Budapesti Hírlap, 1902. augusztus (22. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-01 / 209. szám

román királyság, a­mely akkor még csak fejedelemség volt, de már porosz sze­­kundo-genitúra alatt, alkalmatosnak látta az időt, hogy szuverén, állammá legyen, s hogy fejedelmét királylyá ko­ronázza. A bolgárok is mozgolódtak, ábrándoztak a középkori nagy bolgár császárság visszaállításáról, vérmes áb­rándjuk azonban a háború lezajlása után egy kis, hűbéres fejedelemségre zsugo­rodott. Hogy az események alakulásá­ban nagy része volt annak a toronymagas barátság­nak, a­melyet Bismarck péter­­vári nagykövet korában Oroszországgal, még inkább Gorcsakov külügyminisz­terrel kötött, mondanunk sem kell. Oroszország tehát a krími hadjárat le­zajlása óta szakadatlanul készült a török háborúra, de a­mikor a türelem és a béke­szeretet fonala elszakadt, a cselekvés rég­várt, szándékosan fölidézett órája ütött, még­sem volt rá készen. Az orosz vezérkar azzal ünnepli az 1877—78. évi orosz-török hadjárat hu­szonöt esztendős jubileumát, hogy meg­­iratta a hadjárat történetét, a­melyből az első kötet már németül is megjelent Bécsben, az osztrák vezérkar hivatalos fordításában. A háború megnyitóját, a hadsereg fölvonulását, a mozgósítást, a haditervet, az élelmezést, az egészség­­ügyi szolgálat berendezését beszéli el ez a kötet, igen objektív módon a há­ború megszenéséig, a midőn II. Sán­dor „Isten áldását kérvén ragyogó hadseregére, Törökország megrohaná­­sára kiadta a parancsot.“ Az orosz hadsereg két oldalról támadott. Az európai oldalon Románián át Miklós nagyherceg, az ázsiai oldalon az örmény föld felől Lorisz­ Melikov fővezérsége alatt. Ma — post festa — készségesen hirdeti az orosz katona­történet, hogy a háborúra nem volt kész, hogy a háború diadalában nagyobb része van a szeren­csés véletlennek, mint a tudománynak és a számításnak. A krími hadjárat se­beit az 1877—78. évi orosz-török háború munkábta, félreeső rámanyit­ásokban egyedül dolgozott, és soha, soha sem imádkozott munkába­­állás előtt a Szűz Anya szobrának talapzatán. Most is, hogy már a hegyoldal másik ol­dalába, bükkös alján álló, útmenti feszülethez ért, melynek örökké égő mécséhez oly buzgón za­rándokolnak a nagy halálfejes lepkék, nagyokat koppanva vastag testükkel a mécset védő üvegen, valami szitokszó féle lebben el a Györgye sápadt njakáról. Hamarosan félrekapja fejét s az uhu­madár után néz, mely az imént suhogtatta meg fölötte alig hallhatóan a finom szárnyait. Kern látja már. A dűlőben valami korhadt bükkfa törzse fehérült; a puhává rohadt szilánkok fö­lött kékes láng libeg. Györgye morogna még valamit a szakállába, de hirtelen torkán akad a hang. Rossz álma volt az éjjel. Most is oly rossz a kedve, úgy érzi, mintha valami láthatatlan kéz kulcsolódnék a nya­kára s húzná vissza-vissza!... Hátrapillant lopva.... Csak az árnyéka követi a sápadt hold­fényben a kavicsos gyalogúton. Valami azt súgja neki, hogy legjobb lenne ma elmaradni a munkából, de már ott áll a tárna szája előtt, oldalt a társai ott térdelnek a Má­­ria-szobor előtt, megpillantják és keresztet vetnek. Györgye elfordítja arcát és megy-megy előre a bányába, a facölöpökkel kipécézett, bükk­fabordákkal kibélelt tárnába, a maga munka­helye felé. Már elért a nagy sziklaüregbe, mely akkora, hogy a bányászok, ha fölmásznak benne a gerendázaton a boltozatig, s ott dolgoznak az övükbe függesztett mécsek világánál, oly kicsi­nyeknek látszanak alantról, mintha csak Szent János bogarak villognának ide-oda valami lugas tetőzete alatt. A bányászok hiedelme szerint­­ itt szokott mutatkozni minden szerencsétlenség előtt a bánya­kitörésekor Oroszország még nem he­verte ki; katonasága a régi, elhasznált, célszerűtlen fegyvert viselte; az álta­lános katonakötelezettség életbelépteté­sét még nem vitték keresztül; nem