Budapesti Hírlap, 1902. május (22. évfolyam, 119-147. szám)

1902-05-01 / 119. szám

Budapest 1902. XXII. évfolyam 119. sz. Csütörtök, május 1 Megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor, félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fii Egyes szám ára helyben 8 fil, vidéken 10 fii. Telefoni szerk. 54—63, feladók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd­ utca 1. sz. Elő­vietés- ti hirdetés-felvétel: Cgjau, ház­ifeus-ként ». il­l otdalán. Apró hirdetések ára : Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Az aradi román püspökválasztás. Budapest, ápr. 30. Az aradi görög keleti románság püspökválasztásra készülődik. E készü­lődés zajosság és szenvedélyesség tekin­tetében már is áthágta a komolyság ama határát, a­melyet egyházi jellegű ügyek­ben soha sem lenne szabad szem elől té­veszteni. A pártok egymás iránt való magatartása annyira élessé, sőt ellensé­gessé vált, a­mennyi Arad vidékén még a politikai választások idején is csak ki­vételes szokott lenni. A viszonyok is­merője előtt azonban nem titok, hogy e szenvedélyesség forrása nem annyira az egyház ügyei iránt való mély érdeklő­dés, mint inkább azok a titkos nemze­tiségi politikai vágyakozások, a­melye­ket a Viktória bank irodája és a Tri­­buna Poporului szerkesztősége körül cso­portosult párt igyekszik e tisztán egy­házi ügybe belecsempészni. Saguna halála óta a görög keleti román főpapok politikai szerepet nem játszottak. Éltek egyszerűen a vezeté­sükre bízott egyház vallásos és műve­lődési ügyeinek. A világi nemzetiségi politikusok ezt azzal magyarázták, hogy a román főpapok a kormány zsoldjába szegődtek. Román Mironra, Metianura és Goldisra a szidalmak és a vádaskodások egész özönét zúdították ezért. Most, hogy Goldis halálával meg­üresedett az aradi püspöki szék, egy­szerre az a jelszó, hogy olyan püspököt kell választani Goldis utódává,a­ki a ro­mán nép politikai vezetését is a kezébe veszi, még­pedig nem azért, hogy a ro­mán nemzetiségi törekvéseket leszerelje, hanem azért, hogy a viszonyokhoz al­­kalmazottabb formában aktívvá tegye. E politikai szerepre természetesen kit találhattak volna alkalmasabbat, mint a nagyváradi görög keleti román vikáriust, Mangra Vazult, a­ki mögött ha nem is szép, de legalább is hirhedt politikai múlt áll. Metianu püspök­ annak idején Mangrát politikai izgatásai miatt kény­telen volt szemináriumi tanári állásából elbocsátani. E szeminárium igazgatója Hamzsea Ágoston volt, kinek Mangra ellen, nem éppen egyházias magaviselete miatt, a politikát nem tekintve is na­gyon sok kifogása volt. Metianu érsekké való megválasztása után az üresedésbe jött aradi püspöki székre Hamzsea is pályázott. Mangra barátaival régi ellen­fele, Hamzsen ellen Goldis mellett fog­lalt állást s tényleg nem csekély része is volt abban, hogy Goldis püspökké lett. Miután Goldis végtelenül becsületes és hálás szívó ember volt, Mangra nem rosszul számított, m­ert Goldis őt a ka­pott támogatásért a nagyváradi viká­­riussággal jutalmazta. Nagyváradi viká­riussá lévén Mangra, előkészíteni igye­kezett a püspökséget is. A Tribuna Popo­­rului-ban a passzivitás ellen síkra szállott s hirdette az aktív politikát. Az aktív politikát kétféleképpen magyarázta. A magyarsággal szemben mint kibékítő akciót, a románokkal pedig mint gyü­mölcsözőbb és hathatósabb nemzeti­ségi politikát, úgy számítva, hogy a ro­mánok mint erős nemzetiségi politikust püspökké fogják választani, a magyar kormány pedig, mint a békeakció embe­rét, sietni fog őt a püspöki széken meg­­erősíttetni. A komolyabb elemek és azok, a­kik abban a meggyőződésben élnek, hogy püspöknek olyan ember kell, a­ki nem po­litikai szerepre áhítozik, hanem egész tevékenységét egyháza vallás-erkölcsi és művelődési ügyeinek fogja szentelni, a múltkori választáson kisebbségben maradt Hamzsen Ágoston mellé csopor­tosultak. Hamzsea és Mangra állanak tehát most szemközt egymással. Pártjuk számra nézve körülbelül egyforma erős, de nem a mozgékonyságot és a terrori­záló harcias kedvet tekintve. E két utób­biban Mangra tábora fölülmúlja Ham­­zseáét s nem lehetetlen, hogy a válasz­táson néhány szavazattal ő lesz a nyer­tes. Hogy Mangra nem való püspöknek, nem kell hírhedt politikai üzelmeire hivatkoznunk, hiszen ezek eléggé ismere­tesek s azokat semmiféle állítólagos Kag­nosszába való zarándokolással sem lehet a hazai közvélemény emlékezetéből ki­törölni. Ha nem volna egyéb vétke, mint ama nem éppen dicséretes