Budapesti Hírlap, 1902. január (22. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

Budapesti Hírlap Budapest, 1902. XXII. évfolyam 1. sz. Szerda, január 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési évéit: Eccész évre 38 kor, félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 3 kor. 40 fik Egyes szám óra helyben 8 fik, vidéken 10 fik Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 65—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonon: Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Bükk Szilárd-utca 4. sz. Előfizetés- ét Hirdető-fölvítel: l'gjasi ház József-kurut S. n­­­iliklii. Rákosi Jenő: Apró hirdetések ára : Egy szó 4 iil., vastagabb betűvel S fl. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfize­tés megnyitása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, hogy a lap szétküldése fennakadást ne szenvedjen. Beköszöntő. Budapest, dec. 31. Isten hozott, uj hajnalnak sötétség­gel küzdő világossága, uj nap, mely ke­resztültörsz a ködökön, uj év, mely átha­tolsz a múlandóságon. Istennek hála, élünk, Istent kérve, dolgozni akarunk, Isten segítségével boldogulunk. A múlt idők tapasztalásán okulva, reméljünk jobb szerencsét. Jánusznak kettős képet faragtak a régiek, mert nem hagyja el az emlékezet az embert, ha új célok felé igyekszik. Mi magyarok se feledjük el múltunkat, sem a régi di­csőséget, sem a jelenkor fáradalmát, mert ez alapokon épül nemzeti jöven­dőnk. Népünk csak az imént határozott sorsáról, szabadon választván törvény­hozókat és tisztviselőket magamagának. Akaratának nyilvánulása a békés hala­dás mellett döntött, mert kockázatot kerülve, viszálytól óvakodva akarja há­zát, fölépíteni és berendezni. Szolid poli­tikai elhatározás nyilatkozott meg e vá­lasztásokon, melyekben forradalmi elv és indulat nem volt. Józan óvatossággal az államot megszilárdítani, az alkotmá­nyos intézményeket fejleszteni, a­ szabad­ság biztosítékait szaporítani, a társadal­mi bajokat orvosolni, az állam és a nép vagyoni gyarapodását eszközölni: ez nemzetünk elhatározása a választópolgá­rok akaratából. .Mert történtek hibák és vannak bajok, helyzetünk nehéz, erőnk csekély, a feladat sok, az idő rövid s a kötelesség súlyos, hogy megtartsuk álla­munkat s megszerezzük nemzeti létünk eszközeit. » A takarítás piszkos munkájától sem volt szabad visszariadnunk. És még min­dig tisztogatunk. Először a parlamentet, azután a közigazgatást kellett kisöpör­nünk s végül magát a társadalmat az erkölcsi epidémiáktól fertőtlenítenünk. Hosszú tespedés, pártos szenvedély, igazságtalan hatalmaskodás megrontot­ták közéletünket és behatoltak a ma­gánélet viszonyaiba. Az önzetlenség ki­pusztult s a cselvető önzés a hazafiság álarcában hivalkodott a fórumon. A poli­tikai mocsarakat kellett lecsapolni, ez volt a múlt esztendő főfeladata. Mig ez a munka befejezve nincs, nem lehet szántani s magot hinteni, hogy a vetésből aratás legyen. Várjon sikerült-e nemzetünket fér­fias önérzetre ébreszteni s a nagy mun­kára lelkesíteni, mely ez újévben rá vár? A nehéz föladatok kipróbálják ál­­lamférfiaink és politikusaink eszét, tudá­sát­, akaratát. Tudjuk a tennivalókat: megóvni aikota Shigrutiv inxegrrcasat, megszerezni anyagi felvirágzásunk föl­tételeit, megszervezni az államot, biz­tosítani a nemzeti egység harmóniáját, a hadsereget egybeforrasztani a magyar állammal, nemzettel és hazafisággal, gá­tat vetni a társadalmi züllésnek és vissza­édesgetni a népet, hogy honát el ne hagyja, hanem szeresse, boldogulva bol­dogítsa. Mindezeket a célokat a törvényho­zás és az állam kormánya vannak hi­vatva elintézni. Nem szóval, hanem tet­tel. Intézményes törvényekkel és gon­dos végrehajtásukkal. Nem egyedül, ha­nem a társadalom minden osztályának és testületének segítségével s a polgárok buzgó támogatásával.­­Az építőmester készíti a tervet, a kivitelt a mesterem­berek és napszámosok munkájával va­lósítja meg. Ha a nemzet passzív, ha nem mindenki követel részt magának a közélet föladataiból, ha csak az áldoz, a­kit megexekválnak s csak az cselekszik, a kit rákényszerítenek, úgy a királyi Ma­gyarország el nem éri a boldogságnak, hatalomnak és dicsőségnek azt a fokát, melyre múltjánál fogva hivatva, kényes helyzetében pedig kötelezve van. A magyar nemzet nagyságra képes. Testben ép, lélekben erős, szívben nemes.. De vezetésre szorul s ha nincsenek ve­zérei, tunya álmosság nyomja el. Má­tyás korát fölváltja Dobzse László, Kossuth és Deák alkotásait a meddő Tisza-rendszer. A tetőről lejutottunk fenékre. Most föl kell emelkednünk a völcrv mélyéből az oromi^ Válság fc-p*^t---------­■güTT" ftäTä^r­ität