volt sem pénze, sem hitele. Istenkísér­­tés ilyenkor háborút indítani olyan el­lenség ellen, a­kinek földjét nem ismer­jük, a­kinek erejével nem vagyunk tisz­tában. Az orosz-török háború elsősor­ban azt revelálta, hogy Törökország beteg ember ugyan, erejét sok minden megtámadta, egészségét aláásta, de még mindig nem olyan gyönge, hogy demonstrációnak, pompaháborúnak meg­hódoljon. Számban nagyobb volt az orosz erő, szerencséje is nagyobb volt az orosz fegyvernek s ez segítette a Szan-Sztefanóban kötött békéhez, a me­lyet a nagyhatalmak előbb megnyirbál­tak s csak aztán ratifikáltak Berlinben. Ma ismét forrong a Balkán. Oroszország 1878 óta hadseregét egészen regene­rálta, van szövetsége is, a francia resz­­publika, a melynek támogatására min­den körülmények között bizton számít­­hat. Hogy a törökből a katona­virtus még nem veszett ki, azt megmutatta a görög háborúban. Politikusai azonban riadósak, tavaly megadták magukat a francia flotta-demonstráció puszta hí­rére. Várjon a hivatalos Oroszország csak­ hadtörténeti munkával ünnepli az utolsó orosz-török háború huszonötödik évfordulóját, vagy másként is? Egyelőre csak annyit tudunk,hogy az 1877—78. évi háború történetéből megjelent az első kötet s hogy a Balkánban fészkelődnek. A miniszterelnök Budapesten, "Széll Kálmán miniszterelnök holnap reggel Rátótról Budapestre érkezik. Apponyi Albert gróf Budapesten. Apponyi Albert gróf a jövő hónap első napjainak egyikén Budapestre jön. Valószínűleg csak egy napot fog Budapesten tölteni. Az olasz király Berlinben, Berrioból táviratozzák, hogy az olasz király végleges meg­állapodás szerint augusztus 24-én utazik el Ber­linbe, a­hová 26-án délután érkezik.­­ Lanza gróf berlini olasz nagykövet ma Rómába érke­zett, hogy Prnnetti külügyminiszterrel értekezzék Viktor Emánuel berlini utazásáról. A katolikus autonómia. A félhivatalos M. Nemzet írja: A M.­­A. azt írta, hogy a magyar kor­mány a katolikus autonómiai kongresszus által ki­dolgozott szervezeti szabályzatot nem fogja ajánlani ő felségének megerősítés végett. Mint illetékes oldalb­ról értesülünk, ez a híresztelés minden alapot nél­külöz, mert az autonómiai kongresszus által kidol­gozott elaborátum sorsára nézve még eddig semmiféle döntés nem­ történt. A vallás- és közoktatásügyi mi­niszter az elaborátumot annak idején kiadta a többi érdekelt minisztériumnak tanulmányozás és véle­ményezés végett. A nyári szünetidő lejárta előtt és ily rövid idő alatt pedig lehetetlen volt ezt a sokféle ágazati dolgot elintézni. Most különben úgy a val­lás- és közoktatásügyi miniszter, mint a miniszté­riumban a katolikus ügyek előadója szabadságon van és így a katolikus autonómia kérdéseivel jelenleg már ezért sem foglalkozhatnak. Bizalmi szavazat Szentiványi Árpádnak, Szentiványi Árpádnak, a tiszai ágostai hitval­lású evangélikus egyházkerület felügyelőjének az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtása ellen a képviselőházban tett fölszólalása an­nak idején tudvalevőleg megütközést keltett az ágostai evangélikus egyház körében és e miatt sok bizalmatlansági nyilatkozatot kapott. Most bizalmi nyilatkozatot is kapott a kishonti evangélikus esperességtől, mely Rimaszombatban július 28-án tartotta közgyűlését. Glauf Pál főesperes tette a bi­zalmi indítványt, a­melyet hosszabb beszéddel olkolt meg. Hivatkozott az egyházkerület által 1895-ben tett s 1899-ben megújított határozati ja­vaslatra, melyet az egyházegyetemhez inté­zett oly kérelemmel, hogy az egyház „az 1848. évi XX. törvénycikk szellemében tör­ténő állami dotációban részeltetése s addig is 107.025 forintnak, mint évi több segítségnek megszavazása tárgyában küldjön az államkormányhoz s együtt a magyar törvényhozáshoz megokolt föliratot.