szerepe, melyet Romániában a Ghennadie met­­ropolita ügyében játszott s a melyért a romániai közvélemény azzal jutalmazta, A gyilkos. Irta: Szőllősi Zsigmond. Szerdán este egyszerre megszólalt: Bene Gyula: — Tudjátok-e, hogy ma szabadul ki Bo­­bozy Pista! Lejárt a kilenc hónap. Ennek a kijelentésnek az volt a követke­zése, hogy tízkor már mindenki szedelközött és csütörtökön este az egész vacsorázó társaságból egyedül ültem az elárvult törzs­asztalnál. A cimborák nem óhajtották a viszontlátást­, pedig Bobozy István­­ az államfogházból jött, nem csirkét lopott, csak embert ölt, pisztolylyal, a lovagiasság szabályai szerint, becsületesen ki­mért tizenöt lépés távolságból, négy segéd és két orvos szeme láttára. Az ilyesmiért nem szokták kigolyózni az embert a társaságból, de ez az eset nem volt közönséges eset. Már az áldozata miatt sem, a ki maga volt a korrektség, a gavallérság, az érinthetetlenség. Az alkotó korrektség, a kinek a cselekedetei nyomán és ezek szerint fogalmazód­tak a kifogástalanság kódekszének paragrafusai. "Az ő korrektsége kellett hozzá, hogy az ellen­fele léha és brutális hepciáskodása az életétől megfoszthassa. Ez a nemes és tiszteletreméltó dzsentimen sűrűbben megtisztelte az asztalun­kat, a­melynél, ha ő megjelent, Isten tudja, miért, de egyszerre korrektebbekké lettünk va­lamennyien, mint a­milyennek máskor éreztük magunkat. Már ez olyan természetes kisugár­zása volt a Gál Gedeon egyéniségének. Még a múlt év tavaszán történt. Jól em­lékszem, Gál Gedeon éppen becsületbírósági tárgyalásról jött, a­hol mint tanú szerepelt. Mint döntő tanú, a­ki nélkül a tisztességes társa­dalom talán még m­a is kénytelen volna tűrni a kebelében egy embert, a­ki serdülő ifjú korában arra vetemedett, hogy­­ órát lo­pott, ő azonban szerencsésen kiirtotta ezt a gyo­mot. Ekkor történt ez a fölháborító eset. Alig foglalt helyet Gál Gedeon, Bobozy Pista, ki rendes tagja volt a társaságunknak, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: — Azt mondtad, kilencre itt leszel. Most kilenc már elmúlt tíz perccel. —­ Bocsánat, védekezett Gál, az én órámon pont kilenc volt, mikor az ajtón beléptem. Már pedig az én órám jól jár. — Hazudsz! A megdöbbenéstől némán, szinte kövéválva, mindnyájan Dobozyra néztünk, ez pedig vállat vont és kegyetlen nyugodtsággal folytatta: — Mit bámultok ? Azt mondtam, hogy ha­zudik, és hozzátehetem, hogy ez a legkisebb hitványság, a­mire képesnek tartom. A­kit ez a hallatlanul durva és szemérmet­lenül oktalan inzultus ért, halottsápadtan, de mozdulatlanul ült a helyén, csak a keze marko­­lászta görcsösen egy borosüveg nyakát, még akkor is, mikor a­ sértő, egy pillanatnyi várako­zás után, fölkelt az asztaltól, meghajtotta magát és távozott. De mikor végre valamelyikünknek kifért a torkán ez a néhány szó, hogy: Mi történt itt? Mi volt ez? Gál már nyugodt hangon szó­lalt meg: — A­mi történt, azt látták az urak és hallották. Csak az vigasztal, hogy ez az üveg itt, a­minek a nyakát fogom, az asztalon maradt. Egyébként pedig a dolog most már huszonnégy órára nem tartozik a nyilvánosság elé. A­mi aztán másnap délután megtörtént, a­­­hoz, ismétlem, szükség­ volt a Gál Gedeon nagy lovagiasságára. Lehetetlen volt lebeszélni róla, hogy kiálljon azzal az emberrel, a­kinek ehhez, az otromba hepciáskodás után, a­melylyel belekötött, ehhez a tisztességhez joga nem lehete­tett. A­mit különben az is bizonyított­, hogy Bobozy István alig tudott magának segédet fogni. A párbaj mégis megtörtént, Gál Gedeonnak ha­lántékába ment a golyó, az egész ország tüzelt a felháborodástól és bizony azt a kilenc hónapot, a­mire Bobozy Istvánt ítélték, kevésnek tartotta mindenki. Más gyilkost akasztófára visznek ilyen bűnért. Az pedig legalább is érthető, hogy az egy­kori pajtások lemondtak még a megszokott asz­tal vidám otthonosságáról is, hogy ne kelljen kezet fogniok vele. Hogy nem követtem a példájukat, abban volt része — a kíváncsiságnak is. de egyébnek is. Talán valamennyiünk között legközelebb álltam a „gyilkoshoz“. Régi és a cimboraság­­nál nagyobb barátság kötött ehhez az emberhez, a­kinek olyan szeme volt, mint egy everek­­nek, naiv és okos, tiszta tekintetű, a ki fiská­lis létére sírni tudott egy versen és a ki kitűnő irodája háromnegyedrész jövedelmét arra köl­tötte, hogy ínséges és­­ könnyelmű adósok bútorát, párnáját megmentse attól, hogy n­e eldoboltassa őket. Ez az ember nem élhetett nagy ok nélkül. Mai számunk 28 oldal.

Next