Budapesti Hírlap, 1902. augusztus (22. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-01 / 209. szám
román királyság, amely akkor még csak fejedelemség volt, de már porosz szekundo-genitúra alatt, alkalmatosnak látta az időt, hogy szuverén, állammá legyen, s hogy fejedelmét királylyá koronázza. A bolgárok is mozgolódtak, ábrándoztak a középkori nagy bolgár császárság visszaállításáról, vérmes ábrándjuk azonban a háború lezajlása után egy kis, hűbéres fejedelemségre zsugorodott. Hogy az események alakulásában nagy része volt annak a toronymagas barátságnak, amelyet Bismarck pétervári nagykövet korában Oroszországgal, még inkább Gorcsakov külügyminiszterrel kötött, mondanunk sem kell. Oroszország tehát a krími hadjárat lezajlása óta szakadatlanul készült a török háborúra, de amikor a türelem és a békeszeretet fonala elszakadt, a cselekvés régvárt, szándékosan fölidézett órája ütött, mégsem volt rá készen. Az orosz vezérkar azzal ünnepli az 1877—78. évi orosz-török hadjárat huszonöt esztendős jubileumát, hogy megiratta a hadjárat történetét, amelyből az első kötet már németül is megjelent Bécsben, az osztrák vezérkar hivatalos fordításában. A háború megnyitóját, a hadsereg fölvonulását, a mozgósítást, a haditervet, az élelmezést, az egészségügyi szolgálat berendezését beszéli el ez a kötet, igen objektív módon a háború megszenéséig, a midőn II. Sándor „Isten áldását kérvén ragyogó hadseregére, Törökország megrohanására kiadta a parancsot.“ Az orosz hadsereg két oldalról támadott. Az európai oldalon Románián át Miklós nagyherceg, az ázsiai oldalon az örmény föld felől Lorisz Melikov fővezérsége alatt. Ma — post festa — készségesen hirdeti az orosz katonatörténet, hogy a háborúra nem volt kész, hogy a háború diadalában nagyobb része van a szerencsés véletlennek, mint a tudománynak és a számításnak. A krími hadjárat sebeit az 1877—78. évi orosz-török háború munkábta, félreeső rámanyitásokban egyedül dolgozott, és soha, soha sem imádkozott munkábaállás előtt a Szűz Anya szobrának talapzatán. Most is, hogy már a hegyoldal másik oldalába, bükkös alján álló, útmenti feszülethez ért, melynek örökké égő mécséhez oly buzgón zarándokolnak a nagy halálfejes lepkék, nagyokat koppanva vastag testükkel a mécset védő üvegen, valami szitokszó féle lebben el a Györgye sápadt njakáról. Hamarosan félrekapja fejét s az uhumadár után néz, mely az imént suhogtatta meg fölötte alig hallhatóan a finom szárnyait. Kern látja már. A dűlőben valami korhadt bükkfa törzse fehérült; a puhává rohadt szilánkok fölött kékes láng libeg. Györgye morogna még valamit a szakállába, de hirtelen torkán akad a hang. Rossz álma volt az éjjel. Most is oly rossz a kedve, úgy érzi, mintha valami láthatatlan kéz kulcsolódnék a nyakára s húzná vissza-vissza!... Hátrapillant lopva.... Csak az árnyéka követi a sápadt holdfényben a kavicsos gyalogúton. Valami azt súgja neki, hogy legjobb lenne ma elmaradni a munkából, de már ott áll a tárna szája előtt, oldalt a társai ott térdelnek a Mária-szobor előtt, megpillantják és keresztet vetnek. Györgye elfordítja arcát és megy-megy előre a bányába, a facölöpökkel kipécézett, bükkfabordákkal kibélelt tárnába, a maga munkahelye felé. Már elért a nagy sziklaüregbe, mely akkora, hogy a bányászok, ha fölmásznak benne a gerendázaton a boltozatig, s ott dolgoznak az övükbe függesztett mécsek világánál, oly kicsinyeknek látszanak alantról, mintha csak Szent János bogarak villognának ide-oda valami lugas tetőzete alatt. A bányászok hiedelme szerint itt szokott mutatkozni minden szerencsétlenség előtt a bányakitörésekor Oroszország még nem heverte ki; katonasága a régi, elhasznált, célszerűtlen fegyvert viselte; az általános katonakötelezettség életbeléptetését még nem vitték keresztül; nem