Budapesti Hírlap, 1902. március (22. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

Budapest, 1902 Szombat, március­­ XXII. évfolyam 59. sz. Budapesti Hírlap Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor. negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fi. Egyes szám ára helyben 8 HL, vidéken 10 fii. Telefon: szerk. 54—63, kiadók. 55—95, igazg. 65—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz. Előfi­­tes­­ti h­irdetés-föltétel: Dgjut bit Józsi körút 5. il­l. oldala. Apró­hirdetések ára : Egy szó 4 fil.­ vastagabb betűvel 8 fl. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. A trónörökös nevelése. ú­­ lapest, febr. 28. Parlamentünk, bármilyen kevéssé gazdag is legyen kapacitásokban, a­mi­dőn a különféle szakszerű kérdések el­bírálásáról van szó, nem egy ízben ki­mutatta, hogy az úgynevezett kényes ügyeket nemcsak őszinteséggel és férfias nyíltsággal, hanem e mellett nyugodt méltósággal és tapintattal tudja tár­gyalni. Erre a legutolsó példa volt a trónörökös házasságára vonatkozó tör­vény tárgyalása, a­melyről mindenki elismerte, hogy Európa bármely parla­mentjének díszére vált volna. Ez a kö­rülmény arr­a biztat, hogy éppen most, a­midőn a parlament a miniszterelnök­ség költségvetésével fog foglalkozni, hozzászóljunk egy fontos kérdéshez, a­melyre már a múlt évben, március 24- diki számunkban fölhívtuk az illetékes körök figyelmét. Már akkor mutattunk rá, hogy például az angol parlamentben már a tizenhetedik évszáz végén megvolt az az osztatlan meggyőződés, hogy a nemzet képviselete jogosult arra, hogy oly országos fontosságú ügyre, mint a­milyen a trónörökös nevelése, befolyást gyakorolhat. A modern parlamentek is maguknak vindikálják e jogot, így alig néhány hónapja, hogy a spanyol kor­mány a képviselői kamarában történt felszólalások következtében mással he­lyettesítette a fiatal király egyik okta­tóját. Az uralkodásra hivatott hercegek nevelését ősidőktől kezdve nemcsak fontos és kényes ügynek, hanem való­sággal állami feladatnak is tekintették, úgy hogy ezzel a teendővel a királyok kancellárjai és miniszterei foglalkoztak, így tudjuk, hogy például a fiatal XIV. Lajos nevelését édesanyja, osztrák Anna körülbelül csak nyolcadik életévéig intézte s ez időben Mazarin kardiná­lisra, miniszterére bízta a fiatal király nevelésére való felügyeletet, úgy hogy 1646. évi márciusban nemcsak a ki­rályné által kiszemelt kormányzó, Ville­­roy márki, hanem a miniszter maga is letette ez ügyben az esküt a királyné ke­zébe. Bizonyára lesznek, a­kik azt állítják, hogy a hercegek nevelése ma már veszí­tett fontosságából, mert csak alkotmá­nyosan, azaz felelős miniszterek köz­vetítésével kormányozhatnak, illetőleg uralkodhatnak. Ez bizonyos fokig igaz, különösen nemzetiségileg egységes, tel­jesen különálló országokban. De ezekre nézve is óriási túlzás volna azt állítani, hogy a fejedelem ifjúkori nevelésének iránya az ország szempontjából közöm­bös. A fejedelem alkotmányos kormány­zat mellett még a legdemokratikusabb alkotmánynyal bíró országokban is oly hatalommal rendelkezik, a­melyről alattvalóira nézve nagyon fontos, hogy azzal milyen irányban és mily szán­dékkal él. Hogy erre az irányra s ezekre a szándékokra az ifjúkori neve­lés mily befolyással bír, azt fölösleges hosszasan bizonyítgatni. Azt hiszszük tehát, hogy alig talál­kozhatunk ellenvetéssel, ha azt állít­juk, hogy minálunk a királyi hercegek, elsősorban a trón várományosának ne­velése sokszorta nagyobb fontossággal bír, mint bármely nyugati, alkotmányos államban. Dinasztiánk eredetére nézve idegen és tagjai közül alig akad egy­­kettőnél több, a­ki nyelvben, gondolko­dásban, ideális céljaiban és a gyakorlat mindennapi életében összeforrott volna nemzetünkkel. Hozzájárul ehhez, hogy a királyi hercegeket, különösen a trónörö­köst minálunk főleg katonai nevelésben részesítik. A hadsereg nyelve pedig ide­gen s a tisztikar szelleme, a legkedve­zőbb esetet is véve, velünk szemben leg­­fölebb semleges, de bizonyosan nem azonos a miénkkel. Ez annyit tesz, hogy a királyi hercegek nevelésére majdnem kivétel nélkül oly körülmények vannak befolyással, a­melyeket kedvezőtlenek­nek, sőt saját érdekeinkkel és fölfogá­sunkkal szembenállóknak kell tartanunk és tényleg kivétel nélkül tartunk. Ebből a helyzetből folyól­ag pedig a közélet em­bereire, elsősorban a kormányférfiakra elu­t­a­sí­thatatlan kötelességek hára­molnak. Balatoni rege. — Regényes színjáték 4 fölvonásban, irta Herczeg Ferenc. Zenéjét szerzette Kun László. Bemutató elő­adása a Vígszínházban febr. 28-án — Herczeg új darabja kedves költői játék, fantasztikus, bájos, néha különös, igen szelle­mes; kétségbe fogja ejteni azokat, kik a rendes drámai műfajok egyikébe akarják besorozni. Nem vígjáték, főleg nem mai stilu­, kissé hason­lít a