eltévesztjük. Eszmét a nemzetnek, mely lelke­sítse! Magából a népből merítsétek az eszmét. El kell találni, mi lakik a keb­lében, mi kelti életre, tettre? Megírta már Eötvös József, hogy minden nemzet­nek van eszménye, mely nagy dolgokra serkenti. ..Császárról szól a francia fiú- Az esztendő élete. Irta: Duna. Joonnianus pólyás baba. Szép feh­ér taka­róba van burkolva, zúzmara-csipkés hímzésűbe. Még nem tud mosolyogni, csak néha, mintha el­húzódna szájacskája, mikor megérzi a szeretet meleg napsugarát. Ha megharagszik, sír, sikolt, szórja a pelyheket haszni vánkosából, és akkor mindenki sietve, nesztelen, nem kopogó léptekkel jár, míg el nem csendesül. Álomban pihennek szivében még az édes érzések fakadó virágai, a szeretet édes napsugara. És mégis szeretjük, re­ményeink, örömeink teljesülését várjuk tőle. Februártól a baba, ha megindul. Öntudata ébredez, figyelme élénkül, szivében megfakadnak az első rügyek, mikből illatos ibolya lesz. Sir so­kat és néha kérlelhetetlenül zord, makacs, fogát csikorgatja. Összegyűri szép csipkés ruháját, nem oly fehér, nem oly rendes, nem oly tiszta, nem oly csendes, mint volt Januarius korában. Most is szeretjük nagyon, de nem remény­lünk, nem várunk már tőle annyi örömet, ámbár dalol, ugrál, táncol, de ha rossz, akkor tudatosan az, nem a pólyás baba édes tehetetlenségével. Márciusban már Szalad. Szíve szeretettel, keze virágokkal van tele. Néha fölpróbálja régi fehér pólyácskáját, de kacagva veti le ismét, könnyei hullanak a nagy nevetéstől. És mosolyog­nak, a­kik látják: ni, milyen szép a baba a már­ciusi hótól, mi nem töri le a virág szárát, csak beharmatozza. Sir néha, könnyei nagy csöppek­ben hullnak, de a napsugár csókja hamar fölszántja bánattól harmatos arcát. Még nedves az arcocskája, mikor kis karját szeretettel fonja a megszomorított földanya nyaka köré és szemébe­ kivillan a derült, édes tavaszi kedv. Április a gyermek serdülő korában. Kicsit szeszélyes, kicsit változó, kicsit szeles. Néha ko­moly akar lenni; neki már gondjai vannak; ta­nulására büszke, kedvesen ügyetlen, bájosan sze­les. Egy kicsiségért sírva fakad, szíve fáj, boldog­talansága mérhetetlen. De egyszerre csak le­vonja könnytől nedves szeméről kezét, arca felhői eltisztulnak, egyet mosolyog, da­lol, kacag, táncol. Gyermek megint, egé­szen gyermek, nem lehet vele komolyan be­szélni, mert letépett, száraz lombokból, papiros­­szeletkékből labdát készít magának s a komolyko­dót megdobálja. Május a bűbájos fakadó ifjúság. A termé­szetnek hajadonkora. Ezüst holdsugárból szőtt ■ menyasszonyi fátyola, sejtelmei, ábrándjai, alak­talan epedései, langyos, illatos lehelete kimond­hatatlanul édes. Fején illatos gyöngyvirág­­koszorú, piruló arcán a vadrózsa gyöngéd színe­zete, harmatos szemében a boldogság könnye. Van egy másik Május is. Arca felhős, szíve fagyos. Kegyetlen kézzel tépi a kis virágok re­ménykedő bimbóit. Csak néha m­osolyodik el, talán egy kis gyermek hangjára, — hogy annál mérgesebben nézzen utána, — ő is leány, csak­hogy megfagyott szivi­. Június a nyíló rózsa, a rózsák hónapja. Fiatal asszony boldog szerelmetlen, mézet iszik a rózsák kelyhéből. Mosolygása édesebb, tekintete forróbb, pillantása öntudatosabb, virága híme­­sebb. Simi ritkán sír, csak néha mint futó zápor omlik könnye, de megjelenik a gyöngéd férj: a nap. Szeretettel kérdi, simogató kezét arcán végig­­húzza és íme, a felhők eltisztultak, a harmattól vagy csóktól még pirosabbak és szerető égszemé­­vel vidáman néz szét. Van másforma Junius is. A boldogtalan asszony, Julius ifjú anya. Teljes pompájában, gyer­mekét kebléhez szorítva, szeretettel néz szét a vi­lágon. Szíve oly tele van szeretettel, hogy szívé­ből kicsordul. Mindenkire mosolyog, örömében, büszkeségében néha sírva fakad, de sietve letörli körmyeit és szétteríti arany kalászfürteit, búza­virággal ékesítve. Kissé bágyadt meg a forróság­tól, mozdulatlan, mint a levegő és szinte meg­­roskad a boldogságtól. Van másforma Julius is. Perzselő, forró, száraz, kietlen, vagy kétségbeesett, folyton zo­kogó, bánattól megtört, a nő, a­kinek gyermeke nincsen. , Augusztusban már nem bűvölő az asszony, hanem fenséges méltóságában és hozzásimuló, szederszemű, almaarcú, őszibarackbőrű gyermekei előtt. Már nem is óhajt kacérkodni, nem törődik vele, ha szépsége, virága elfonnyad, üdesége, lombja elsárgul, csak gyümölcse érjen. Gondos, szeretete forró, gyermekeit úgy magához szorítja, szinte fojtja csókjaival. Bünteti is néha éles sza­vával, haragos arcával, és ilyenkor férjem uram sietve fejébe nyomja felhő­süvegét és elsétál ha- M, K­R, KtgPQMT STATISZT’ Mai számunk 28 oldal.

Next