Budapesti Hírlap, 1902. május (22. évfolyam, 119-147. szám)
1902-05-01 / 119. szám
Budapest 1902. XXII. évfolyam 119. sz. Csütörtök, május 1 Megjelenik mindennap, házfon és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor, félévre 14 kor, negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 fii Egyes szám ára helyben 8 fil, vidéken 10 fii. Telefoni szerk. 54—63, feladók. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 1. sz. Elővietés- ti hirdetés-felvétel: Cgjau, házifeus-ként ». ill otdalán. Apró hirdetések ára : Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Az aradi román püspökválasztás. Budapest, ápr. 30. Az aradi görög keleti románság püspökválasztásra készülődik. E készülődés zajosság és szenvedélyesség tekintetében már is áthágta a komolyság ama határát, amelyet egyházi jellegű ügyekben soha sem lenne szabad szem elől téveszteni. A pártok egymás iránt való magatartása annyira élessé, sőt ellenségessé vált, amennyi Arad vidékén még a politikai választások idején is csak kivételes szokott lenni. A viszonyok ismerője előtt azonban nem titok, hogy e szenvedélyesség forrása nem annyira az egyház ügyei iránt való mély érdeklődés, mint inkább azok a titkos nemzetiségi politikai vágyakozások, amelyeket a Viktória bank irodája és a Tribuna Poporului szerkesztősége körül csoportosult párt igyekszik e tisztán egyházi ügybe belecsempészni. Saguna halála óta a görög keleti román főpapok politikai szerepet nem játszottak. Éltek egyszerűen a vezetésükre bízott egyház vallásos és művelődési ügyeinek. A világi nemzetiségi politikusok ezt azzal magyarázták, hogy a román főpapok a kormány zsoldjába szegődtek. Román Mironra, Metianura és Goldisra a szidalmak és a vádaskodások egész özönét zúdították ezért. Most, hogy Goldis halálával megüresedett az aradi püspöki szék, egyszerre az a jelszó, hogy olyan püspököt kell választani Goldis utódává,aki a román nép politikai vezetését is a kezébe veszi, mégpedig nem azért, hogy a román nemzetiségi törekvéseket leszerelje, hanem azért, hogy a viszonyokhoz alkalmazottabb formában aktívvá tegye. E politikai szerepre természetesen kit találhattak volna alkalmasabbat, mint a nagyváradi görög keleti román vikáriust, Mangra Vazult, aki mögött ha nem is szép, de legalább is hirhedt politikai múlt áll. Metianu püspök annak idején Mangrát politikai izgatásai miatt kénytelen volt szemináriumi tanári állásából elbocsátani. E szeminárium igazgatója Hamzsea Ágoston volt, kinek Mangra ellen, nem éppen egyházias magaviselete miatt, a politikát nem tekintve is nagyon sok kifogása volt. Metianu érsekké való megválasztása után az üresedésbe jött aradi püspöki székre Hamzsea is pályázott. Mangra barátaival régi ellenfele, Hamzsen ellen Goldis mellett foglalt állást s tényleg nem csekély része is volt abban, hogy Goldis püspökké lett. Miután Goldis végtelenül becsületes és hálás szívó ember volt, Mangra nem rosszul számított, mert Goldis őt a kapott támogatásért a nagyváradi vikáriussággal jutalmazta. Nagyváradi vikáriussá lévén Mangra, előkészíteni igyekezett a püspökséget is. A Tribuna Poporului-ban a passzivitás ellen síkra szállott s hirdette az aktív politikát. Az aktív politikát kétféleképpen magyarázta. A magyarsággal szemben mint kibékítő akciót, a románokkal pedig mint gyümölcsözőbb és hathatósabb nemzetiségi politikát, úgy számítva, hogy a románok mint erős nemzetiségi politikust püspökké fogják választani, a magyar kormány pedig, mint a békeakció emberét, sietni fog őt a püspöki széken megerősíttetni. A komolyabb elemek és azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy püspöknek olyan ember kell, aki nem politikai szerepre áhítozik, hanem egész tevékenységét egyháza vallás-erkölcsi és művelődési ügyeinek fogja szentelni, a múltkori választáson kisebbségben maradt Hamzsen Ágoston mellé csoportosultak. Hamzsea és Mangra állanak tehát most szemközt egymással. Pártjuk számra nézve körülbelül egyforma erős, de nem a mozgékonyságot és a terrorizáló harcias kedvet tekintve. E két utóbbiban Mangra tábora fölülmúlja Hamzseáét s nem lehetetlen, hogy a választáson néhány szavazattal ő lesz a nyertes. Hogy Mangra nem való püspöknek, nem kell hírhedt politikai üzelmeire hivatkoznunk, hiszen ezek eléggé ismeretesek s azokat semmiféle állítólagos Kagnosszába való zarándokolással sem lehet a hazai közvélemény emlékezetéből kitörölni. Ha nem volna