“ Idézte azután Glauf főesperes Szentiványinak az ország­gyűlésen mondott beszédéből a következő részt: „Én tehát arra kérem a tisztelt kormányt, vagy egyszer­­s mindenkorra adjon egy olyan összeget, a­mely ál­tal a protestáns egyházak magukat fönntarthatják... vagy ha a jelen viszonyok közt ez nem volna lehet­séges, adjon törvény által biztosított nagyobb évi do­tációt.“ E nyilatkozatnak az egyházkerület föntebb idézett határozati javaslatával való egybevetéséből, úgymond aztán a főesperes, világos lesz, hogy Szenti­­ványi Árpád egyházkerületi felügyelőnek az 1848. mellét, felül, feláll s úgy veszi észre, hogy semmit baja. Tapogatózni kezd, de köröskörül csak sáros kőzetet ér a keze és falat. Most azonban mintha megfájdulna a feje, valami nedvességet is érez halántékán, újból tapogatózik, s azt hiszi, hogy nem víz, hanem vér folyik végig arcán. Újból végigkotorászsza zsebeit, hátha mégis talál egy szál gyújtót. És talál­­ egyetlen egyet. Óvato­san meggyújtja, körülnéz, a keze, ruhája csak­ugyan véres, a gyújtó elalszik és Györgye tudja már, hogy el van ide temetve, hogy ez a kis ká­polna az ő koporsója . . . Első gondolata az, hogy meg kell halnia. De hirtelen, mintha épp most, nem érezne már semmi keserűséget. Halott feleségére gondol. Viszontlátják majd egymást nemsokára, megint lesz valakije, a­ki szereti őt, a­ki soha meg nem bántotta és a­kit ő is szeret. Kibékül múltjával, jelenével, lassan letérdel, oly fáradtnak érzi ma­gát, homlokát lehajtja az érdes oltárkőhöz és csöndesen imádkozni kezd. Hangosan, buzgón, sorra mondja mindazo­kat az imákat, melyekről már azt hitte, kivesztek­ emlékezetéből és a­mint ezeket sorra elrebegné, el-elcsuklik hangja, úgy szeretne simni, de már nem bir, egyszer-kétszer még suttog valamit: — Istenem, Istenem . . . Bocsáss meg... És összekulcsolt kezére előrehanyatlik, s úgy marad ott az oltár lépcsőjén. Mire a bányászok hozzáfértek a kis kápol­nához, ámulva kiáltottak föl: — Ki, ni . . . Györgye ... Itt halt meg az istentelen! S a­mint közelebbről megnézték, így kiál­tott föl az egyik még csodálkozóbban: —­ Hini . . . Hiszen imádkozott a rém, a zöldsapkás, fehérmandlis, piros nadrá­­gos nagyszakállú törpe, a­ki olyankor a puszta levegőben suhanva tolja pókhálósineken véres aranynyal teli csib­é­jét. . . Innen, ebből a szikla­teremből nyílik az a szűk, vizcseppek hullásának hangjától zajos, folyosó is, a melynek végében Györgye dolgozik... Kis kápolna állt ott épp a folyosó bejáratánál... És ime -— épp most huny ki oltárán az örök láng, valami légvonat hűvösen rohant végig a sziklatermen­ Már-már befordulna Györgye a sötét sikátorba, a mikor , a mécse, — hogy ? hogy nem ? — kiesik a kezéből s ő teljes sötétségben áll ott a sziklateremben. Káromkod­nék egyet, de torkán akad a szitok, hirtelen iszonyú remegés fogta el, mert abban a pillanat­ban, mikor a mecset elejtette s az utolsót lobo­gott, úgy rémlett neki, mintha a puszta levegő­ben valami zöldsapkás, fehérmandlis, vörösnad­­rágos csenevész alak surrant volna el, előtte, vé­res aranynyal teli, nesztelenül futó csillét tolva a levegőben. Ijedten kap zsebéhez; gyújtót keres, de nem talál. Lehajol a földre, hogy megkeresse mé­csét ; nem leli. Reszkető keze úgy kotorász a hideg kőtalajon tétova s íme a mécs helyett, úgy érzi, a kis kápolna oltárának lépcsőjét érinti, minden bizonynyal azt, mert följebb nyúlván, az oltárteritőcske is ujjai közé akad. De a mint Györgye erről meggyőződik, hirtelen óriás ro­bajjal szakad alá valahonnan valami omlatag sziklatömb. Recsegés-ropogás hallatszik. A kis kápolna megrendül s Györgyénak fejére hull az oltárról az a virágos­ edény, melybe a bányászok napról-napra fölváltva hoznak, tesznek friss virá­got, ólomot és rozmarint. Aztán minden csöndes. Györgye egy ideig tehetetlenül, mozdulatlanul fekve, neszel bele ebbe a halálos csöndbe. Majd megtapogatja fejét. / 2 BUDAPESTI HÍRLAP, (209. sz.) 1902. augusztus 1.

Next