volt sem pénze, sem hitele. Istenkísértés ilyenkor háborút indítani olyan ellenség ellen, akinek földjét nem ismerjük, akinek erejével nem vagyunk tisztában. Az orosz-török háború elsősorban azt revelálta, hogy Törökország beteg ember ugyan, erejét sok minden megtámadta, egészségét aláásta, de még mindig nem olyan gyönge, hogy demonstrációnak, pompaháborúnak meghódoljon. Számban nagyobb volt az orosz erő, szerencséje is nagyobb volt az orosz fegyvernek s ez segítette a Szan-Sztefanóban kötött békéhez, a melyet a nagyhatalmak előbb megnyirbáltak s csak aztán ratifikáltak Berlinben. Ma ismét forrong a Balkán. Oroszország 1878 óta hadseregét egészen regenerálta, van szövetsége is, a francia reszpublika, a melynek támogatására minden körülmények között bizton számíthat. Hogy a törökből a katonavirtus még nem veszett ki, azt megmutatta a görög háborúban. Politikusai azonban riadósak, tavaly megadták magukat a francia flotta-demonstráció puszta hírére. Várjon a hivatalos Oroszország csak hadtörténeti munkával ünnepli az utolsó orosz-török háború huszonötödik évfordulóját, vagy másként is? Egyelőre csak annyit tudunk,hogy az 1877—78. évi háború történetéből megjelent az első kötet s hogy a Balkánban fészkelődnek. A miniszterelnök Budapesten, "Széll Kálmán miniszterelnök holnap reggel Rátótról Budapestre érkezik. Apponyi Albert gróf Budapesten. Apponyi Albert gróf a jövő hónap első napjainak egyikén Budapestre jön. Valószínűleg csak egy napot fog Budapesten tölteni. Az olasz király Berlinben, Berrioból táviratozzák, hogy az olasz király végleges megállapodás szerint augusztus 24-én utazik el Berlinbe, ahová 26-án délután érkezik. Lanza gróf berlini olasz nagykövet ma Rómába érkezett, hogy Prnnetti külügyminiszterrel értekezzék Viktor Emánuel berlini utazásáról. A katolikus autonómia. A félhivatalos M. Nemzet írja: A M.A. azt írta, hogy a magyar kormány a katolikus autonómiai kongresszus által kidolgozott szervezeti szabályzatot nem fogja ajánlani ő felségének megerősítés végett. Mint illetékes oldalbról értesülünk, ez a híresztelés minden alapot nélkülöz, mert az autonómiai kongresszus által kidolgozott elaborátum sorsára nézve még eddig semmiféle döntés nem történt. A vallás- és közoktatásügyi miniszter az elaborátumot annak idején kiadta a többi érdekelt minisztériumnak tanulmányozás és véleményezés végett. A nyári szünetidő lejárta előtt és ily rövid idő alatt pedig lehetetlen volt ezt a sokféle ágazati dolgot elintézni. Most különben úgy a vallás- és közoktatásügyi miniszter, mint a minisztériumban a katolikus ügyek előadója szabadságon van és így a katolikus autonómia kérdéseivel jelenleg már ezért sem foglalkozhatnak. Bizalmi szavazat Szentiványi Árpádnak, Szentiványi Árpádnak, a tiszai ágostai hitvallású evangélikus egyházkerület felügyelőjének az 1848. évi XX. törvénycikk végrehajtása ellen a képviselőházban tett fölszólalása annak idején tudvalevőleg megütközést keltett az ágostai evangélikus egyház körében és e miatt sok bizalmatlansági nyilatkozatot kapott. Most bizalmi nyilatkozatot is kapott a kishonti evangélikus esperességtől, mely Rimaszombatban július 28-án tartotta közgyűlését. Glauf Pál főesperes tette a bizalmi indítványt, amelyet hosszabb beszéddel olkolt meg. Hivatkozott az egyházkerület által 1895-ben tett s 1899-ben megújított határozati javaslatra, melyet az egyházegyetemhez intézett oly kérelemmel, hogy az egyház „az 1848. évi XX. törvénycikk szellemében történő állami dotációban részeltetése s addig is 107.025 forintnak, mint évi több segítségnek megszavazása tárgyában küldjön az államkormányhoz s együtt a magyar törvényhozáshoz megokolt föliratot.