Budapesti Hírlap, 1902. január (22. évfolyam, 1-30. szám)
1902-01-15 / 14. szám
Budapest, 1902. XXII. évfolyam 14. sz. Szerda, január 15. Megjelenik mindennap, börton és ünnep alán való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fl. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fih Telefon: szerk. 64—63, kiadók: 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd-utca 4. S3. Elésetés- és hirdetés-feltétel: Ujjasé fiái József-körut 5. ss. s. oldalán. Apró hirdetések ára : Egy szó i ill., vastagabb betűvel S ill. Hirdetések nonparcise számítással, díjszabás szerint. Alldeutsch, Budapest, jan. 14. Mióta a németek egy része programjává tette a pángermanizmust, azóta természetesen meg is németesítette ezt a nemzetközi elnevezést és alldeutschnak mondja magát. Nem nagyon régen foglalkoztunk igen behatóan és elég terjedelmesen ez urak törekvéseivel, hírlapi hadjáratukkal, könyveikkel, mappáikkal és szónokaikkal.Elmondottuk, miképpen osztják föl Európát s Európában Magyarországot is, amelyből maradna egy kis magyar őrgrófság, a többit elnyelné az alldeutsch csoda. Cikkünk nagy föltűnést keltett országszerte és interpelláció tárgya is lett a képviselőházban, melyre Széll Kálmán feleletet is adott. Ez indította, mint a B. H. keddi számában egy berlini telegramunk jelentette, Slassze képviselő urat a német birodalmi gyűlés hétfői ülésén arra, hogy beszédében velünk foglalkozzék magyarokkal: Széll Kálmánnal, az alldeutschséggel, Vilmos császárnak állítólag Budapesten jártában tett nyilatkozataival, melyekről nem kevesebbet kivon Hassze alldeutsch úr, hogy a német kancellár cáfolja le. Azután pedig bírálgatta a magyarországi nemzetiségi viszonyokat. A német császár nyilatkozataiból az fáj ennek a tiszteletreméltó képviselő úrnak, mely szerint a magyarok tőle azt tehetik, ami nekik tetszik, s hogy ő a nagyszebeni németek kedvéért nem fog ez ellen semminő lépést se tenni. Bülow kancellár elég ildomosan hallgatott Slassze úr kérdéséről, ami már magában is igen tapintatos felelet erre az elég tapintatlan kíváncsiságra. Mi megadhatjuk rá bátran a feleletet. Ő felsége Vilmos császár ismételten talált alkalmat arra, hogy itt gondolatainak és érzelmeinek kifejezést adjon. Minden nyilatkozata kedves volt Magyarországnak. Egy, a hivatalos pohárköszöntője, melyet a királyi várban mondott, valósággal lázas lelkesedésbe hozta a nemzetet s ez a kis beszéd, klasszikus mintája egy világosan gondolkozó és nemesen érző fejedelmi személyiség megnyilatkozásának, aki vendégül van egy idegen nemzetnél és uralkodónál, ezer és ezer példányban sokszorosítva, rámába foglalva függ iskolák, társaskörök, hivatalos helyiségek és szerkesztőségek falán. Többi nyilatkozatai is, a melyeket közintézeteket látogatva itt-ott tett, ugyanő pohárköszöntő szellemében szólnak s mindnek a veleje az, hogy csak a nemzeti momentumok föltartása és ápolása teszi a nemzeteket nagygyá és méltányolva látta meg mindenütt a magyar nemzeti szellemet, a hol megmutatkozott. Mindenki, aki e szellemmel ellenkezésben van, magára nézve sújtó kritikának vehette a német császár szavait. Nagyszebenben is villámütést éreztek tőle, de császári méltóságán ejt csorbát az, aki olyan képtelenséget hoz róla forgalomba, mintha Pétert vagy Pált, vagy a nagyszebenieket fölemlegette volna a császár. Ellenben bizonyos, hogy a nagyszebeni tudósítók, akik a német lapokat látják el, igenis hiába vették Vilmos császár nevét, meggyanúsították józanságát, s ami hamis és hazug és túlzott volt a róla és nyilatkozatairól való híresztelésekben, az onnan, abból a nagyszebeni alldeutsch gyárból került ki, ahonnan Hassze úr és társai értesüléseiket szedik. Azt pedig hiába hirdeti Hassze úr, hogy az alldeutsch-egyesület ki nem terjesztette volna működését Magyarországra. Ez olyan áligazság lehet, hogy tán az egyesület nem határozta el jegyzőkönyv szerint az akciót Magyarországon, de az egyesület tagjai újságban, — még abban is, hogy itt Magyarországon fönntartanak alldeutsch német újságot, — könyvben, szónoklatban, írásban és képben folyton zaklatják és kikészíteni iparkodnak Magyarországot. Hiszen mi a Hassze úr föllépése is egyéb, mint ide lövöldözés dum-dumgolyóval? Mit fájnak neki a magyarországi nemzetiségi viszonyok, ha terveivel nem akar Magyarországon kereskedni ? És milyen tapintatosan választotta meg Hassze úr az időt arra, hogy a német birodalmi gyűlésen szószólója legyen a mi szegény, elnyomott nemzetiségeink - A mi kisasszonyunk. írta: Albisy Katalin. Tegyétek már be az ajtót, mert a köszvény már megint csiklandozni kezdi a lábamat. Te, Klári, tégy a tűzre, — te meg Pista csavard följebb a lámpát. Aztán hozzatok ide, elitem is egy szakajtót. Ita fáj is néha a hetvenesztendős öreg hátam, ha reszket is a kezem, egy hitvány kis száraz paszuly talán mégse fog ki rajtam. Üljetek karikába, mind a hányán vagytok. Csend legyen, hogy meg tudjam számlálni az óraketyegést. Ha így, míg künn özönvízként zuhog az őszi eső, benn kopog a tűz, leány, legény szép tisztességtudással végezi a dolgát, elmondom nektek a mi kisasszonyunk történetét. Hát az csak úgy volt. Olyan öreg volt az egész ház, mint a régi szuette hombár. Nagyapó nyáron is téli bundában, meleg sállal ült a napon, a nagy karosszékben, nagyanyó meg olyan meleg, puha kis szobában lakott, mintha teszem azt, egy kalickát selyemgyapjúval kibélelnétek. Öregek voltak a nagy, sötét csendes szobák is, sok-sok egymás mellett, öt-hat jutott belőle egy embernek. Régi, vén cselédek szótalanul jártak-keltek az udvaron. Meg a lovak, a tehenek, a juhok, a galambok is olyan csendesek, fáradtak voltak, mintha száz esztendősek lettek volna. Kert volt a ház körül. Sűrü lomba, sötét rengeteg. Aki beletévedt, úgy összezavarodott, mint az egér a tányérok közt. Ezek a fák már olyan öregek voltak, hogy meg se ismerték az alattuk felnövő unokákat. Büszkén, magasan, hallgatagon állottak, mintha nem is fák, hanem valami sötét szárnyú kísértetsereg volnának, akik mindent tudnak, mindent látnak, de semmiről se beszélnek, mert minden csak hiábavalóság. Magas kőkerítés határolta a kertet, mely alatt széles, csendes víz folydogált. Ezt a vizet egészen beárnyékolta a kertből kihajló fák sötét lombja, és nagylabodájú vízinövények ölelgették a kőkerítés tövét. A kerítés egyik párkányán nagy, mesebeli szörnyeteg álmodozott. Oroszlán volt a dereka, de asszony a feje, meg a két kökebele. A hasán feküdt. Két, vaskoskörmű első lábát a párkány elejébe vágta. Kökebelét kifeszítette, mint a vörösbegy, fejét fölemelte, és csak nézett-nézett mereven, szigorúan a nagy messzeségbe. Csak kékellő rónaság, füzes, ér, dimb-domb volt előtte, de napsugár annyi, hogy majd megvakult tőle az ember. Talán azt nézte. Talán azért, mert neki nem jutott belőle. Olyan árnyékban állott, hogy az örökös fázástól, meg a nedvességtől zöld moha nőtte be a vállát. A mi kisasszonyunk azt mondta róla: szfinksz. Kern furcsa ez ? Szfinksz. Ah, bizony! Még semmit sem mondtam nektek a mi kisasszonyunkról. Pedig csak ő volt fiatal az egész kastélyban. No, meg én. Ő volt a nagyapó unokája. Egy anya kebelén nőttünk föl, az én anyámén. Csakhogy érte fizettek, meg drága csipkében járatták. Az én ruhám kanavászból volt, de este, mikor az édesanyám a pompás szobákból kijöhetett, engemet is össze-vissza csókolt. Az én orcám piros volt, mint a rózsa. A mi kisasszonyunké fehér, mint a hó. Én reggeltől estig künn szaladgáltam a napfényen, ő bent ült a szép szobákban, a pápaszemes nevelőnővel, egy csomó könyv mellé bújva. Hiába hívtam. Nemi lehet még. Majd ha kienged a kisasszony, — mondta szomorúan. — A Kisasszony meg egyik könyvet a másik után forgatta előtte, azután zongorázni mentek, azután együtt sétálgattak, mire kijöhetett volna, vége volt a napnak. De ha kijöhetett, megfogtuk egymás kezét, aztán —el nagyapó meg a vén nevelőkisasszony elöl! Neki a lucernásnak, neki a nagy kertnek. Minden világot megszagoltunk, minden bokorban bujósdit játszottunk, addig futottunk, addig kacagtunk, hogy a nagy libegéstől halálra fáradva rogytunk valamelyik padra. Hát, hogy zúgtak, hogy búgtak fejünk fölött a vén budaiak. Reszketve bújtunk össze, s ha éppen nagyon bátrak voltunk, lassan, lábujjhegyen mentünk beljebb, beljebb, ahol már olyan sötét volt, hogy bizonyosan ott laktak az összes környékbeli boszorkányok. De itt volt a kis ajtó is, amelyen kívül juthattunk a kerítésen. S ha átmentünk a keskeny pallón és megfordultunk, ott volt, egyenesen velünk szemben, a szfinksz. Ránk se nézett. Két nagy kőszemével csak faltalálta a távoli napsugarat. A mi kisasszonyunk megharagudott rá, hogy ilyen büszke, és biztatott, hogy dobáljuk meg apró kavicsokkal. Kipp, kopp, hallatszott a kavicsok koppanása, de mi már akkor messze szaladtunk, mert félelmünkben azt hittük, leugrott a kőpárkányról, és két kőszemét ránk meresztve, rohan utánunk. A mi kisasszonyunk aztán nagy leány Mai számunk 18 oldal.