. A.-egyesülettől 372 község számára egészben 1.260.063 márka pénzsegélést kapott. A kálvinista egyház mindig tiszta magyarnak érezte magát s a G. A.-egyesülettel legföljebb diplomáciai összeköttetést folytatott; ennek , 1895-diki számadásában a tiszántúli kerületnek adott 28 márka segélés csak rossz viccnek látszik.“ Micsoda beszéd ez, ha a segélés csak őszinte egyházi célt Miért van tele ama könyv keserű panaszszal, hogy a magyarosodás némely egyházi hatóságnál oly nagymértékű, hogy az adakozás rendszerének sürgős megváltozása szükséges? Mi célja van azzal, hogy az ágostai hitvallást mint német vallást ellentétbe állítja a kálvinizmussal, melynek hívei hazánkban tiszta magyarok? Az erdélyi unitárius egyházat is segítik amerikai s angol hitsorsosok, de eszük ágában sincs ezt nemzeti föltételekhez kötni. Alt. Korodi Lutz úr az Alldeutscher Verband-ot úgy állítja az olvasó szeme elé, mintha valami Miklósnapi szilvaördög lenne, amivel a szegény magyar gyerekeket ijesztik. " Sok merészség kell ilyen kép festéséhez. Mert én és mások azt tapasztaltuk, hogy abban az egyesületben a leggyalázatosabb merényletet követik el, nem egyedül a gyűlöletes Magyarország ellen, hanem az egész osztrák-magyar monarkia ellen is. A hivatalosan kiadott alldeutsch művekből és lapokból ugyancsak kitetszik az egyesület ezerszálú pángermanizmusa. Az ilyen egyesületről, amelynek fővezérletét a legelőkelőbb porosz mágnások, országos képviselők, egyetemi és főiskolai tanárok végzik — nem lehet azt mondani, hogy az csak afféle sör házpolitikát űz, íme, micsoda jelszavak foglaltatnak a szövetség kiadásában. A Perthes-féle Alldeutsch-Atlas címtábláján ez olvasható: „A nagynémet szövetség még