“ Idézte azután Glauf főesperes Szentiványinak az országgyűlésen mondott beszédéből a következő részt: „Én tehát arra kérem a tisztelt kormányt, vagy egyszers mindenkorra adjon egy olyan összeget, amely által a protestáns egyházak magukat fönntarthatják... vagy ha a jelen viszonyok közt ez nem volna lehetséges, adjon törvény által biztosított nagyobb évi dotációt.“ E nyilatkozatnak az egyházkerület föntebb idézett határozati javaslatával való egybevetéséből, úgymond aztán a főesperes, világos lesz, hogy Szentiványi Árpád egyházkerületi felügyelőnek az 1848. mellét, felül, feláll s úgy veszi észre, hogy semmit baja. Tapogatózni kezd, de köröskörül csak sáros kőzetet ér a keze és falat. Most azonban mintha megfájdulna a feje, valami nedvességet is érez halántékán, újból tapogatózik, s azt hiszi, hogy nem víz, hanem vér folyik végig arcán. Újból végigkotorászsza zsebeit, hátha mégis talál egy szál gyújtót. És talál egyetlen egyet. Óvatosan meggyújtja, körülnéz, a keze, ruhája csakugyan véres, a gyújtó elalszik és Györgye tudja már, hogy el van ide temetve, hogy ez a kis kápolna az ő koporsója . . . Első gondolata az, hogy meg kell halnia. De hirtelen, mintha épp most, nem érezne már semmi keserűséget. Halott feleségére gondol. Viszontlátják majd egymást nemsokára, megint lesz valakije, aki szereti őt, aki soha meg nem bántotta és akit ő is szeret. Kibékül múltjával, jelenével, lassan letérdel, oly fáradtnak érzi magát, homlokát lehajtja az érdes oltárkőhöz és csöndesen imádkozni kezd. Hangosan, buzgón, sorra mondja mindazokat az imákat, melyekről már azt hitte, kivesztek emlékezetéből és amint ezeket sorra elrebegné, el-elcsuklik hangja, úgy szeretne simni, de már nem bir, egyszer-kétszer még suttog valamit: — Istenem, Istenem . . . Bocsáss meg... És összekulcsolt kezére előrehanyatlik, s úgy marad ott az oltár lépcsőjén. Mire a bányászok hozzáfértek a kis kápolnához, ámulva kiáltottak föl: — Ki, ni . . . Györgye ... Itt halt meg az istentelen! S amint közelebbről megnézték, így kiáltott föl az egyik még csodálkozóbban: — Hini . . . Hiszen imádkozott a rém, a zöldsapkás, fehérmandlis, piros nadrágos nagyszakállú törpe, aki olyankor a puszta levegőben suhanva tolja pókhálósineken véres aranynyal teli csibéjét. . . Innen, ebből a sziklateremből nyílik az a szűk, vizcseppek hullásának hangjától zajos, folyosó is, a melynek végében Györgye dolgozik... Kis kápolna állt ott épp a folyosó bejáratánál... És ime -— épp most huny ki oltárán az örök láng, valami légvonat hűvösen rohant végig a sziklatermen Már-már befordulna Györgye a sötét sikátorba, a mikor , a mécse, — hogy ? hogy nem ? — kiesik a kezéből s ő teljes sötétségben áll ott a sziklateremben. Káromkodnék egyet, de torkán akad a szitok, hirtelen iszonyú remegés fogta el, mert abban a pillanatban, mikor a mecset elejtette s az utolsót lobogott, úgy rémlett neki, mintha a puszta levegőben valami zöldsapkás, fehérmandlis, vörösnadrágos csenevész alak surrant volna el, előtte, véres aranynyal teli, nesztelenül futó csillét tolva a levegőben. Ijedten kap zsebéhez; gyújtót keres, de nem talál. Lehajol a földre, hogy megkeresse mécsét ; nem leli. Reszkető keze úgy kotorász a hideg kőtalajon tétova s íme a mécs helyett, úgy érzi, a kis kápolna oltárának lépcsőjét érinti, minden bizonynyal azt, mert följebb nyúlván, az oltárteritőcske is ujjai közé akad. De a mint Györgye erről meggyőződik, hirtelen óriás robajjal szakad alá valahonnan valami omlatag sziklatömb. Recsegés-ropogás hallatszik. A kis kápolna megrendül s Györgyénak fejére hull az oltárról az a virágos edény, melybe a bányászok napról-napra fölváltva hoznak, tesznek friss virágot, ólomot és rozmarint. Aztán minden csöndes. Györgye egy ideig tehetetlenül, mozdulatlanul fekve, neszel bele ebbe a halálos csöndbe. Majd megtapogatja fejét. / 2 BUDAPESTI HÍRLAP, (209. sz.) 1902. augusztus 1.