egyéb vétke, mint ama nem éppen dicséretes szerepe, melyet Romániában a Ghennadie metropolita ügyében játszott s a melyért a romániai közvélemény azzal jutalmazta, A gyilkos. Irta: Szőllősi Zsigmond. Szerdán este egyszerre megszólalt: Bene Gyula: — Tudjátok-e, hogy ma szabadul ki Bobozy Pista! Lejárt a kilenc hónap. Ennek a kijelentésnek az volt a következése, hogy tízkor már mindenki szedelközött és csütörtökön este az egész vacsorázó társaságból egyedül ültem az elárvult törzsasztalnál. A cimborák nem óhajtották a viszontlátást, pedig Bobozy István az államfogházból jött, nem csirkét lopott, csak embert ölt, pisztolylyal, a lovagiasság szabályai szerint, becsületesen kimért tizenöt lépés távolságból, négy segéd és két orvos szeme láttára. Az ilyesmiért nem szokták kigolyózni az embert a társaságból, de ez az eset nem volt közönséges eset. Már az áldozata miatt sem, a ki maga volt a korrektség, a gavallérság, az érinthetetlenség. Az alkotó korrektség, a kinek a cselekedetei nyomán és ezek szerint fogalmazódtak a kifogástalanság kódekszének paragrafusai. "Az ő korrektsége kellett hozzá, hogy az ellenfele léha és brutális hepciáskodása az életétől megfoszthassa. Ez a nemes és tiszteletreméltó dzsentimen sűrűbben megtisztelte az asztalunkat, amelynél, ha ő megjelent, Isten tudja, miért, de egyszerre korrektebbekké lettünk valamennyien, mint amilyennek máskor éreztük magunkat. Már ez olyan természetes kisugárzása volt a Gál Gedeon egyéniségének. Még a múlt év tavaszán történt. Jól emlékszem, Gál Gedeon éppen becsületbírósági tárgyalásról jött, ahol mint tanú szerepelt. Mint döntő tanú, aki nélkül a tisztességes társadalom talán még ma is kénytelen volna tűrni a kebelében egy embert, aki serdülő ifjú korában arra vetemedett, hogy órát lopott, ő azonban szerencsésen kiirtotta ezt a gyomot. Ekkor történt ez a fölháborító eset. Alig foglalt helyet Gál Gedeon, Bobozy Pista, ki rendes tagja volt a társaságunknak, ezekkel a szavakkal fordult hozzá: — Azt mondtad, kilencre itt leszel. Most kilenc már elmúlt tíz perccel. — Bocsánat, védekezett Gál, az én órámon pont kilenc volt, mikor az ajtón beléptem. Már pedig az én órám jól jár. — Hazudsz! A megdöbbenéstől némán, szinte kövéválva, mindnyájan Dobozyra néztünk, ez pedig vállat vont és kegyetlen nyugodtsággal folytatta: — Mit bámultok ? Azt mondtam, hogy hazudik, és hozzátehetem, hogy ez a legkisebb hitványság, amire képesnek tartom. Akit ez a hallatlanul durva és szemérmetlenül oktalan inzultus ért, halottsápadtan, de mozdulatlanul ült a helyén, csak a keze markolászta görcsösen egy borosüveg nyakát, még akkor is, mikor a sértő, egy pillanatnyi várakozás után, fölkelt az asztaltól, meghajtotta magát és távozott. De mikor végre valamelyikünknek kifért a torkán ez a néhány szó, hogy: Mi történt itt? Mi volt ez? Gál már nyugodt hangon szólalt meg: — Ami történt, azt látták az urak és hallották. Csak az vigasztal, hogy ez az üveg itt, aminek a nyakát fogom, az asztalon maradt. Egyébként pedig a dolog most már huszonnégy órára nem tartozik a nyilvánosság elé. Ami aztán másnap délután megtörtént, ahoz, ismétlem, szükség volt a Gál Gedeon nagy lovagiasságára. Lehetetlen volt lebeszélni róla, hogy kiálljon azzal az emberrel, akinek ehhez, az otromba hepciáskodás után, amelylyel belekötött, ehhez a tisztességhez joga nem lehetetett. Amit különben az is bizonyított, hogy Bobozy István alig tudott magának segédet fogni. A párbaj mégis megtörtént, Gál Gedeonnak halántékába ment a golyó, az egész ország tüzelt a felháborodástól és bizony azt a kilenc hónapot, amire Bobozy Istvánt ítélték, kevésnek tartotta mindenki. Más gyilkost akasztófára visznek ilyen bűnért. Az pedig legalább is érthető, hogy az egykori pajtások lemondtak még a megszokott asztal vidám otthonosságáról is, hogy ne kelljen kezet fogniok vele. Hogy nem követtem a példájukat, abban volt része — a kíváncsiságnak is. de egyébnek is. Talán valamennyiünk között legközelebb álltam a „gyilkoshoz“. Régi és a cimboraságnál nagyobb barátság kötött ehhez az emberhez, akinek olyan szeme volt, mint egy evereknek, naiv és okos, tiszta tekintetű, a ki fiskális létére sírni tudott egy versen és a ki kitűnő irodája háromnegyedrész jövedelmét arra költötte, hogy ínséges és könnyelmű adósok bútorát, párnáját megmentse attól, hogy ne eldoboltassa őket. Ez az ember nem élhetett nagy ok nélkül. Mai számunk 28 oldal.