Szent-Ivánéji álomhoz, de nem is tündér­­játék, ámbár balatoni tündérek szerepelnek benne és az egyik élénk részt vesz a cselek­vény ű­zésében-fűzésében. Ezek a tündérek nem hisz­nek magukban, nem veszik magukat komolyan; romantikájuk magamagát ironizálja, nem kese­rűen, nem érzelgősen, hanem mosolyogva, jó­kedvűen. Tündérségük álarc, melyet le-levet­­nek egy pillanatra, de ez a pillanat eleget mu­tatott. Mregpillantottuk a költő arcát, mely tré­fálkozva, de a fantázia játékában mégis gyö­nyörködve tekint ránk. Balatoni hangulat szeszélyes alakot öltve: ez Herczeg Ferenc „színjátéka". Tetszeni fog mindenkinek, ki ezt a hangulatot kiérzi, szereti és el tud merülni benne. Elképzelem magamnak, hogyan keletkezhetett. A költő ott ül a mi gyö­nyörű tavunk partján napnyugtakor, mikor a tó fölött a levegő megtelt párákkal és puhán öleli a távoli dombokat; minden oly határozatlanná vált, minden beleolvad a morajló víztömegbe, rej­telmes hangok kelnek a mély csöndben. És a költő fantáziája ezüstpikkelyes sellőket, borjúfejű szörnyetegeket, vizi manókat álmodik. Majd meg­változik a jelenet. A hold kél , mily gyönyörű a hold kelte a tavon, mily óriási a korongja, vö­rös fényű, az ember nem ismer rá. A sellők el­bújnak, de most a távoli dombon régi vár sötétlik. A fantázia a történet alakját eleveníti meg, itt járt valamikor Mátyás király, itt pihente ki nagy­ságát, itt játszotta a diákot, itt járta kalandjait. Most sötét felhők eltakarják a holdat, és a fan­tázia kettős játéka egymásba kezd fonódni. A Balaton regevilága keretté válik, mely körülöleli a történet regevilágát. Ez a Balatoni rege, tündér­világba foglalt regényes játék, igen könnyű, igen finom alkotás. Mihelyt vaskos kézzel fogjátok, széjjeltöritek. S ha fantáziátok nem szólal meg, akkor a darab sem szól hozzátok. Nagyon komo­lyan ne vegyétek, mert hiszen játék, kettős játék, színpadi játék és a költőnek a színpaddal, a té­májával, az alakjaival való játéka. Szokatlan, merész dolog, nem csodálnám, ha nem követitek mindjárt a költőt. Elbeszélni a darab tartalmát épp ezért nem könnyű­ dolog; a színeket, az illatot, az ér­zést nem lehet elbeszélni. A történeti rege ez: Mátyás király az udvar zajából kimenekült a Balaton partjához, ott sátrakat veretett és szürke diáköltönyben mulat csekély kíséretével. Oly jó itt megfeledkezni a világról és magáról! Kis ka­land is integet. Itt lakik Benigna, a szép és elmés özvegy, ki szóharcban is megállja a sarat és női becsületét is meg tudja védeni. A nagy király nem szenvedélyes vadász, de nem jó, ha a kívá­natos vad véletlenül akad útjába, sőt maga ke­resi föl. Benigna ezt tudhatná, de kénytelen a­­király elé járulni. El akarják venni tőle ősi várát és ő a királynál keresi a maga igazát. Bájos jelenet folyik le köztük, a király csak játszik a szép Benignával, nem erőszakoskodik, nem ak­názza ki helyzetét, már előbb, az özvegy tudta nélkül adott rendelést, hogy a várat ne bántsák,­­ de szerencsét próbál. Az özvegy is ját­szik a királyival­­ és a tűzzel, átadja neki a vár kis kapujának kulcsát, majd valamiképp segít magán, csak nem adhatja oda a várát, erényének várát pedig majd csak meg­védi. Valami távoli hajnalfénye a segítségnek már dereng az égen. A szép özvegy ott felejti a szemét a királynak egy hatalmas vitézén, a ki épp az imént érkezett, Kinizsi Pálon, kinek hősi tetteit a király is csak most tudta meg. A kedves képet kiegészíti a király bolondja, Pipacs, azután Stóziusz mester, ki mint tudákos és fur­fangos ember gorombáskodik a királylyal, hogy a nagy „igazságosnak“ így imponáljon. És ne fe­lejtsük el a keretet. A Balatonból kiszállt a kedves Sió, ki megunta a balatoni viziesőcseléket és az emberek közt akar élni. Valami köze is van az emberekhez, mintha az apja emberi lény lett volna, kinek révén balkéz-rokonságba ju­tott a szép Benignával. Sió rokona Pucknak, de csak rokona, kissé cáfolgatja is Puckot, csú­fol mindenkit, nagyon szabad szájú, kedvesen szemtelen, mindenki megszereti, a király, Be­nigna, az udvari bolond és a közönség. Idáig jutunk az első fölvonásban, mely bájos, költői, kedves, mulatságos, finom. Ez nagyon tetszett a közönségnek, utána zajosan hívták és tapsol­ták a szerzőt. A második fölvonásban a játék elevensége kissé csökken. Feladata előkészíteni a harmadi­kat, melyben a király majd megjelenik a várban. Itt a kis Sió veszi kis tündérkezébe az események intézését. Sió szereti Benignát, szereti Kinizsit és szereti a kettőnek ébredező szerelmét. Lelopja az alvó király uj­járól a hollós gyűrűt, és e varázs­­hatalmú gyűrűvel küldi Stóziuszt, hogy ren­delje azonnal a tihanyi papot Benigna várába, a­hol még az éjjel esketni fogja Benignát azzal a lo­vaggal, kit Benigna szobájában találnak. Ez a lovag­ pedig­­ Kinizsi lesz. Az aggódó Benigna, Mai számunk 22 oldal.

Next